Adolf Hitler
osztrák származású német politikus, diktátor / From Wikipedia, the free encyclopedia
Adolf Hitler (Braunau am Inn, 1889. április 20. – Berlin, 1945. április 30.) osztrák születésű német politikus, a 20. századi történelem egyik legmeghatározóbb alakja, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei vagy röviden NSDAP) vezetője, kancellár 1933. január 30-ától és 1934. augusztus 2-ától Führer (vezér) megnevezéssel diktátor.
Adolf Hitler | |
Németország führere | |
Hivatali idő 1934. augusztus 2. – 1945. április 30. | |
Előd | Paul von Hindenburg birodalmi elnökként |
Utód | Karl Dönitz birodalmi elnökként |
A Német Birodalom kancellárja | |
Hivatali idő 1933. január 30. – 1945. április 30. | |
Előd | Kurt von Schleicher |
Utód | Joseph Goebbels |
A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezetője | |
Hivatali idő 1921. június 29. – 1945. április 30. | |
Előd | Anton Drexler |
Utód | Martin Bormann |
Katonai pályafutása | |
Csatái | |
Született | 1889. április 20. Braunau am Inn |
Elhunyt | 1945. április 30. (56 évesen) Berlin |
Sírhely | nem ismert |
Párt | Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) |
Szülei | Alois Hitler, Klara Pölzl |
Házastársa | Eva Braun |
Élettárs |
|
Foglalkozás | politikus |
Iskolái |
|
Halál oka | öngyilkosság |
Vallás | Katolicizmus[1][2][3] |
Díjak |
|
Adolf Hitler aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Adolf Hitler témájú médiaállományokat. |
1923. november 8-án Hitler állampuccsot akart végrehajtani Münchenben, de végül Landsberg várába zárták be. A börtönben lediktálta Rudolf Hessnek a Mein Kampfot (Harcom), amelyben összefoglalta világnézetét, a nácizmus ideológiáját, antiszemita fajelméletét, világuralmi törekvéseit és kommunistaellenességét. Szabadulása után ezeken az ideológiai alapokon építette újjá a pártját. Nagy szónoki tehetségével, a versailles-i békeszerződés igazságtalanságainak támadásával, zsidóellenes demagógiával igyekezett népszerűséget szerezni, de csak az 1929–33-as nagy gazdasági világválság során sikerült hatalomra jutnia.
Kormányra kerülve felszámolta a weimari köztársaság intézményrendszerét, a jogállamiságot, a német állam föderális jellegét, az ellenzéket és a munkásmozgalmat egyaránt. Létrehozta a közkeletűen, de nem hivatalosan „Harmadik Birodalomnak” nevezett új német államot, amely szándékai szerint ezer évre a világ nagyhatalma lett volna. Ellenfeleit munkatáborokba illetve később koncentrációs táborokba deportálta, kínoztatta és meggyilkoltatta. Külpolitikájában nem elégedett meg a versailles-i békerendszer felszámolásával, hanem a gyakorlatban is meg akarta valósítani világuralmi elképzeléseit, és különösen az akkori Szovjetunió európai területeinek bekebelezésével „életteret” (Lebensraum) akart biztosítani a „árja fajnak”. Ezért Németország elcsatolta Csehszlovákiát, és elfoglalta Ausztriát (Anschluss). 1939. szeptember 1-jén bevonult Lengyelországba, ezzel kirobbantotta a második világháborút, antiszemita céljai elérése érdekében pedig elindította az ún. végső megoldást, a holokausztként elhíresült Endlösungot.
Hatalmának csúcspontján hadserege ellenőrzése alatt tartotta az európai kontinens nagy részét. A szövetséges hatalmak túlerejével szemben azonban már csak idő kérdése volt bukása. A második világháború végén, a szovjet Vörös Hadsereg által körbevett berlini kancellária föld alatti bunkerében öngyilkos lett.
Hitler személyes bukása teljes volt, céljaiban is nagyrészt kudarcot vallott. A minden németet egyesítő nagynémet birodalom helyett országa elveszítette keleti területeit, a Kelet-Európában elszórtan évszázadok óta élő német népcsoportokat a háború után elűzték lakóhelyükről. A marxizmus és ideológiája felszámolása helyett vesztes háborújával hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió negyven évre befolyása alá vonja Közép-Európát. A zsidóság teljes és végleges megsemmisítése a holokauszt borzalmai ellenére sem sikerült, és Hitler bukása után pár évvel, 1948-ban létrejött Izrael állam. A német világuralom, a világpolitikai vezető szerep helyett a két részre szakadt Németország fél évszázadon át alárendelt szerepet játszott a nemzetközi politikában.
Az életének rövid kronológiai áttekintése:
- 1889 áprilisában megszületik Ausztriában, Braunau am Innben. Szülei viszonylag szegényes körülmények között élnek.[4]
- 1907: Művészi karrierjének előmozdítása érdekében Bécsbe költözik azzal a céllal, hogy a Bécsi Művészeti Akadémiára járjon, jelentkezése azonban nem jár sikerrel.[4]
- 1909-1913: A szegénység időszaka; Bécsben él többnyire munka nélkül. Egy férfiszállón ragad, képeslapokat árul és kisebb munkákat végez, hogy pénzt keressen. Egyre jobban érdekeli a politika, részt vesz a politikai találkozókon és rengeteg politikai irodalmat olvas.[4]
- 1913: Miután szeretné elkerülni az Osztrák–Magyar Monarchia katonai szolgálatát, elhagyja Bécset, és a dél-németországi Münchenbe költözik.[4]
- 1914: Kitör az első világháború; csatlakozik a német hadsereghez, ahol jól teljesít, így tizedessé léptetik elő. Vaskereszttel is kitüntetik a nyugati fronton végzett szolgálatáért.[4]
- 1918: Kórházba szállítják, miután átmeneti vakságot szenved egy brit gáztámadás következtében, Ypres közelében.[4] Miután felépül, visszatér az ezredéhez.[4]
- 1919: Az első világháború vége ellenére úgy dönt, hogy a hadseregben marad, mivel ez az egyetlen dolog az életben, ami valódi célt ad neki.[4] A hadsereg hírszerzés/propaganda részlegében kap állást, ahol politikai kiképzést kap.[4] A hadsereg besúgójaként is tevékenykedik, más politikai pártok után kémkedik.[4] Ez idő alatt csatlakozik a Német Munkáspárthoz is, amely akkor szélsőségesen antikommunista, antiszemita jobboldali szervezet volt. Hitler szélsőséges antiszemitizmusa jól látható abból a leveléből, amelyet Adolf Gemlichnek küld. Ez a levél Hitler első kifejezetten politikai és antiszemita írása, és sokan politikai karrierje beindításának tekintik.[4]
- 1920-1921: Politikai tevékenységének felfutása.
- 1920-ban Hitlert elbocsátják a hadseregtől és a Német Munkáspárt reklámozásának és propagandájának élére áll. A párt neve Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (röviden: náci) változik.[4]
- 1921-ben Hitler a náci párt vezetője lesz.[4]
- 1923: Jobboldali frakciókkal és Ludendorff tábornokkal, aki német politikus volt, megkísérli megdönteni a kormányt. Hitlert elfogják és hazaárulás címén bíróság elé állítják, aminek következtében hónapokig börtönben ül. A bebörtönzése idején írja meg a Mein Kampfot, amely az önéletrajzának, politikai ideológiájának és propagandájának ötvözete.[4]
- 1925: Hitler újraalapítja a náci pártot.[4]
- 1930-1931: A náci párt felemelkedése. Az általános választáson a pártnak sikerül 14-ről 107-re növelnie a parlamentben a képviselői számát. Ezzel Németország második legnagyobb pártja lesz.[4]
- 1931-ben Hitler elnökségre pályázva kihívja Paul von Hindenburgot, aki akkoriban Németország elnöke. Ez azonban nem jár sikerrel.[4]
- 1932-1933: A hatalomra jutása.
- Hitler hivatalosan is német állampolgár lesz, ami lehetővé teszi számára, hogy Hindenburg ellen induljon az elnökválasztáson. A politikai kampányát Joseph Goebbels irányítja.[4]
- 1933 januárjában kinevezik a német koalíciós kormány kancellárjává.[4]
- 1934 márciusában Hitler meggyőzi a Reichstagot, hogy hajtsák végre a felhatalmazási törvényt. Ez a törvény lényegében 4 évre diktátori hatalmat biztosít neki.[4] Az újonnan megszerzett hatalmával Hitler a náci pártot az egyetlen engedélyezett politikai pártnak nyilvánítja az országban. Ennek eredményeként betiltják a kommunista pártot, a szocialistákkal együtt a szakszervezeteket és a sztrájkokat.[4]
- 1934 októberében Hitler kilépteti az országot a Népszövetségből, majd ezt követően megháromszorozza a német hadsereg méretét, szembetűnően figyelmen kívül hagyva a versailles-i békeszerződés által elrendelt fegyverzetkorlátozásokat.[4]
- 1934: „A hosszú kések éjszakája”.
- 1934 júliusában Hindenburg meghal, Hitler kabinetje pedig az elnöki és kancellári jogokat összevonva a teljes hatalmat Hitlernek adja.[4]
- 1935: Hitler tovább fegyverzi Németországot azáltal, hogy a katonai erőket új fegyverkészlettel látja el. Célja a versailles-i békeszerződés feloldása és az egész németség egyesítése. Ez idő alatt bevezeti a katonai sorozást is.[4]
- 1938: Ausztria egyesül Németországgal.
- Engelbert Dollfuß, az osztrák kancellár és az osztrák náci párt vezetője a német hadsereget behívja Ausztria elfoglalására, és kikiáltják Németországgal az uniót.[4]
- 1938. november: Kristályéjszaka
- A Kristályéjszakát sokan a „Végső Megoldás” kezdeteként tartják számon, amely Hitler azon terve volt, hogy minden zsidót elpusztítson.[4]
- 1939: A második világháború kezdete.
- A Molotov–Ribbentrop-paktum békeszerződést biztosít Németország és a Szovjetunió között és lehetővé teszi Lengyelország felosztását. Ezt követően szeptember 1-jén Hitler megtámadja Lengyelországot. A három hétig tartó, gyors és agresszív, úgynevezett „villámháború” után Lengyelországot felosztják Németország és a Szovjetunió között.[4]
- Szeptember 3-án Franciaország, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland hadat üzen Németországnak.[4]
- 1940: A nácik elfoglalják Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot, továbbá Jugoszláviát és Romániát is megszállják.[4]
- 1941 júniusában Németország megtámadja a Szovjetuniót a Barbarossa hadművelet részeként, amely egyenesen felrúgja a békeszerződésüket.[4]
- 1943: A sztálingrádi csata. Ezt követően a németek a háború végéig folyamatosan vonulnak vissza a keleti megszállt területekről.[4]
- 1944: Kísérlet Hitler meggyilkolására. Claus von Stauffenberg bombát helyez egy aktatáskába egy Hitlerhez közeli asztal alá, hogy megölje, ő azonban túléli a merényletet.[4]
- 1945: A szovjet hadsereg már magát Németországot támadja.
- 1945. április 30: Hitler Berlinben öngyilkos lesz a feleségével, Eva Braunnal együtt.[4]
Családja, gyermekkora
Adolf Hitler 1889. április 20-án, az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Németországtól nem messze, a Linztől 90 kilométerre lévő felső-ausztriai Braunau am Inn kisvárosban született. Alois Hitler (1837–1903) vámügyi tisztviselő és unokahúga, egyben harmadik felesége, Klara Pölzl (1860–1907) negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. A házaspár hat gyermeke közül csak Adolf és Paula érte meg a felnőttkort. Adolfnak két féltestvére is volt apja korábbi, második házasságából, Alois és Angela.[5]
Apja, Alois Hitler házasságon kívüli gyermekként született, és anyjának vezetéknevét (Schicklgruber) viselte egészen 40 éves koráig. Anyja később feleségül ment Johann Georg Hiedlerhez (1792–1857), aki molnárlegényként dolgozott. Aloist azonban nem ő, hanem öccse, Johann Nepomuk Hiedler (1807–1888) nevelte, aki valószínűleg az apja volt. Ő küldte Aloist Bécsbe cipésztanulónak, ahol meg is szerezte a cipészmesteri oklevelet. Ezután azonban rögtön belépett a vámőrséghez, ahol évekig közlegényként szolgált. 1872-ben, 35 éves korában elvette egy magas állású vámtisztviselő 50 éves nevelt lányát. 1875-ben vámtiszt, majd 1892-ben főtiszt lett. 1876-ban vette fel mostohaapja (és nevelőapja) családi nevét. A névváltoztatáskor azonban a Hiedler (kb. „kisbirtokos”) név betűzését egy hivatalnok a kevésbé parasztos Hitler formában jegyezte be. Adolf Hitlert később ellenfelei propagandisztikus okokból a rosszabbul hangzó Schicklgruber néven is emlegették, bár ezt a nevet ő maga sohasem viselte.[6]
Hitler nem volt biztos apai nagyapjának kilétét illetően, ám az minden valószínűség szerint Johann Georg Hiedler vagy annak öccse, Johann Nepomuk Hiedler volt. Ha Johann Nepomuk volt az, akkor az apai nagyapja ugyanaz a személy volt, mint az anyai dédapja, mert anyja, Klara Pölzl Johann Nepomuk Hiedler unokája volt.[7]
Már az 1920-as évek elején terjedt a müncheni kávéházakban az a pletyka, hogy Hitler apai nagyapja zsidó volt. A diktátorral szemben álló külföldi sajtó később nagy előszeretettel terjesztette ezt. A legenda végleges változatát Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság hitleri vezetője diktálta le emlékirataiban, kivégzése előtt. Eszerint Hitler apai nagyapja egy Leopold Frankenberger vagy Frankenreiter nevű zsidó férfi volt, mert Maria Anna Schicklgruber (Hitler apai nagyanyja, 1795–1847) Graz városában ennél a zsidó családnál dolgozott. Modern kutatók tételesen cáfolják ezt a történetet, mivel ilyen nevű családok a grazi anyakönyvekben egyáltalán nem lelhetők fel, és arra sincs bizonyíték, hogy Hitler nagyanyja Grazban dolgozott volna.[8]
Alois Hitler foglalkozásából adódóan, de saját kezdeményezéséből is, családjával együtt gyakran költözött, először Braunauból Passauba, aztán Lambachba, majd Leondingba és Linzbe. A fiatal Adolf általános iskolai évei alatt még jó tanuló volt, ekkortájt az is felmerült benne, hogy felnőttkorában pap lesz.[9] A lambachi bencés iskolában találkozhatott először a horogkereszttel, ugyanis az egyik 19. századi apát szívesen használta díszítőelemként ezt az ősi szimbólumot, és az többfelé megtalálható volt a kolostorban.[10]
Adolf jó tanulmányi eredményei után apja egy neves linzi reáliskolába íratta, ahol azonban az eminens diákból egy év alatt bukott diák lett. Életrajzírói több kísérletet is tettek ennek a változásnak a megmagyarázására, de a legvalószínűbb az, hogy a környezetváltozás és a két iskola közötti színvonalkülönbség okozta a kezdeti problémákat, amire aztán a 11 éves fiú dacosan reagált, és nem volt hajlandó komoly erőfeszítéseket tenni.[11]
Alois Hitler sikeres hivatali pályát futott be, és jó anyagi körülményeket biztosított családjának. 1903-ban, 66 éves korában hunyt el. A linzi „Freisinnige Tageszeitung” („Szabadgondolkodó Napilap”) a következőképpen emlékezett meg róla: „Alois Hitler egy keresztül-kasul haladóan gondolkodó ember volt, és mint ilyen, a szabad iskola nagy barátja”.[12]
Apja halála után az ifjú Adolf Hitlert – továbbra is gyenge eredményei miatt – eltanácsolták az iskolájából. 15 évesen került másik középiskolába, de itt sem akart a haszontalannak tartott tanulmányokkal foglalkozni. A Mein Kampfban súlyos tüdőbántalomról beszél, de valószínűbb, hogy csak kifogást keresett arra, hogy a számára érdektelen iskolától megszabaduljon.[13]
Bécs
1905-től az apja után járó árvatámogatás, valamint az anyjától és nagynénjétől kapott pénz viszonylag kényelmes megélhetést biztosított számára. Betegségére hivatkozva, valamint azzal az ürüggyel, hogy felkészül a bécsi Festőművészeti Akadémia felvételi vizsgájára, vidéki, majd bécsi rokonainál éldegélt mintegy két évig. Színházba járt, olvasott, rajzolt, festegetett, de rendszeres tanulmányokat nem folytatott, és valószínűleg nem volt tisztában az akadémia szigorú felvételi követelményeivel sem.[14]
1907-ben sikertelen felvételi vizsgát tett a bécsi Művészeti Akadémián, de a kudarcot mindenki elől elhallgatta. Ez év karácsonyán halt meg édesanyja, a hozzá legközelebb álló személy. Hitler ezután soha nem ünnepelte meg a karácsonyt. Az 1908-as év nagy részében közösen bérelt szobát Bécsben barátjával, August Kubizekkel. Ő így írt róla: „Valami kínos komolyságban megnyilvánuló keménység, merevség, mozdíthatatlanság, makacs megrögzöttség jellemezte lényét”.[15] Kubizeknek sem árulta el azonban, hogy tulajdonképpen nem vették fel az akadémiára, hanem úgy tett, mintha tanulmányi feladatait rajzolná, festené.
1908 őszén újra megpróbálta a felvételi vizsgát az akadémiára, de ezúttal már az előszelekción sem jutott át. Anyagilag egyre nehezebb helyzetbe került, mert öröksége fogyatkozott, és az árvasági pótlékra sem tarthatott tovább igényt. Mégis megvált Kubizektől, inkább maga keresett olcsó hónapos szobát. Öt hónapig bejelentve sem volt – valószínűleg a sorozás elől is bujkált. 1910 februárjában végül bejelentkezett egy úgynevezett férfiszállásra, ahol olcsón kapott egy cella méretű szobát. Itt ismerősei tanácsára eladás céljából elkezdett képeslapokat rajzolni, festeni. Az értékesítésből három évig fenn tudta tartani magát, amiben egy Neumann nevű magyarországi zsidó ember is segített, akivel normális kapcsolata volt.[16] Akkoriban azok közé tartozhatott, akik elméleti antiszemitizmusukat a környezetükben élő „konkrét” zsidókra nem terjesztették ki. Azt tervezte, hogy tanulmányait Münchenben folytatja majd, erre gyűjtött. Naponta elkészült egy, általában 35×40 cm-es képpel, amely majdnem mindig bécsi utcarészletet ábrázolt, és ezeket el is tudta adni 5–10 koronáért bécsi kispolgároknak.[17]
Hitler világnézete, ideológiája Bécsben kezdte felölteni végleges formáját. Erősen hatott rá az alldeutsch mozgalom, amelyet magyarra nagynémetnek vagy pángermánnak fordít az irodalom, bár betű szerint össznémetet jelent. Szervezetük, az Alldeutscher Verband meghatározó egyénisége ebben az időben Georg von Schönerer volt. Lapjuk, az Alldeutsches Tageblatt szerkesztősége Hitler lakóhelyének közelében volt, a lap friss számait akár utcai vitrinben is el lehetett olvasni.
A mozgalom célja Ausztria-Magyarország felbomlasztása és az összes németnek egy nagynémet birodalomban történő egyesítése volt. A leendő birodalomból ki akarták küszöbölni a szláv és a magyar népelemet, de a katolicizmust és különösen a zsidóságot is. Emellett a szociáldemokrácia esküdt ellenségeinek nyilvánították magukat, részben annak internacionalizmusa, részben zsidó származású vezetői miatt. Felfogásukban a régi hagyományokra visszatekintő, vallási és gazdasági gyökerű antiszemitizmus átalakult faji zsidógyűlöletté: a zsidó biológiailag zsidó, zsidó létét csak a létével együtt lehet megszüntetni.[18]
Bár Hitlerre sokban hatott a nagynémet ideológia, a későbbiekben ezen alaposan túllépett, és erősen kritizálta is ezt az eszmerendszert a Mein Kampfban. Fő művében maga is arról írt, hogy antiszemitizmusa Bécsben teljesedett ki. Bécs ekkoriban nagy létszámú zsidó kisebbségnek adott otthont, akik közül sokan Kelet-Európából odavándorolt ortodox zsidók voltak. Hatással volt Hitlerre ez időben Karl Lueger bécsi polgármester populista, agresszív retorikája, akit „minden idők legnagyobb német polgármestereként” aposztrofált, dicsérte emberismeretét, a kisemberek körében népszerű intézkedéseit, amelyeket ügyesen használt fel saját céljaira.[19] Kimutatható az antiszemita Lanz von Liebenfels(de) fajelméletének befolyása is Hitler eszmerendszerére, bár utóbbi nevét írásaiban nem említi, és nem veszi át tőle antiszemitizmusának durva szexuális vonatkozásait. (Liebenfels konkrétan tenyészteni szorgalmazta az arra érdemes vérvonalú árja férfiakat, míg az arra érdemteleneket ki akarta zárni a szaporodásból.)
Hitler bécsi évei alatt nehéz anyagi helyzete ellenére gyakran járt színházba és különösen operába. Kedvelte a bécsi (és magyar) operettet, de abszolút kedvence Wagner volt, akiben a germán mitológia újjáteremtőjét látta. Amikor Kubizek egy 1938-as találkozásuk során emlékeztette őt egy 30 évvel korábban együtt látott Rienzi-előadásra, Hitler így reagált: „Abban az órában kezdődött…”[20]
Festői tevékenysége
Hitlert érzékenyen érintette bukása a felvételi vizsgákon, de ezt követően is festőként próbált megélni Bécsben, majd Münchenben, nem kezdett más szakma vagy munka keresésébe. Amikor az osztrák sorozótisztek megtalálták, festőművésznek vallotta magát, de hozzátette, hogy csak megélhetési okokból fest. Később még határozottabban elutasította magától a festészetet.[21]
Ami stílusát, festői felfogását illeti, bár dühödten támadta a konzervatív akadémikusokat (akiknek a felvételin vallott kudarcát tulajdonította), megvetette a korabeli modern áramlatokat is. Később, kancellárként kitiltotta a „degenerált”, „zsidó-néger” hatást tükröző festészetet a kiállítótermekből. A maga részéről szinte mindig embernemjárta utcaképeket festett, épületeket örökített meg. Jó szemmel, ügyes kézzel ábrázolta, másolta választott tárgyait, de alkotásai – a szakértők nagyobb részének véleménye szerint – nem ütik meg a művészi színvonalat.[22] Későbbi politikai szerepe azonban alaposan megemelte képeinek értékét, így azokat nagy mennyiségben hamisították is. Leghíresebb hamisítója Konrad Kujau lett, aki a Stern magazin számára eladta Hitler ugyancsak hamisított naplóját is mintegy 10 millió márkáért, és vele 300 festményt, vázlatot, rajzot is, amelyek közül egy sem volt eredeti.[23]
Münchenben is kialakult a vevőköre, egy aranyműves például 21 képet vásárolt tőle. Kancellárrá válása után sok korábbi vevője felajánlotta számára festményeit, de Hitler nem tartott igényt műveire. Becslések szerint festői korszakában, 1910–14 között összesen körülbelül két-háromezer képet festhetett. Közülük mintegy 700 fennmaradt különböző archívumokban és gyűjteményekben.[24]
Hatalomra jutása után az antifasiszta propaganda azt terjesztette róla, hogy szobafestőként indult. Ennek semmi életrajzi alapja nincs. (Egyébként egész életében soha nem volt rendszeres, fizetett polgári foglalkozása.) 1938-ban Jean Effel francia karikaturista két rajza is megjelent nagy példányszámú francia lapokban, amelyeken Hitler szobafestőként Ausztriát, illetve Csehszlovákiát festi át barnára. A karikatúra természetesen a hitleri Németország terjeszkedésére utal. Lehetséges, hogy a szobafestő-legenda ezekből ered, vagy legalábbis ezeknek a karikatúráknak a nyomán terjedt el széles körben.[25]
Hitler és az építészet
Hitler a festészet mellett erősen vonzódott az építészethez is. Ez egybevágott azzal is, hogy a bécsi sikertelen festészeti felvételi vizsgáján a professzorok a rajzai alapján inkább az építészi pályát ajánlották számára.[26] Körülbelül 24 éves korában végleg búcsút mondott festészeti terveinek, és teljesen az építészet felé fordult érdeklődésével. Addigi festői tevékenységével később sem törődött, de építészeti vázlatait gondosan megőrizte.[27] Rendszeres tanulmányokat azonban nem folytatott, érdeklődése nagyrészt az álmodozásokban merült ki. Kancellárként azonban már tág tere nyílt annak, hogy elképzeléseit megvalósíttassa.
Építészi stílusa – ifjúkori festői törekvéseivel ellentétben – megfelelt a korszellemnek, mondhatni divatos volt. Az 1930-as évek klasszicizáló, monumentális stílusa számos világvárosban felbukkant, Moszkvától New Yorkig, Rómától Párizsig. Hitler azonban mindenki máson messze túl akart tenni. Építészeti elképzeléseinek első fő kivitelezője Paul Ludwig Troost volt, majd az ő halála után, 1934-től Albert Speer. Troost még a neoklasszicizmus keretei között maradt (Német Művészetek Háza, München), de Speer már hűségesen követte Hitler gigantomániáját. Ő tervezte a nürnbergi pártnapok színhelyét, amely végső formájában egymillió ember befogadására lett volna alkalmas.[28] Speer tervezte Hitler elképzelései alapján a birodalmi és egyben világfőváros, a Germánia névre keresztelendő Berlin új arculatát is, olyan közhivatali épületekkel, amelyek inkább kolosszális templomokra, mint munkahelyekre hasonlítottak. Hitler ide szánta a világ legmagasabb kupolacsarnokát és diadalívét.
Számos szakértő szerint a német építészet Hitler irányítása alatt az 1934–1940 közötti időszakban történelmileg egyedülálló eredményeket ért el.[29] Az általa támogatott építészek, Tessenow, Troost, Speer felülmúlták Mussolini vagy Sztálin építészeinek neoklasszicizmusát. Olyan új stílust akart teremteni, amely nem utánozza a történelmi stílusokat, hanem maga válik történelmivé.[30] Az építészet terén is elismerte a kor modern technológiáit. Az autópálya-építések általa diktált ütemét a kor közlekedés-gazdasági szükségletei még nemigen indokolták, Hitler stratégiai, valamint ideológiai okokból szorgalmazta azt. Speernek egyszer kijelentette, hogy az autópálya lesz az ő Parthenónja, és hozzátette, hogy az útépítés a rómaiaktól és az inkáktól Napóleonig mindig az erős kormányzat jele volt.[31]
Hitler és a nők
Hitler életrajzának kutatói semmiféle szexuális kapcsolatáról nem találtak adatot fiatalkorából. Kubizek szerint titokban vonzódott egy leányhoz, akit meglesett, amikor az anyjával korzózott az utcán, de soha nem beszélt vele. Egy másik emlékezés szerint egyszer agresszíven lépett fel egy modellt álló lánnyal szemben.[32]
Szerelmi kapcsolatainak hiánya sok találgatásra adott alkalmat. Impotensnek vagy homoszexuálisnak tartották sokan, és már a háború elején elterjedt, hogy csak egy heréje van. (Ami különben orvosilag nem feltétlenül okoz zavart egy férfi szexuális életében.) Mindez azonban csak spekulációkon alapul.[33] (A Híd a Kwai folyón című filmben is egy ilyen tárgyú gúnydal, a Hitler Has Only Got One Ball hangzik el az angol katonáktól, de csak fütyülve.[34]) Ami a homoszexualitást illeti, Hitler sokáig egykedvűen tűrte a pártjában (különösen az Ernst Röhm vezette SA-ban) meglévő homoszexuális aktivitást, de semmi jel nem mutat arra, hogy ő maga homo- vagy biszexuális lett volna. Több életrajzírója viszont lappangó homoszexuális hajlamot tulajdonít neki annak alapján, hogy első igazi otthona, ahol jól érezte magát és ő sem okozott problémákat, a hadsereg volt a maga tiszta férfitársaságával. Erre utalhat az is, hogy a hosszú kések éjszakája során, amikor politikai okokból leszámolt az SA vezetőivel, dühödten támadt azok „ferde hajlamai” ellen.[35]
Különös, sok pletykára okot adó kapcsolata volt Angela Rauballal, mostohanővérének, egyben házvezetőnőjének lányával. 1929-től a 20 éves „Gelinek” saját szobája volt Hitler hatalmas müncheni lakásában, és a pártvezér a nevelt lányaként kezelte, mindenhová magával vitte. A fiatal lányt eltiltotta más kapcsolataitól. Geli Hitler iránti rajongása fokozatosan gyűlöletté változott, és 1931-ben vitatott körülmények között öngyilkos lett.[36] Hitlert a lány halála nagyon megrázta. Ettől kezdve kerülte a hús fogyasztását, amit sokan ezzel az eseménnyel hoztak összefüggésbe.
A nők társadalmi szerepéről álláspontja mélységesen konzervatív volt. Szerinte „a nő világa a férje, családja, gyermekei és a háza… A nőemancipáció csak a zsidó intellektus által kifundált szó, és tartalmát ugyanez a szellem határozza meg.”[37] Fel kell éleszteni a német anya hagyományos erényeit, el kell fogadni, hogy a férfiak az élet számos területén előnyben vannak a nőkkel szemben. Ugyanakkor pártolta, hogy a lányok testnevelése olyan legyen, mint a fiúké, ők is sportos, modern életmódot folytassanak. Amikor azonban a háború alatt Goebbels a nők teljes mozgósítását kezdeményezte, Hitler ezt ellenezte.[38]
Élettársának, Eva Braunnak még azokat a jogokat sem biztosította, amelyeket általában a német nőnek szánt. 1932-ben kialakult kapcsolatuk során őt teljesen háttérbe szorította, a nyilvánosság előtt nem vállalta. Végül közös öngyilkosságuk előtt adta meg neki az „elégtételt”, hogy Frau Hitlernek mondhassa magát.
Aszkétizmusa
Hitler alkatilag aszketikus hajlamú ember volt, ez különösen fiatal korában tett neki jó szolgálatot. Keveset evett, nem zavarta, ha kenyéren és tejen kívül másra nem jut. Soha nem dohányzott, alkoholt is ritkán ivott – néha egy-egy sört, ami hozzátartozott a német férfi imázsához, csakúgy, mint a bajor rövid bőrnadrág, amelyet szintén felvett néha. Nem járt nők után sem, így aztán anyagi szempontból könnyű volt szabadnak maradnia, nem kellett erőltetnie a pénzkeresetet. Meg tudott élni szerény ifjúkori apanázsából, néhány koronás festményei értékesítéséből, a szűkös katonai zsoldból, vagy a kezdő pártmunkásként tartott előadások és írt cikkek csekély honoráriumából egyaránt.
Idősebb korában kapott rá az édességre, nagyon megszerette, és erővel kellett visszafognia magát, hogy el ne pocakosodjon. Tartott attól, hogy emiatt szónokként is veszítene hatásából. Igényei kancellárként is korlátozottak maradtak: a luxusból csak a legjobb autót, a jó lakást és a megfelelő félrevonulási lehetőséget, villát igényelte.[39]
Hitler vallásossága
Hitlert katolikusnak keresztelték, de vallásossága korán háttérbe szorult, hitét nem gyakorolta, misére sem járt. Politikai tevékenysége során azt tartotta szem előtt, hogy vallási állásfoglalása – különösen a katolicizmus és a reformáció összefüggésében – a választók egyik vagy másik része előtt mindenképpen hátrányos helyzetbe hozná. Ezért semleges igyekezett maradni: „A politikai vezér számára népének vallási tanai és intézményei érinthetetlenek kell hogy legyenek, különben nem szabad politikusnak lennie, hanem legyen reformátor, ha ahhoz megvan az eszköze.”[40]
1933-as hatalomra jutása után, az új parlament megnyitója előtti hivatalos egyházi szertartáson nem vett részt, mint ahogy hivatalosan bejelentette, a katolikus püspökség ellenséges magatartása miatt nem tartotta fontosnak.[41] A parlament első ülésén ugyan leszögezte, hogy „a kereszténységben a népi morál és erkölcsiség alapját látja”, de ebben az időben már számos pap is a koncentrációs táborokban volt. Rosenberg náci főideológus pedig ekkor megjelent könyvében fő témaként tárgyalta a kereszténység mint nemárja jelenség kártékonyságát. A mű Hitlernek nem tetszett, mert az egyházak támadása nem felelt meg céljainak.[42] Sőt, fontosnak tartotta a nagy tömegbefolyással rendelkező egyházakkal fenntartott kapcsolatot. 1934-ben három német érsek előtt kijelentette: „Soha nem fogok Kulturkampfot indítani”.[43] Ugyanakkor a nemzetiszocialista állam igyekezett egyre erősebb befolyást gyakorolni az evangélikus egyházra, valamint egyre erőszakosabban fordult szembe a katolikus egyházzal. 1934-ben a Gestapo meggyilkolta a német politikai katolicizmus egyik vezető képviselőjét, Erich Klausenert (1885-1934), a kapcsolatok megromlása miatt XI. Piusz pápa 1937-ben kiadta híres, a nemzetiszocializmust és annak egyházpolitikáját nyíltan elítélő Mit brennender Sorge kezdetű enciklikáját. 1936-ben Oldenburg tartomány náci vallás- és oktatásügyi minisztere, Julius Pauly elrendelte a feszületek eltávolítását az állami és oktatási intézményekből (Kreuzerlass), beleértve az egyházi fenntartású iskolákat is, a döntéssel szemben azonban olyan széles körű ellenállás, "keresztharc" (Kreuzkampf) bontakozott ki Franz Uptmoor katolikus káplán vezetésével, hogy a hatóságok a rendelet visszavonására kényszerültek. 1941-ben Hitler megfenyegette Bajorország nemzetiszocialista helytartóját, hogy lecsukatja, mert az elrendelte a feszületek eltávolítását az iskolákból. A háború alatt is gyakran mondogatta követőinek, hogy az egyház megleckéztetésével várni kell a háború utánig, akkor viszont fel kell majd szabadítani az ifjúságot a hatása alól.[44] 1941-től Hitler nagyszabású támadást (Klostersturm) indított a német katolikus szerzetes- és apácarendek ellen, mely során több, mint 200 kolostor és 100 egyéb egyházi létesítmény bezárására és államosítására került sor. A katolikus klérusból különösen Clemens August von Galen (1878-1946) püspök, "Münster oroszlánja" (Löwe von Münster) szállt szembe nyíltan Hitler egyházpolitikájával, továbbá a nemzetiszocialista fajelmélettel, az eutanázia és kényszersterilizációs programokkal, valamint a szerzetes- és apácarendek feloszlatásával, és a kolostorok államosításával. A német protestantizmusban a Karl Barth, Martin Niemöller és a mártír Dietrich Bonhoeffer nevével fémjelzett Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) fejtett ki ellenállást a nemzetiszocializmussal szemben.
München
Hitler Bécsben nemcsak a zsidókat gyűlölte, hanem magát a Habsburg kettős monarchiát, a katolikus egyházat, a polgárságot és munkásságot egyaránt.[45] 1913 tavaszán betöltötte 24. életévét, így számítania kellett arra, hogy besorozzák az általa megvetett állam hadseregébe. Ezért május 24-én egy ismerős fiatalemberrel együtt egyszerűen felült a vonatra, és áttelepült Münchenbe.
Később többször nyilatkozott úgy, hogy a Münchenben a háború kitöréséig eltöltött jó egy éve életének legboldogabb időszaka volt.[46] Pedig bécsi életéhez képest nem sokat változtak körülményei. Ugyanúgy képei eladásából élt nagyon szerényen. Útitársával albérletét is megosztotta. Később az osztrák sorozótisztek is utolérték, de végül fizikai gyengesége miatt minden katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.[47] München számára elsősorban a város „tiszta német” jellege miatt volt otthonos. „Egy német város! Micsoda ellentét Béccsel szemben!” – írta még tíz évvel később is a Mein Kampfban.[48]
Münchenben Hitler rengeteget olvasott, és a helyi források alapján fejleszthette tovább politikai és fajelméleti elképzeléseit. A német alldeutschok elméletei azonban részben el is tértek az osztrák eszmetársaikétól. Ők is nagynémet birodalomban gondolkodtak, de nem vetették fel a kettős monarchia felbontásának gondolatát, hanem az egész Osztrák–Magyar Monarchiát vonták volna német befolyás alá. Emellett hívei voltak a tengerentúli német gyarmatosításnak is, ami Hitlert soha nem foglalkoztatta. Visszaemlékezései szerint ekkoriban fejtette ki először azt a meggyőződését, hogy „a német nemzet jövőjének kérdése a marxizmus megsemmisítése”.[49]
Mindenesetre Hitler sokkal jobban érezte magát a háborúra és hódításra készülő német császárságban, mint a megoldatlan nemzetiségi problémákkal terhelt, felbomlás előtt álló Ausztria-Magyarországon. Hitler legkésőbb 1913-ban tisztában volt már a kettős monarchia felbomlásának elkerülhetetlenségével, sőt a maga részéről kívánta is azt.[50]
Katonaként az első világháborúban és a vereség után
Hitler a Mein Kampfban arról ír, hogy 1914. augusztus 3-án – néhány hónappal azután, hogy az osztrák hadseregből kiszuperáltatta magát – sürgős kérést intézett III. Lajos bajor királyhoz, hogy osztrák állampolgársága ellenére bevonulhasson a bajor hadseregbe, és kérésére már másnap pozitív választ kapott.[51] A történet valószerűtlen, hiszen egy nap alatt kérése el sem juthatott az illetékesekhez, mindenesetre augusztus 16-án Hitler lelkesen bevonult a német hadseregbe (a sorozók valószínűleg nem is érdeklődtek állampolgársága iránt).[52]
Két hónapos kiképzés után a nyugati frontra került a Bajor Királyi 16. Tartalék Gyalogezred (Königlich Bayerisches 16. Reserve-Infanterie-Regiment) állományában, 1914 őszétől a regimentet hősi halált halt parancsnokáról, Julius List-ről nevezték el. Az egység feladata a Lille–Brugge vonaltól az Ypres irányába indítandó támadás támogatása volt. Hitler 1941-ben így emlékezett vissza: „Az egyetlen olyan idő volt, amikor nem voltak gondjaim: a hat év a hadseregben; ott mindennel kiszolgálták az embert, koszttal csakúgy, mint kvártéllyal…”[53] November 1-jén már megkapta a Gefreiter rendfokozatot, ez a német tisztesi rendfokozati csoportban az őrvezető és a tizedes között helyezkedett el. November 9-én az ezredstábhoz került küldöncnek, és a háború alatt mindvégig megmaradt ebben a beosztásban. Feladata az ezredparancsnokság és a fronton harcolók lövészárkai közötti üzenetek eljuttatása volt, gyakran súlyos tüzérségi és géppuskatűz alatt. Már 1914 decemberében kitüntették a Vaskereszt második fokozatával. 1916 októberében az észak-franciaországi harcokban sebesülés érte a lábán. Felépülése után néhány napot Berlinben, illetve Münchenben töltött. A hátország állapotát elkeserítőnek tartotta, alig várta, hogy visszatérhessen a frontra. Felettesei elégedettek voltak teljesítményével, előléptetésre is fel akarták terjeszteni, Hitler azonban tiltakozott ez ellen, bár ennek nem adta semmiféle magyarázatát.[54] Feletteseihez való viszonyát később, a müncheni sörpuccsot követő 1924-es per során így jellemezte: „A feletteseket tisztelni, senkinek nem ellentmondani, vakon engedelmeskedni.” (németül: „Den Vorgesetzten achten, niemandem widersprechen, blindlings sich fügen”).
Bár a hasonló rendfokozatú katonák ritkán kaptak ilyen magas kitüntetést, egyik felettese, egy zsidó tiszt mégis felterjesztette őt a Vaskereszt első fokozatára, amelyet 1918 szeptemberében kapott meg. Nem sokkal később, 1918 októberében mustárgáztámadás áldozata lett az ypres-i front közelében. Valószínűleg a harctéri sokk következtében kialakult pszichoszomatikus hatás miatt átmenetileg elveszítette látását.[55] Rövid belgiumi kezelése után a pomerániai Pasewalkba szállították. Az ottani kórházban érte a háború végének híre. A Mein Kampfban azt írja, hogy a kórházban, gyógyulása és a háborús vereség hatására formálódott meg benne az elhatározás, hogy politikai pályára lép.[56]
1918 novemberében visszatért Münchenbe. Az átmeneti hadsereg tagja lett, amely igyekezett levezényelni a katonai vereség utáni átalakulásokat a felbomló hatalmi viszonyok közepette. Századában a szociáldemokrata befolyás volt a döntő, ennek ellenére meg tudta választatni magát századbizalminak.[57]
1919. április 6-án Münchenben kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot. Április 15-én Hitlert megválasztották a zászlóaljtanács póttagjává, azaz előrelépett a bizalmiak hierarchiájában, felvilágosító tanfolyamokon vett részt. Ekkoriból származhatnak bizonyos kezdetleges marxista ismeretei.
A Bajor Tanácsköztársaságot azonban már május 1-jére leverték a kormánycsapatok és a jobboldali paramilitáris egységek. Elrendelték a helyi illetőségű katonák leszerelését, de előtte vizsgálóbizottságoknak kellett feltárni politikai magatartásukat. A „bolsevista, spartakista, kommunista” elemeket letartóztatták. Hitler május 10-re az egyik vizsgálóbizottság tagja lett, így elkerülte a leszerelést, ami visszataszította volna őt a létbizonytalanságba, egyben fátyolt borított korábbi tevékenységére is.
Az új, teljhatalmú müncheni katonai vezetés belső elhárító részleget hozott létre a bolsevik eszmék elleni harcra és az átnevelő munkára. Ennek az élére egy Karl Mayr nevű, erősen jobboldali és antiszemita, egyébként tehetséges és ambiciózus vezérkari tiszt került, aki ötnapos beszédtanfolyamokat rendezett.[58] (Mayr egyébként életét egy koncentrációs táborban végezte.) Hitler, a magas kitüntetésekkel ékesített katona részt vehetett egy ilyen kurzuson, ami alkalmat adott addigi ismeretei, nézetei rendszerezésére. Itt ismerte fel azt is, hogy komoly szónoki képességekkel bír.[59]
Hitler hamarosan a vezető propagandisták közé került. Számos előadást tartott, Mayr kérésére brosúrát írt a szociáldemokrácia és a zsidóság témakörében, ahol már gyakorlatilag véglegesen megformálta antiszemita nézeteinek rendszerét.
A Mayr vezette osztag nemcsak propagandatevékenységet folytatott, hanem titkosszolgálati munkát is végzett a hadseregen kívül, a „gyanús” polgári szervezetek, pártok körében. Hitler ennek a keretében kapta azt a feladatot, hogy vegyen részt a Deutsche Arbeiterpartei (Német Munkáspárt, DAP) egyik ülésén Münchenben, 1919 szeptember 12-én. Ebből az akkor szinte jelentéktelen pártocskából lett később a Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt.[60]
Hitler az Anton Drexler alapította Német Munkáspárt ülésén – ahol csupán tucatnyi ember vett részt – felszólalásban utasította el az önálló Bajorországnak az egyik előtte szóló által kifejtett programját. Beszédével olyan sikert aratott, hogy néhány nap múlva levélben értesítették: felvették őt a párt tagjai sorába. Nem tudta, bosszankodjon, vagy nevessen, mert ő korábban saját párt alapítására gondolt,[61] de végül elfogadta ezt a helyzetet, és a DAP sorrendben 55. tagja lett. Hamarosan azt is tapasztalhatta, hogy könnyen hat az emberekre, nagy politikai manipulatív és taktikai érzékkel rendelkezik. Aktivizálta új pártját, egyre nagyobb létszámú gyűléseket szervezett. Első nyilvános beszédét 1919. november 13-án tartotta egy sörözőben, a hadsereg megfigyelője szerint „mesteri módon”.[62] Hitler maga is örömmel állapította meg, hogy tud beszélni a nyilvánosság előtt.[63]
Hamarosan pártja vezetői közé került, háttérbe szorítva dilettáns társait. Eldöntötte, hogy a DAP-ból kialakítja saját pártját, amely mellesleg létfeltételeit is biztosítja, hiszen a hadseregben nemigen maradhatott. Ekkoriban ismerkedett meg Alfred Rosenberggel, a náci mozgalom egyik későbbi fő ideológusával, valamint Ernst Röhm századossal, aki nagyon fontos szövetségese lett a párt erőszakszervezeteinek kialakításában. Röhm rengeteg volt katonát, tisztet verbuvált a DAP soraiba, és ő alakította ki azt a kemény magot, amely a párt gyűlésein biztosította a hangulatot, és egyben kész volt lecsapni az ellenvéleményt hangoztatókra. Ekkor került Hitler környezetébe Rudolf Heß is. A párt fő propagandistája Hermann Esser lett, az alig 20 éves újságíró-zseni, aki pontosan tudta, hogyan kell annyit túlozni, hogy egy hírből szenzáció legyen, hogyan lehet valakit a sajtóban tönkretenni anélkül, hogy a rágalmazás vádját magára vonná, hogyan lehet emberfeletti imázst teremteni Hitler számára. Gátlástalanságával azonban Esser a párton belül is annyi ellenfelet szerzett magának, hogy Hitler a 30-as évek elején, amikor már pótolni tudta, megvált tőle.[64]
A DAP programja követelte minden német egyesítését egy államban, megfelelő területet (Land und Boden) a lakosság számára, a zsidók megfosztását állampolgárságuktól és eltávolításukat a közhivatalokból, az idegenek kiutasítását, államosítást, a „kamatrabszolgaság” megszüntetését, a nagyáruházak kommunalizálását. A munkások számára nyereségrészesedést követelt a vállalatoktól, a parasztság számára földreformot, a föld ingyenes kisajátítását. A program a széles néprétegekhez szólt, de alkalmas volt arra is, hogy felkeltse a tőkések és nagybirtokosok gyanakvását és ellenérzését. Hitler ezért nem állt teljes mértékben a program mögé, bár nem is határolta el magát tőle. Tudatában volt annak, hogy szüksége van a vezető rétegek – nem utolsósorban anyagi – támogatására. Később, a Mein Kampfban a program jelentőségét jelképesként, hitvallásként aposztrofálta.[65]
1920. február 24-én a 25 pontos program elfogadása mellett Hitler javaslatára a párt nevét is megváltoztatták Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei), amelyet hivatalosan NSDAP-nak, a köznyelvben náci pártnak rövidítettek.
Pártelnök
1921 júliusában került sor a párton belül arra a kenyértörésre, amelynek révén Hitler egyszemélyi vezetővé vált. Hitler néhány hetet Berlinben töltött az ottani pártszervezés érdekében, ezalatt Münchenben a pártelnökség két fontos kérdésben döntést sürgetett. Azt akarták, hogy a programban a nagybirtok elleni harc egy szintre kerüljön a zsidó befolyás elleni küzdelemmel, valamint egyesülni kívántak a hasonló irányzatú kis Németszocialista Párttal. Hitler visszatért Münchenbe és ultimátumot adott a párt elnökségének: új választáson diktatórikus hatalommal felruházott pártelnököt kell választani, ellenkező esetben elhagyja a pártot.[66] Hitler már nélkülözhetetlen volt, ha a párt nem akart visszasüllyedni a jelentéktelenségbe. Az elnökség megadta magát, a július 29-i taggyűlés Hitler elképzelései szerint zajlott, és azon őt teljhatalmú pártelnökké választották.[67]
Hitler a pártból tömegpártot kívánt formálni, ami hatalmi törekvéseinek eszköze lehet, és elhódíthatja a munkásokat a szociáldemokráciától. Számított azokra a kispolgárokra is, akiket a lesüllyedés veszélye fenyegetett. Az NSDAP vonzáskörébe kerültek a leszerelés után egzisztenciális gondokkal küzdő katonák, fiatal tisztek is. Elsősorban ők lettek az SA tagjai is, mivel ott korábbi életükhöz hasonló életet élhettek, és kisebb-nagyobb juttatásokban részesültek. A párt felvásárolta a hadsereg készleteiben elfekvő barna ingeket, és ezeket kiosztotta az SA-ba lépő fiatalok között. Hitler kialakította a párt jelképrendszerét, a különböző jobboldali szervezetek által Európa-szerte alkalmazott ősi horogkereszt saját változatát, amelyet fehér körben vörös zászlóba helyezett. Terjedt a felemelt jobbkarral való köszönés, a Heil Hitler, és a pártelnököt elkezdték Führernek szólítani.[68] (A Heil Hitler Wagner Rienzijéből ered, ahol elhangzik a „Heil Rienzi!” köszöntés. Később a nagy nürnbergi pártgyűlések kezdetén mindig elhangzott a Rienzi-nyitány.)
A mozgalom egyre több hívet szerzett, köztük pénzügyi támogatókat, bel- és külföldön egyaránt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete is nyújtott támogatást ebben az időben az NSDAP-nak.[69]
Hatalomátvételi kísérlet
Bővebben: Müncheni sörpuccs |
A „hogyan tovább” kérdését Hitler Benito Mussolini példájának követésével szerette volna megoldani. A menetelés Rómába mintáját alapul véve puccsot szervezett a hatalom átvételére, az átgondolatlan kísérlet azonban teljes kudarcot vallott. A felkelést csírájában elfojtották a kormány erői, Hitlert letartóztatták, pártját betiltották.
Letartóztatása után Hitlert eleinte öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, de aztán a perre készülve felismerte, hogy ez jó alkalom addigi pályafutásának és politikai hitvallásának átgondolására. A per lehetőséget teremtett számára ahhoz is, hogy erről a nyilvános szószékről támadhassa a weimari köztársaság demokratikus kormányát, mint a „zsidó összeesküvés” egyik gócát. A bajor konzervatív erőket viszont a nemzeti érdek árulóiként állította be. Hitlert a bíróság végül 5 év börtönre és 200 márka pénzbüntetésre ítélte, de idegen állampolgársága miatti kiutasításától a vádlott „német érzelmei” alapján a bíróság eltekintett. Elítélése után Németországban sokan gondolták azt, hogy ezzel az „osztrák mázoló” német politikai pályafutásának vége szakadt. Hitler azonban vereségéből egyfajta „erkölcsi győzelmet” kovácsolt.[70]
Börtön, Mein Kampf
Landsberg am Lechben töltött ötéves büntetéséből Hitler mindössze 13 hónapot töltött börtönben. Ezalatt megírta, pontosabban Rudolf Heßnek írógépbe diktálta egyetlen, még az életében – két vaskos kötetben – megjelent művét, a közel 800 oldalas Mein Kampfot. Ebben áttekintette addigi pályafutását, megfogalmazta világnézetét, valamint politikai programját. A könyv a nemzetiszocializmus ideológiai alapvetése lett.
Megfogalmazta benne legfontosabb politikai, stratégiai céljait is:
- Egyesülés Ausztriával (Anschluss);
- A zsidóság elleni harc, mivel az egy világméretű összeesküvés révén térdre akarja kényszeríteni Németországot és az egész világot; a marxizmus, a szociáldemokrácia, a bolsevizmus, az amerikai kapitalizmus egyaránt a zsidóság műve;
- A német munkásságot az osztályharc helyett a fajok közötti harc számára kell megnyerni;
- A Szovjetunió európai területeit meg kell hódítani a „szűk helyre beszorított” germán faj számára (Lebensraum-elmélet), az ottani bolsevizmust fel kell számolni;
- Az első világháború keserű tapasztalatai alapján el kell kerülni a kétfrontos háborút, szövetségre kell lépni az árja Angliával és a fasiszta Olaszországgal;
- A parlamenti demokráciát egy germán Führer-állammal kell felváltani, amely híven képviseli majd a „népközösség” (Volksgemeinschaft) érdekeit.
A célok mellett a megfelelő módszereket is ismertette művében. Kiemelte:
„Minden propagandának népinek kell lennie, és szellemi színvonalát azok legkorlátozottabbjaihoz beállítania, akikhez fordulni gondol. Szellemi szintjét annál mélyebbre állítja, minél nagyobb kell legyen a megragadandó embertömeg.
A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.
Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa… Egy nagy vezér zsenialitásához hozzátartozik, hogy még az egymással ellentétben álló ellenfeleket is úgy jelenítse meg, mint amelyek egyetlen kategóriához tartoznak, mert különböző ellenségek felismerése a gyenge és bizonytalan kategóriáknál könnyen vezethet ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek saját igazukban.”
– Hitler, Mein Kampf, 197., 198., 247. oldal
Hitler a tudatlan tömegek számára megalkotandó ellenségképet, a – modern kifejezéssel élve – „hívószót” a zsidóságban találta meg. Ennek a végletekig eltorzított alakjába aztán tetszés szerint belefoglalhatta minden ellenségét, a marxizmust, a munkásmozgalmat, a polgári baloldalt, a nemzetközi pénztőkét, a nyugati nagyhatalmakat, a polgári humanizmust, az európai jogrendet egyaránt.[71]
Bár a börtön körülményei lehetővé tették volna, hogy onnan próbálkozzon meg pártja irányításával, Hitler ezt nem tette meg. Átengedte a párt vezetését Alfred Rosenbergnek, ő azonban képtelen volt hatékonyan szervezni az NSDAP tevékenységét.
Hitlert – jó magaviselete és a széthullóban lévő párt veszélytelensége nyomán – jóval büntetése lejárta előtt, 1924. december 20-án szabadon engedték.[72]
Út a hatalomhoz
Szabadulása után Hitler új alapokról kezdte meg politikai építkezését. Nyilatkozatban biztosította lojalitásáról a bajor kormányt, tévedésnek minősítette a sörpuccsot, és felajánlotta pártja segítségét a marxizmus elleni harchoz. Ennek révén újra megnyílt az NSDAP előtt a szabad szervezkedés útja, megint megjelenhetett a pártlap, a Völkischer Beobachter is.
Az NSDAP a sörpuccs utáni betiltása miatt egy ideig más neveken, illetve más jobboldali szervezetekkel koalícióban tevékenykedett, de nem sok sikerrel. Az 1924. májusi választásokon a különböző nacionalista és nemzetiszocialista csoportok együttesen 1,9 millió szavazatot szereztek meg (vagyis a szavazatok 6,6%-át), ami decemberre 0,9 millió szavazatra, vagyis a szavazatok 2,9%-ára esett vissza. Hitler szabadulása után felmondta ezeket a koalíciókat, ragaszkodott saját egyszemélyi vezetéséhez azon az áron is, hogy a megválasztott képviselők többségét nem sikerült megnyernie a saját irányvonala számára.[73]
Hitler tisztázni akarta állampolgári helyzetét is, 1925 márciusában kérelmezte osztrák állampolgárságának megszüntetését, és kérését szinte azonnal el is fogadták. Egyelőre azonban Hitler nem merte kérni a német allampolgárságot, ezért egészen 1932-ig papíron hontalan maradt.[74]
A párton belül sem volt még elég szilárd Hitler helyzete. Gregor és Otto Strasser a párt vezetői közül kitűntek szervező munkájukkal, különösen Észak-Németországban, de ideológiailag Hitlertől „balra” álltak, bírálták őt a forradalmi módszerek feladása, a hatóságokkal való kiegyezés, a nagytőkésekre támaszkodás miatt. Ők is nacionalisták és antiszemiták voltak, de ellenségei voltak a kapitalizmusnak is. Ekkor még Joseph Goebbels is ehhez a csoporthoz tartozott.[75]
Strasserék Hannoverbe, Hitlerrel nem egyeztetve, gyűlést hívtak össze, amelyen egy szociális programot alakítottak ki. Ennek széles körű megvitatására nagygyűlést kezdtek szervezni. Hitler ezt megelőzve egy másik nagygyűlést hívott össze Bambergbe, ahol szónoki tehetségével a maga oldalára állította a hallgatóságot. A két Strasser testvér ezután már nem lépett fel nyilvánosan Hitler ellen. Hasonló nézeteltérések jellemezték Hitler és Röhm kapcsolatát is. Röhm emiatt 1925-ben lemondott az SA vezetéséről, és külföldre távozott; csak 1931-ben tért vissza Hitler hívására.[76]
Az NSDAP 1926-os második, weimari kongresszusa Hitler teljes győzelmét hozta. A felszólalások szövegét előre be kellett mutatni az elnökségnek, a beszédidőt korlátozták (Gregor Strasser ettől kezdve baráti körben „halott nemzetiszocializmusról” beszélt). Hitler ezután tovább fokozta erőfeszítéseit a párt befolyásának az egész országra történő kiterjesztése érdekében. Az 1927-es nürnbergi kongresszus már külsőségeiben is igazi náci rendezvény volt, zászlókkal, alakzatban menetelő egységekkel, kizárólag barna inget viselő tagokkal. A mérsékelt sajtó 15 000, a Völkischer Beobachter 100 000 felvonulóról tudósított.[77]
A párt országos befolyása azonban alig növekedett. 1927 végén tagjainak száma alig haladta meg a 70 000-et. Hitler erre kijelentette, hogy nem is akar több párttagot, mint maximum 6–800 000 fő. Mindenesetre újra erősödtek a kritikák vele szemben. Az SA türelmetlen tagjai utcai harcokat követeltek, Strasserék pedig a Szovjetunió elleni fellépéstől óvták a pártot.[78]
Az 1928-as választásokon az NSDAP a nagy kampány ellenére mindössze a szavazatok 2,6%-át kapta, a 491 képviselői helyből 12-t szerzett meg.[79]
Hitler munkamódszerei
Hitlertől távol állt a németeknek sztereotipikusan tulajdonított rendszeretet és alaposság. Íróasztal mellett soha nem dolgozott, papírt, tollat szinte egyáltalán nem használt. Hosszabb lélegzetű utasításait is diktálta. A pártvezéri, majd a kancellári hivatalba alig járt be, legfeljebb délután. Rendszeres munkaideje nem volt, soha nem tudta senki, mikor lehet vele beszélni. Vacsorapartnereit viszont órákon át szóval tartotta, rajtuk szondáztatta meg gondolatait, elméleteit, amelyeket még nem akart a nyilvánosság elé tárni.[80] Estéi a hajnalba nyúltak, de délelőttönként nem merték felkelteni fontos fejlemények esetén sem. Állandóan mozgásban volt, és eközben szóban adta ki rendelkezéseit környezetének. Kiemelkedő emlékezőtehetségének segítségével az ügyeket „fejben” intézte. A legfelső szintű hivatali munkára Hitler munkastílusa nagyban rányomta a bélyegét; az ügyek gyakran csak „intéződtek”, sok volt a párhuzamosság az intézmények és a személyek között egyaránt, nem lehetett azonosítani az egyes feladatok felelős végrehajtóit. Hitler maga azonban mindig tudta, mit tart igazán fontosnak, és azt általában végre is tudta hajtatni.[81]
Pártfinanszírozás
Az 1920-as évek derekán Németországban lezajlott gazdasági konszolidáció és fellendülés körülményei között az NSDAP és vezetője anyagi helyzete is látványosan javult. Hitler 1925-ben bérelt egy villát Berchtesgaden mellett, majd 1928-ban meg is vásárolta azt. A hely kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy a börtön után Hitler a menekülés esetleges szükségességére is gondolt, és ez a hely közvetlenül az osztrák határ mellett volt; Ausztriából pedig szükség esetén eljuthatott volna a baráti Olaszországba vagy Magyarországra.[82] Müncheni bérlakását egy kilencszobás luxuslakásra cserélte. Hitler személyes jövedelmei, a beszédek, cikkek után járó honoráriumok nyilvánvalóan nem lehettek elegendőek ezek finanszírozására. Hasonlóképpen állt a helyzet az NSDAP költségvetésével. A párt rendezvényei, sajtója, röplapjai, plakátjai, az SA és a pártvezetők védelmére létrehozott SS kiadásait nem fedezhették a tagdíjbevételek.[83]
Mindezzel azonban az NSDAP nem állt egyedül. Ebben az időszakban már a többi párt is főleg vállalkozói juttatásokból gazdálkodott. Ezek az adományok általában akkor sem voltak nyilvánosak, bár különös okuk nem volt a titkolózásra, ma pedig még nehezebb erről adatokhoz jutni. A Mercedes-Benz cég például egy luxusautót bocsátott Hitler rendelkezésére sofőrrel. Annak idején az NDK-beli történészek és mások minden erővel azt kívánták bizonyítani, hogy Hitlert kezdetektől a német finánctőke, mindenekelőtt a Ruhr-vidéki nagyvállalkozók finanszírozták, míg mások ezt vehemensen tagadták. A valósághoz minden bizonnyal az a nézet áll a legközelebb, hogy a nagy pártokat jelentős részben olyan vállalkozók finanszírozták, akik fantáziát láttak az adott pártok programjában. Támogatásukat a legtöbb esetben több párt között is megosztották.
Az NSDAP számos pénzkijárója között fontos szerepe volt például Hermann Göringnek. Maga Hitler is jó kapcsolatot ápolt a nagytőkés körökkel, rendszeresen járt hozzájuk előadást tartani. Ezekben az előadásaiban a munkásmozgalom ellen lépett fel, síkra szállt a gazdasági autonómia, a gazdasági vezetők tekintélyének elismerése mellett, és nagy ívű képet festett a német birodalom fellendüléséről. Az antiszemita kirohanások és a fajelmélet viszont kimaradtak ezekből a beszédeiből.[84]
A hatalom megszerzése
Hitler számára a politikai fordulópont a nagy gazdasági világválság során érkezett el. Hitler a világválságot megelőző jólét éveiben figyelmeztetett beszédeiben, hogy a weimari köztársaság vezetése a gazdaságot nagyban amerikai kölcsönökből finanszírozza, és e külső függőség miatt bármikor összeomolhat. Amikor a világválsággal Hitler jóslata váratlanul valósággá vált, a jólét éveiben csupán radikális szélsőségesként elkönyvelt Hitler a német közvélemény szemében hirtelen a világot helyesen felmérő látnokká változott.[85] A válság előjelei 1928–29 telén már érezhetőek voltak. 1929 februárjában a munkanélküliek száma túllépte a 3 milliót.[86] Kezére játszott Hitlernek a jóvátétel ügyének újbóli napirendre kerülése is. Az első világháború minden felelősségét néhány vesztes államra, főleg Németországra rótta a párizsi békerendszer, amely nemcsak igazságtalan volt, hanem bonyolultsága miatt teljesen alkalmazhatatlan is. 1928 körül már senki nem fizetett semmit ennek keretében. Ekkor Owen Young amerikai bankár vezetésével létrehoztak egy bizottságot a jóvátételi rendszer felülvizsgálatára. A Young-terv, amely egészen 1988-ig ütemezte volna át a jóvátételi kiadásokat, végül semmivel nem lett igazságosabb vagy egyszerűbb, csak arra volt alkalmas, hogy – különösen a közeledő válság körülményei között – felszítsa az össztársadalmi felháborodást Németországban.
A Young-terv ellen Alfred Hugenberg sajtómágnás, a Deutschnationale Volkspartei (Németnemzeti Néppárt) elnöke vezetésével bizottság alakult, amely célul tűzte ki a terv népszavazás útján történő elítélését és egyúttal a radikális jobboldal összefogását. Hugenberg a felső középosztályhoz tartozott, tömegei nem voltak, ezért szövetséget ajánlott a „népi” náci pártnak. Hitler ezúttal nem ódzkodott a pártszövetségtől, mindent egy lapra tett fel, bízva abban, hogy más szövetségeseihez hasonlóan Hugenberget is ki tudja majd szorítani a vezetésből. Elsősorban a sajtóbirodalmát akarta felhasználni saját céljaira. A népszavazási kampány során az SA legénysége elérte a 100 000-es létszámot, Hitler pártja országos ismertséget szerzett, és a nagytőkés körök is egyre határozottabban mögé álltak. Az 1930. szeptemberi parlamenti választások előtt Hitler már szinte korlátlan pénzeszközökkel és sajtóval rendelkezett hatalmas kampányához. Abban bízott, hogy 50-60 képviselői helyet szerez pártja. Az eredmény viszont 107 mandátum lett (az 575-ből), a két évvel korábbi 810 000 helyett 6,4 millió szavazatot kaptak.[87] Az NSDAP a Reichstag második legnagyobb pártja lett.
A válság közben egyre súlyosbodott. 1931 elején az országot elöntötte a csődhullám, a munkanélküliek száma 5 millióra emelkedett. Az NSDAP igyekezett tovább szítani az elégedetlenséget, bojkottokat szervezett, utcai verekedéseket provokált, sztrájkokat kezdeményezett, akár a kommunistákkal együttműködve is. A Heinrich Brüning vezette kormányzat kudarcot vallott a válság kezelésében. Hindenburg államelnök és környezete azon volt, hogy a rogyadozó államot a középjobb, konzervatív erők összefogásával támogassa meg. Hitler viszont arra törekedett, hogy az elnök – alkotmányos lehetőségével élve – őt és még kisebbségben lévő pártját bízza meg a kormányalakítással, azonban ebben csalódnia kellett.
A nemzeti jobboldal erői Hugenberg vezetésével 1931. október 11-re Bad Harzburgba gyűlést hívtak össze az összefogás deklarálása érdekében. Hitler nem térhetett ki e találkozó elől, de továbbra sem kívánta megosztani leendő hatalmát senkivel. Ezt külsőségekben is deklarálta: a találkozóra utoljára érkezett, és elsőként távozott. Utána viszont a náci párt Braunschweigben önálló nagygyűlést szervezett, ahol csak az SA felvonulása 6 órát vett igénybe.
A gazdasági válság miatt is állandósuló politikai válság közepette, 1932-ben összesen öt nagy választási kampányra került sor (kétfordulós köztársasági elnöki, tartományi és két Reichstag-választás). Az NSDAP mindennek a pénzügyi nehézségeit gond nélkül állta. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Hitler élete egyik legsikeresebb beszédét tartotta 1932. január 26-án a düsseldorfi Iparosklubban.[88] Abból indult ki, hogy a nyomor oka nem a válság, nem a versailles-i békerendszer, hanem a vezetők alkalmatlansága és a demokrácia kiegyenlítő működése, ami ellentétes a nép érdekeivel. A demokrácia és az internacionalizmus egymástól elválaszthatatlan fogalmak, nyomukban eltűnik a különbség az árja és a mongol, néger között és egy nap majd a Népszövetségnek is néger lehet az elnöke. A demokrácia a magántulajdonnal is összeegyeztethetetlen, és végeredményben az ostobák és lusták uralmához vezet. Saját jelentőségét abban adta meg, hogy ő az, aki szembeszáll a bolsevizmussal, amely enélkül 300 év alatt meghódítaná a világot, ahogy annak idején ugyanennyi idő alatt meghódította azt a kereszténység. Hitler a nagytőkések előtt ezúttal sem szólt fajelméletéről.
Az 1932 tavaszán lezajlott államfő-választásokon Hitler nagy reményekkel indult. Előtte sikerült megoldania egy régi „technikai” problémát – nem volt még német állampolgár. 1929-ben Bajorországban, majd később Türingiában próbálkozott ennek megszerzésével, sikertelenül. Végül a náci befolyás alatt álló Braunschweigben kapott egy fiktív kormánytanácsosi posztot és ezzel az állami hivatalnoki kinevezéssel együtt járt az állampolgárság is. 1932. február 26-án tette le az esküt arra a német államra, a demokratikus köztársaságra, amelynek szétzúzása elsőrendű politikai célja volt.[89] Hitler az elnökválasztások első fordulójában a Goebbels irányította elképesztő kampány ellenére azonban csak második lett, 30,23%-kal Hindenburg (49,45%) mögött. (Ernst Thälmann, a kommunisták jelöltje a szavazatok 13,23%-át, Theodor Duesterberg, a nemzeti jobboldal – vagyis a Német Nemzeti Néppárt és a Stahlhelm – jelöltje a szavazatok 6,81%-át kapta.)[90] A váratlan kudarc csak fokozta Hitler elszántságát, a második fordulóban már repülővel járta Németországot, hogy még több beszédet mondhasson. „Belerágtam magam ellenségembe, és ettől az ellenségtől nem távolítanak el…” – jelentette ki március 15-én weimari beszédében.[91] De a második fordulóban is csak a szavazatok 36,68%-át szerezte meg, Hindenburg maradt az elnök (52,93%).
Hindenburg sikere láttán a kormány megpróbált rendet teremteni az utcákon. Több náci központban házkutatást tartottak, április 13-án pedig Wilhelm Groener hadügyminiszter kezdeményezésére az elnök betiltotta az SA és az SS tevékenységét. Hitler azonban ezt is felhasználta a következő, ezúttal tartományi választásokon folytatott kampányában, és felszólította a betiltott testületek tagjait, hogy „egyszerű párttagokként teljesítsék kötelességüket”. Április 16. és 24. között Hitler a repülős módszerrel 25 városban tartott választási beszédet. Pártja a különböző tartományokban 30-40%-os eredményeket ért el. Kormányt alakítani azonban egyedül a korabeli Anhalt Szabadállam(de) tartományban tudtak.
A gazdasági válság azonban nem enyhült, a politikai válság pedig csak elmélyült az országban. A nácik botrányos jeleneteket provokáltak a birodalmi és a tartományi parlamentekben egyaránt, a politikai gyűlések mindenhol utcai verekedésekkel jártak, polgárháború-közeli állapot alakult ki. A rendőrség négy náci képviselőt a parlament üléstermében tartóztatott le. Brüning kormánya körül elfogyott a levegő. A tarthatatlan helyzetben egyes vezető politikusok úgy vélték, hogy Hitler bevonása a hatalomba valamiképpen „megszelídítheti” a náci párt tombolását. Május 30-án Hindenburg elbocsátotta Brüning kormányát és Franz von Papent, a konzervatív, katolikus nemesség képviselőjét, a Német Centrum Párt (Deutsche Zentrumspartei) jobboldalán elhelyezkedő volt diplomatát nevezte ki miniszterelnöknek. Papen kisebbségi kormányának esélye sem volt arra, hogy a Reichstagban megszerezze a többséget, elnöki szükségrendeletekre támaszkodva kormányozhatott csak.[92] Hindenburg ezért fel is oszlatta a parlamentet és a lehető legtávolabbi időpontra, június 30-ra tűzte ki az új választásokat.
Június 16-án újra engedélyezték az SA és az SS tevékenységét, a tilalmat már amúgy is semmibe vették. Csak június második felében 17 politikai gyilkosság történt. A legnagyobb német tartomány, Poroszország szociáldemokrata kormányát elnöki rendelettel feloszlatták, a helyi kormányzat élén maga Papen lett a birodalmi biztos. A szociáldemokrata párt megadta magát. A hatmilliós munkanélküliség mellett elképzelhetetlen lett volna egy általános sztrájk, ami a katonai puccs veszélyével is járt volna.
Megkezdődött az új választási harc, vagy inkább folytatódott a permanens kampány. Hitler legfontosabb célkitűzése az apró polgári pártok felszámolása, és a Centrum Párt bázisának kikezdése volt. A kampányban további újításokat vetettek be, filmeket, hanglemezeket készítettek, terjesztettek. Hitler repülőútjaival 53 városba jutott el beszédet tartani. A választások eredménye azonban ellentmondásos volt számukra. Ugyan tovább növelték szavazóik számát 37,4%-ra és 230 mandátummal a legnagyobb párt lettek a Reichstagban, de nem sikerült átütő sikert elérniük. A kis polgári pártokat ugyan sikerült felmorzsolni, a szociáldemokraták is visszaestek, de a kommunisták és a Centrum Párt is növelte szavazatainak számát. Goebbels így értékelt: így sohasem szerezzük meg az abszolút többséget![93]
Papen és a Centrum Párt tárgyalni kezdett Hitlerrel egy új kormány alakításáról, amelyben alkancellári címet ajánlott a számára. Hitler azonban Hindenburggal folytatott augusztus 13-i tárgyalásán ragaszkodott a kormány „és az állam teljes körű vezetéséhez”.[94] Az elnök így megállapította, hogy Hitler a kormányon kívül kíván maradni és „lovagias” ellenzéki magatartást kért tőle.
A jelentős választási siker tehát nem volt elegendő Hitler hatalomra kerüléséhez, sőt politikai kudarcot jelentett. Számítania kellett arra, hogy sikertelensége láttán híveinek egy része elfordul tőle. És valóban, amikor az állandósuló politikai patthelyzet miatt megint új választásokat kellett kiírni 1932 novemberére, az NSDAP kétmillió szavazatot veszített, és csak a szavazatok 33,1%-át, 230 képviselői hely helyett 196-ot szerzett.[95]
Hindenburg Kurt von Schleicher tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki részint a szakszervezetekkel akart konzultálni a válság kezeléséről, részint pedig az NSDAP-n belül Gregor Strasserrel tárgyalt, mivel ő a hajthatatlan Hitlerrel ellentétben hajlandónak mutatkozott elfogadni az alkancellári posztot. A helyzet rendkívül veszélyes lett Hitler számára: ha sikerül megszilárdítani a kormányzatot az ő részvétele nélkül, az a személyes politikai bukását jelentette volna. (Később, 1934-ben, a hosszú kések éjszakáján mind Schleichert, mind Strassert meg is gyilkoltatta.) A párt vezetői előtt durván lehordta alvezérét, aki erre nyomban visszavonult terveitől, és külföldre utazott. Schleicher így maga is kudarcot vallott és ellenlábasa, Papen kapott lehetőséget, aki azt javasolta Hindenburgnak, hogy nevezze ki Hitlert kancellárrá, és ő alkancellárként majd kézben tartja. Így lett Hitler kancellár 1933. január 30-án (szöges ellentétben azzal a legendával, hogy szabad választásokon jutott volna hatalomra).[95]