IV. Kázmér lengyel király - Wikiwand
For faster navigation, this Iframe is preloading the Wikiwand page for IV. Kázmér lengyel király.

IV. Kázmér lengyel király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

IV. Kázmér

Lengyelország királya
Uralkodási ideje
1447 1492. június 7.
KoronázásaWaweli székesegyház, Krakkó
1447. június 25.
Elődje III. Ulászló
Utódja I. János Albert
Életrajzi adatok
Uralkodóház Jagelló-ház
Született 1427. november 30.
Krakkó
Elhunyt 1492. június 7. (64 évesen)
Grodno
NyughelyeWaweli székesegyház, Krakkó
Édesapja II. Ulászló
Édesanyja Holszányi Zsófia
Házastársa Habsburg Erzsébet (1437–1505)
Gyermekei ld. lent
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Kázmér témájú médiaállományokat.
A Jagellók családi címere
A Jagellók családi címere

IV. Kázmér (lengyelül: Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó,[1] 1427. november 30.[1]Grodno,[1] 1492. június 7.[1]) Litvánia nagyfejedelme 14401492 között, Lengyelország királya 14471492 között; türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésére.[1] Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt.[1]

Élete

Ifjúkora

1427. november 30-án született II. Ulászló lengyel király és Holszányi Zsófia másodszülött fiaként.[1] A trón várományosa az akkor 3 éves elsőszülött fiú, Ulászló volt.[1] Amikor édesapjuk halála után 1434-ben Ulászló a trónra került, Kázmér lett a törvényes örökös.[1] Furcsamód mégis kevés gondot fordítottak a nevelésére: sem latinul nem tanították meg, sem az uralkodásra nem készítették fel.[1] Miután azonban Zsigmond litván nagyfejedelmet 1440-ben meggyilkolták, Kázmért Wilnóba küldték, hogy ott kormányzóként a bátyját képviselje.[1] A litván főnemesek ekkor puccsszerűen nagyfejedelemmé kiáltották ki, nyilván abban a reményben, hogy engedelmes eszközük lesz.[1]

Uralkodása

Az államcsíny gyakorlatilag véget vetett a Lengyelország és Litvánia közötti perszonáluniónak, de csak egy időre.[1] 1444. november 10-én III. Ulászló – aki időközben I. Ulászló néven magyar király is lett – elesett a törökök elleni várnai csatában, az új királyt választó lengyeleknek Kázméron kívül nem volt jelöltjük.[1] Tapasztalatlansága ellenére a fiatalember pontosan tudta, mit kellett tennie hatalma megszilárdításához: elérte, hogy Litvániában megmaradjon az uralkodóház örökletes hatalma, hogy a két országot csak az uralkodó személye kösse össze, és amikor végül 1447. június 25-én lengyel királlyá koronázták, azt is elfogadtatta, hogy a székhelye Litvániában legyen, és a tanácsadóit maga választhassa meg.[2] Tettei arra utalnak, hogy sokkal inkább a Jagelló-ház fejének tekintette magát, mint Lengyelország választott királyának.[3] Minden olyan esetben, amikor a dinasztia érdekei ütköztek az államéival, az előbbi javára döntött.[3] Politikája nagyrészt családi politika volt.[3] 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát, Erzsébetet, akinek később nagy szerepe volt az államkormányzásban. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára.[3] A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a „Jagellók anyjának” nevezték.[3] Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekeit előnyösen házasítsa ki.[3] Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett.[3] (Az 1948-ban szentté avatott Kázmér fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Hunyadi Mátyás magyar király trónját.) Halálakor európai tekintélyű uralkodóházat hagyott hátra.[3]

Külpolitika

Kázmér nem dédelgetett nagyszabású külpolitikai terveket.[3] Bátyjával ellentétben sohasem indított keresztes hadjáratot a törökök ellen, de nem épített ki hatásos védelmi rendszert az egyre agresszívabb moszkvai Nagyfejedelemséggel szemben sem.[3] Elszalasztotta a lehetőséget, hogy támogassa Moszkva ellenségeit, és megelégedett a számára kedvező 1449-es litván–moszkvai szerződéssel.[3] Így hát miután a moszkvai nagyfejedelem 1486-tól sorozatos támadásokat indított Litvánia ellen, hozzápártoltak Kázmér védtelenül maradt orosz hűbéresei.[3] Akkor sem cselekedett határozottan, amikor 1484-ben a törökök elfoglalták az addig litván védelem alatt álló két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant.[3]

Kázmér lengyel királyként sem folytatott kezdeményező külpolitikát, ám amikor a poroszok 1454-ben fellázadtak hűbéruruk, a Német Lovagrend ellen, és Kázmér védelmét kérték, az uralkodó felismerte: itt a pillanat, hogy megtörje a lovagok hatalmát, és március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot.[3] Amikor emiatt kitört a háború, a lengyel hadak ugyan súlyos vereséget szenvedtek szeptember 18-án Konitznál, Kázmér kitartásának és makacsságának köszönhetően az 1466-os második toruńi béke mégis a lengyeleknek kedvezett.[3] Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett „királyi” Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával.[3] Ez a békeszerződés volt a király legnagyobb külpolitikai sikere; emiatt bizonyult uralkodása jóval sikeresebbnek Lengyelország számára, mint sokkal jobban szeretett Litvániájának.[3]

Belpolitika

Belpolitikájában Kázmér nem volt sokkal tevékenyebb: azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megőrizze királyi előjogait, elsősorban a püspökök kinevezésének jogát.[3] A két országa közötti felségterületi vitában (Volhínia és Podólia ügyében) Litvániának kedvezett.[3] A lovagrenddel vívott háborúban rákényszerült, hogy engedményeket tegyen a lengyel nemességnek az 1454-es nieszawai kiváltságlevélben, ezek az engedmények azonban csak Kázmér halála után váltak igazán fontossá.[3]

Halála

1492. június 7-én halt meg a lengyelországi Grodnóban. Halála után, mivel legidősebb fia, II. Ulászló magyar és cseh király lemondott a lengyel trónról, a Jagelló-dinasztia két ágra szakadt: egy csehmagyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónon fia, János Albert követte.

Családfa

Algirdas litván nagyfejedelem
sz. kb. 1296.
† 1377. május
  Julianna Twerska
sz. 1320-ban vagy később
† 1392 tavaszán
  Andrzej Holszański   Aleksandra Drucka
         
     
  II. Ulászló lengyel király
sz. kb. 1351.
† 1434. VI. 1.
  Zofia Holszańska
sz. kb. 1405.
† 1461. IX. 21.
 
     
   

Habsburg Erzsébet
sz. 1436.
† 1505. VIII. 30.
OO   1454. II. 10.
IV. Jagelló Kázmér
sz. 1427. XI. 30.
† 1492. VI. 7.
                   
                   
II. Ulászló
 sz. 1456. III. 1.
 † 1516. III. 21.
 
Hedvig
 sz. 1457. IX. 21.
 † 1502. II.18.
 
Szent Kázmér
 sz. 1458. X. 3.
 † 1484. III. 4.
 
I. János Albert
 sz. 1459. XII. 27.
 † 1501. VI. 17.
 
Sándor
 sz. 1461. VIII. 5
 † 1506. VIII. 19.
 
                   
Zsófia
 sz. 1464. V. 6.
 † 1512. X. 5.
 
Erzsébet
 sz. 1465. V. 9.
 † 1466. V. 9.
 
Öreg Zsigmond
 sz. 1467. I. 1.
 † 1548. IV. 1.
 
Frigyes
 sz. 1468. IV. 27.
 † 1503. III. 14.
 
Erzsébet
 sz. 1472. V. 13.
 † 1480 után
 
                   
Anna
 sz. 1476. III. 12.
 † 1503. VIII. 12.
 
Borbála
 sz. 1478. VII. 15.
 † 1534. II. 15.
 
Erzsébet
 sz. kb. 1483.
 † 1517. II. 16.
 

Jegyzetek

  1. a b c d e f g h i j k l m n Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4  , 377. oldal
  2. U. és d., 377–378. oldal
  3. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t U. és d., 378. oldal

Lásd még


Előző uralkodó:
III. Várnai Ulászló
Lengyel uralkodó
14471492
Következő uralkodó:
I. János Albert
{{bottomLinkPreText}} {{bottomLinkText}}
IV. Kázmér lengyel király
Listen to this article