VII. Erik Vratislavsson vagy Pomerániai Erik (dánul: Erik VII af Pommern) (1382[1][2] – 1459. május 3.[3]) norvég király III. Erik néven 1389-től 1442-ig, dán és XIII. Erik néven svéd király 1396-tól 1439-ig. Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár elsőfokú unokatestvére. Zsigmond meghívására 1424-ben Magyarországra látogatott és tiszteletére Budán nagy ünnepséget rendeztek.
| VII. Erik | |
_crop.jpg) | |
| Dánia királya | |
| Uralkodási ideje | |
| Norvégia: 1389 – 1442 Svédország és Dánia: 1396 – 1439 | |
| Elődje | I. Margit |
| Utódja | III. Kristóf |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | House of Griffins |
| Született | 1381/82 Darłowo, Pomerániai Hercegség, Lengyelország |
| Elhunyt | 1459. május 3. (77 évesen) Darłowo, Pomerániai Hercegség, Lengyelország |
| Nyughelye | Our Lady of Częstochowa church in Darłowo |
| Édesapja | VII. Vratiszláv pomerániai herceg |
| Édesanyja | Mecklenburg-Schwerini Mária |
| Testvére(i) | Pomerániai Katalin |
| Házastársa | Lancasteri Filippa angol királyi hercegnő |
| Gyermekei | N. (fiú) (1429–1429) |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz VII. Erik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete és uralkodása
A pomerániai szláv herceg, VII. Vratiszláv (1363–1395) fiaként a Bogislav nevet kapta születésekor. Apja Luxemburgi Zsigmond magyar király anyjának, Pomerániai Erzsébet német-római császárné volt az öccse.[4] Anyja Mecklenburgi Mária, III. Henrik mecklenburgi herceg és Dániai Ingeborg lányaként IV. Valdemár dán király unokájaként látta meg a napvilágot.[1][5] I. Margit dán királynő Erik néven adoptálta[3] és Norvégiában 1388-ban utódának jelölte ki,[1] a Kalmari unió által egyesített Norvégia, Svédország és Dánia rendjei pedig 1396-ban ismerték el jövendőbeli királyuknak.[1]
Reformelképzelései miatt gyorsan népszerűtlenné vált.[1] Margit királynő halála után, 1412-ben vette át közvetlenül a hatalmat.[1][1] Azt a célt tűzte ki magának, hogy egy a kalmari unio résztvevőit egy nagy dán államban egyesíti és elhódítja a Hanzától a balti-tengeri uralmat.[6] Erik 1415 és 1432 között a schleswigi Henrikkel viselt háborút, akit ki akart forgatni az örökségéből,[1] 1432-ben azonban kénytelen volt erről lemondani.[1] A Hanza-szövetséggel 1426 és 1435 között,[7] és a holsteini grófokkal[8] vívott háborúja is sikertelen volt,[2] melynek eredményeképpen a vordingborgi szerződés alapján a területet, mint örökölt hűbért VII. Adolf grófnak kellett átengednie.[8] Népszerűtlenségét tovább növelve 1429-től Øresund-nál minden nem svéd illetőségű hajóra vámot vetett ki.[8][9]
Erik minden eszközzel pártolta a skandináv és különösen a dán kereskedőket a hanzások rovására.[6] Svédországot várnagyai kényére-kedvére bízta, ő maga csak ritkán látogatott el ide.[10] Bevezetett egy új adórendszert is, amelynek alapján készpénzt követelt alattvalóitól.[10] A parasztok természetbeni adományait, a gabonát, vajat, húst szénát és egyebet pénzre váltásánál a várnagyok saját belátásuk szerint értékelhették, és aligha lehet kétség afelől, hogy általában áruk alatt fizettek a termékekért, a nyereséget pedig zsebre vágták.[10] A kegyetlen holsteini háborúk[6] és az alattvalókra terhelt rendkívül súlyos adók[6] is gyűlöletessé tették nevét a három királyságban.
Erik belpolitikáját pedig már az abszolutizmus vonásai jellemezték.[6] A kisbirtokos dán, sőt német nemesek közül engedelmes, hűséges helytartókat válogatott ki, és rájuk bízta a hűbérbirtokok kormányzását, amelyeket fokozatosan elvett a világi és az egyházi előkelőségektől.[6] A század harmincas éveire kiéleződött az általános elégedetlenség, különösen Svédországban.[6] Azzal pedig végképp betelt a pohár, hogy megszűnt a létfontosságú vas- és rézvásárlás és a sószállítás a Hanza-kereskedők részéről, mivel ezek hadban álltak Erikkel.[6] A bányatulajdonosk és az ércbányász parasztok előharcosai lettek annak, hogy a svédek felkeljenek a királyi liga ellen.[6]
A lázadás élére – 1434 júniusában[6] – Engelbrekt Engelbrektsson bányatulajdonos kisnemes állt[6] a svéd nép nemzeti hőse. Bár a felkelést Engelbrekt 1436-os meggyilkolása után leverték, ám hatására – 1437-ben – Karl Knutsson Svédországot hatalmába kerítette. A súlyos adók miatt és a trónöröklés kérdésében szembekerült országai rendjével,[7] mire 1439-ben Svédországban felkelés támadt Erik ellen,[2] ugyanakkor dániai Korsörben[8] letették a trónról,[1] mivel többnyire Dánián kívül tartózkodott és a pomerániai rokonait dán várakkal és uradalmakkal halmozta el.[1] Ennek hírére Erik a dán koronázási jelvényekkel Gotland szigetére menekült, ahonnan zsoldba fogadott kalózai által pusztította a svéd partokat.[1] 1449-ben végül visszatért Pomerániába[2] és ott is fejezte be az életét.
Érdekességek
- Jeruzsálemi zarándoklata alkalmával Budán Zsigmond magyar király vendége volt 1424-ben.[7]
- Munkája, a De origine gentis Danorum Lindenbrognak Scriptores rerum septentriopnalum és Gruternak a Chronicon chronicorum gyűjtewményeiben jelent meg.[1]
Házasságai
- Erik Lundban, 1406. október 26-án[11] kötött házasságot Lancasteri Filippával (1394. július 4. – 1430. január 6.), IV. Henrik angol király leányával, aki egy halva született fiút szült 1429-ben, amely végül az életébe került a királynénak is.
- Szeretője egy Cecilia nevű úrnő volt, akit állítólag titokban feleségül vett.
Megjelenése játékfilmben
- 2021-ben mutatták be Az észak királynője című, nagyszabású dán mozifilmet, Charlotte Sieling rendezésében, nemzetközi szereplőgárdával. A címszereplő Margit királynőt Trine Dyrholm, Pomerániai Erik királyt Morten Hee Andersen alakítja. A cselekmény a trónkövetelő Ál-Olaf 1402-es fellépéséből eredő politikai válságot dolgozza fel.
Források
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
