Ligeti György
(1923–2006) zeneszerző / From Wikipedia, the free encyclopedia
Ligeti György Sándor (Dicsőszentmárton, 1923. május 28. – Bécs, 2006. június 12.) Kossuth-díjas magyar zeneszerző, a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású komponistája és a modern magyar zeneművészet kiemelkedő személyisége.
Ligeti György | |
1984-ben | |
Életrajzi adatok | |
Születési név | Ligeti György Sándor |
Született | 1923. május 28. Dicsőszentmárton |
Származás | magyar |
Elhunyt | 2006. június 12. (83 évesen) Bécs |
Sírhely | Wiener Zentralfriedhof |
Házastársa | Ligeti Vera |
Gyermekei | Lukas Ligeti |
Szülei | Ligeti Sándor |
Iskolái | Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (1945–1951) |
Pályafutás | |
Műfajok | klasszikus zene elektronikus zene opera |
Hangszer | zongora |
Díjak |
|
Tevékenység | zeneszerző |
Kiadók | Deutsche Grammophon |
Ligeti György weboldala | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Ligeti György témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Nem tévesztendő össze a következővel: Ligeti György (szociológus). |
Tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban, majd a budapesti Zeneakadémián végezte, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Járdányi Pál és Veress Sándor tanítványaknt. Végzése után népzenekutatással foglalkozott. Ösztöndíjasként Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést és ellenpontot tanított.
Az 1956-os forradalom leverése után disszidált, s a kölni rádióhoz került külső munkatársként. Itt megismerkedett Karlheinz Stockhausennel, aki nagy hatással volt művészetére. 1959-ben Bécsben telepedett le, és 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi Zeneművészeti Főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Stockhausen hatására szerezte 1958-ban első elektronikus művét, az Artikulationt. Ez a műve és a nagyzenekarra írt, 1961-es Atmosphères azonnal meghozta számára az ismertséget a nyugat-európai zenei életben. Ligeti azonban hamar kiábrándult az elektronikus zenéből, és ismét a hangszeres zene került figyelmének középpontjába. Zenéjének leginkább felismerhető vonása valamiféle neodadaista érzékenység a humor és az abszurd iránt, ami kendőzetlenül mutatkozik meg olyan darabokban, mint a Poème symphonique, amelyben száz metronóm ketyeg egyszerre, mindegyikük más tempóra beállítva, míg végül csak egy marad. Másik jellemzője Ligeti zenéjének a meccanico mozgástípus, ami azt jelenti, hogy a zene gépszerű, hangzásában mechanikus és precíz. A zene lényege: a zenész úgy játszik a hangszeren, mintha az egy gép lenne. Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakított ama felfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrált. Ennek leírására vezette be a mikropolifónia fogalmát. Élete kései szakaszában zenéjében megjelent a metrika, majd a harmónia is.
Egyetlen operáját – amely világhírűvé vált – 1978-ban írta Le grand macabre címmel, ősbemutatója 1978-ban Stockholmban volt. A Hieronymus Bosch festménye nyomán komponált művet azóta bemutatta a világ számos jelentős operaháza. Műveit a nyugati avantgárd zene mellett a magyar muzsika is jellemzi. 1978-as Hungarian Rock és Passacaglia ungherese című műveiben magyar hangzást idéz modern eszközökkel. Számos művét (Lux aeterna, Lontano, Requiem) mozifilmekben is felhasználták (2001: Űrodüsszeia, Ragyogás stb.).