Gárdonyi Géza
(1863–1922) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus / From Wikipedia, the free encyclopedia
Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
Ez a szócikk a Ziegler Géza néven született Gárdonyi Gézáról szól. Hasonló címmel lásd még: Ziegler Géza (egyértelműsítő lap). |
Gárdonyi Géza | |
1921-ben | |
Született | Ziegler Géza 1863. augusztus 3. Agárdpuszta |
Elhunyt | 1922. október 30. (59 évesen) Eger |
Álneve |
|
Állampolgársága | magyar |
Házastársa | Csányi Mária (1885–1892, hivatalosan 1907) |
Gyermekei | négy gyermek: Gárdonyi József |
Szülei |
|
Foglalkozása | |
Iskolái |
|
Sírhelye | egri vár |
Írói pályafutása | |
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |
Jellemző műfajok | novella, elbeszélés, történelmi regény, lélektani regény, népdráma, líra |
Irodalmi irányzat | új népiesség, realizmus, szecesszió |
Alkotói évei | 1879–1922 |
Fontosabb művei |
|
Gárdonyi Géza aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Gárdonyi Géza témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).