Ferdinandea-sziget

Ferdinandea születése

1831. július 10-ről 11-re virradó éjszaka a sciaccai partoktól körülbelül 26 mérföldre, félúton Pantelleria és Szicília között, a hajósok által Secca del Corallónak (korallzátony) nevezett térségben földrengések kíséretében tengeralatti vulkáni működés vette kezdetét. Hamarosan a felszínen is megjelent a kráter, és horzsakövet, valamint lapillit szórt. A felszínre dobott anyagból 4 kilométer kerületű 60 méter magas kis sziget képződött.

A közelben tartózkodó egyik hajó Corrao nevű kapitánya így számolt be ezekről a kitörésekről: „Mindig kis földrengések előzték meg őket, és erős robbanások kísérték. Vízkilövellést lehetett látni, majd közel 500 méter magas tűz és füstoszlop jelent meg. Július 16-án egy erőteljes működésben lévő vulkán csúcsát látták kiemelkedni, néhány nappal később egy kis sziget tűnt elő, amely a kitörés következtében még mindig növekedett és augusztus 4-ére kerülete elérte a 3 mérföldet, magassága pedig a 60 métert. Két kiemelkedő része volt, az egyik kelet, a másik nyugat felé, mint két egymással összekötött hegy két forrongó tavacskával.”

Nem sokkal azután, hogy elterjedt a hír a kis földdarab megjelenéséről, elsőként Karl Hoffmann a Berlini Egyetem geológus docense érkezett a helyszínre, aki akkor véletlenül éppen Szicíliában tartózkodott. A német professzor – miután részletes vizsgálatokat folytatott az új vulkánról – egy levélben beszámolt Serradifalco hercegének. A Bourbon-kormány azonnal a helyszínre küldte Domenico Scinà fizikust, aki elkészítette az első rövid tudományos összefoglalást a „sciaccai tengerben megjelent új vulkánról”. Carlo Gemmellaro professzor a cataniai egyetem földtörténeti tanszékének docense viszont egy részletes jelentést szerkesztett, ami felkeltette számos – elsősorban külföldi – tudós érdeklődését.

Nagyhatalmak vitája a sziget birtoklásáért

A parányi sziget több európai ország vezetésének érdeklődését is felkeltette, akik a Földközi-tengeren mind hadi, mind pedig kereskedelmi szempontból kedvező helyzetű kikötőket kerestek. Sir Percival Otham brit admirális – aki a sziget körüli vizeken tartózkodott – részletes tanulmányt készített, majd Nagy-Britannia uralkodója, IV. Vilmos nevében elfoglalta a szigetet. 1831. augusztus 24-én az új szárazföldön kikötött Jenhouse kapitány és kitűzte a brit lobogót, és Graham-szigetnek nevezte el.

A szicíliaiak és velük együtt Ferdinandeáról elsőként részletesebben beszámoló Corrao kapitány tiltakozása hamar eljutott II. Ferdinándig, Szicília Bourbon uralkodójáig. Azt javasolták nevezzék a szigetet Corraonak, és felkérték a királyt, hogy intézkedjen a brit fennhatóság ellen.

Szeptember 26-án Franciaország – nehogy lemaradjon az új sziget körüli területfoglalás lehetőségéről – a helyszínre küldte La Fleche nevű vitorlását Jean La Pierre hajóskapitány irányításával, aki kisebb küldöttséget vitt magával, köztük a geológus Constant Prévosttal. Velük tartott Edmond Joinville festő is, neki köszönhetők a különleges jelenségről készült festmények. A franciák szeptember 29-éig tartó vizsgálataikat követően, újabb tanulmányokat készítettek a vulkánról. Az összegyűjtött anyagot elküldték De Rignynek, a francia flotta helyettes admirálisának. Megállapították, hogy a sziget partjai a hullámok tevékenysége következtében jelentősen erodálódtak, vagyis a hullámverés már addigra is nagy mennyiségű horzsakövet mosott alá a tengerbe. Ebből arra következtettek, hogy a szigetnek nincsen szilárd alapja, így az gyorsan elsüllyedhet. Ahogy az angolok, úgy természetesen a franciák sem kértek semmiféle hozzájárulást II. Ferdinándtól, a sziget törvényes uralkodójától, mivel az a Szicíliához tartozó vizeken emelkedett ki. Sőt a franciák île Julia, azaz Júlia-sziget névre keresztelték, mivel júliusban keletkezett, és egy táblát helyeztek el az utókornak emlékeztetőül, melyen a következő felirat állt: „Júlia szigete - Constant Prévost a párizsi egyetem geológiaprofesszora és Edmond Joinville festő urak - 1831. szeptember 27., 28., 29.” A hatalomátvétel jeléül pedig a sziget legmagasabb pontján kitűzték a francia lobogót.

II. Ferdinánd – miután tudomására jutott, hogy milyen nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki a sziget – odarendelte az Etna nevű tüzér vitorláshajót Corrao kapitány irányításával, aki partra szállt, kitűzte a Bourbon-zászlót, és az uralkodó tiszteletére Ferdinandea-szigetnek nevezte el a tűzhányót. Eleinte úgy tűnt, hogy az esemény nem váltott ki nagy felháborodást, azonban a britek hatalmas hajóhaddal érkeztek a helyszínre. Corrao kapitánynak és tengerészeinek, Douglas kapitány diplomáciai közbenjárásával sikerült azonban elérnie, hogy a kérdés megoldását az érintett kormányok döntsék el.

Ferdinandea elsüllyedése

Nem sokkal később a franciák jövendölése elkezdett beigazolódni. Akik a térségben közlekedő I. Ferdinánd gőzhajóval arrafelé jártak, arról számoltak be, hogy a sziget kerülete már csak fél mérföld lehet és csökkent a magassága. 1831 október vége felé a Bourbon-kormány hivatalosan is állást foglalt az ügyben, s erről levélben értesítette Nagy-Britannia és Franciaország kormányát is. A két hatalom értésére adta, hogy a nemzetközi jog értelmében az új földdarab Szicíliához tartozik. A két kormány azonban nem válaszolt és újra fellángoltak a hatalmi harcok, mivel mindkét fél erősíteni szerette volna stratégiai helyzetét a Földközi-tengeren.

November 7-ére, amikor az angol Walker, az Alban hajó kapitánya megmérte a szigetet, kerülete mindössze negyed mérföldre csökkent magassága pedig alig 20 méter volt. November 16-án már csak kis szirtek látszottak belőle, december 8-án pedig Allotta, az Achille vitorlás kapitánya a sziget eltűnéséről számolt be. A szigetből csupán egy szélesebb, lávakőzetből álló zátony maradt, melyet manapság a hajózási térképeken Graham-padként tüntetnek fel Pantelleriától 24 mérföldre északkeletra.

1846-ban és 1863-ban a sziget újra előbukkant rövid időre, hogy azután néhány nap múlva ismét elmerüljön. Nem maradt belőle más, mint a számtalan név, melyekkel a nemzetközi viszály során illették: Júlia, Nerita, Corrao, Hotham, Graham, Sciacca, Ferdinandea.