Jelző
nyelvtani fogalom / From Wikipedia, the free encyclopedia
A mondattanban a jelző főnév, egyéb névszó (névmás, számnév stb.) vagy ilyen értelemben használt szó bővítménye, mely alaptagja fogalmi jelentését azzal pontosítja, hogy minőségét, mennyiségét, birtokosát stb. fejezi ki.[1]
A jelzett szó akármelyik mondatrész lehet, az igei állítmányon kívül:[2]
- alany: A szorgalmas fiú dicséretet érdemel;
- névszói állítmány: Benedek szorgalmas fiú;
- névszói-igei állítmány névszói része: Benedek szorgalmas fiú marad;
- tárgy: A szorgalmas fiút megjutalmazták;
- határozó: A szorgalmas fiúnak jutalmat adtak;
- jelző: A szorgalmas fiúnak a jutalma egy szép könyv;
- azonosító értelmező: Benedek, a szorgalmas fiú, dicséretet kapott.
Egyes grammatikák úgy tekintik, hogy a teljes jelzős szerkezetek teszik ki a fenti mondatrészeket.[3]
A jelző alacsonyabb rangú a többi mondatrészhez képest, azaz nem mondatfunkciós mondatrész. Sokszor elhagyható az alaptagja mellől anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiányosság keletkezne: Sült kenyeret vettem → Kenyeret vettem. Ugyanakkor alaptagja nélkül nem marad meg jelzőnek: Sült kenyeret vettél? Sültet – a melléknévből szófajváltással főnév lesz, és felveszi annak mondattani funkcióját.[2]
Vannak olyan esetek is, amelyekben nem hagyható el a jelző. Példa a közép-délszláv diarendszerhez tartozó nyelvekből: Radimo u nemogućim okolnostima ’Lehetetlen körülmények között dolgozunk’. *Radimo u okolnostima ’Körülmények között dolgozunk’ nem helyes.[4]