Manicheizmus
From Wikipedia, the free encyclopedia
A manicheizmus (újperzsául: آیین مانی, átírva Āyin e Māni; kínaiul: 摩尼教; pinjin: Móní Jiào) iráni eredetű, az egyik legnagyobb szinkretista, részletesen kidolgozott vallás volt, amely a 3. és a 7. század között virágzott, és ekkor a Föld egyik legelterjedtebb vallása, az iszlám elterjedése előtt a kereszténység legfőbb riválisa volt. Ez az egyetlen világvallás, amely teljesen kihalt.[1]
Manicheizmus | |
Mání próféta | |
Kialakult | 3. század |
Alapító | Mání |
Szent iratok | Mání evangéliuma |
Korábban | Ujgur Kaganátus (762–847) |
Követők száma | napjainkra kihalt |
Főbb események: 250 körül – Mání fellépése 276 – Mání kivégzése 297 – követésének tilalma a Római Birodalomban 762 – államvallás az Ujgur Birodalomban |
A manicheizmusban számos vallás eleme egyaránt jelen volt, alapvető tanításában és kozmológiájában azonban tipikus zarathustrai dualista, amely leírja a jó (lelki vagy fény-) világ és a gonosz (sötét) világ közötti harcot.[2] Mindez olyannak tűnik, mint a kereszténységben Isten és Sátán birodalmának harca, de a manicheizmusban a Jó és Gonosz alapjában véve azonos hatalommal bírt. A manicheusok az ember lelkét a Jóval, testét a Gonosszal azonosították.[3]
A manicheizmus mai napig tartó népszerűsége annak köszönhető, hogy a korabeli fő vallásokat: a zoroasztrizmust, a buddhizmust és a kereszténységet megkísérelte egy vallási rendszerbe integrálni. Habár az alapító próféta, Máni írásainak többsége elveszett, számos fordítás és töredékes szöveg fennmaradt.