Ravennai Exarchátus - Wikiwand
For faster navigation, this Iframe is preloading the Wikiwand page for Ravennai Exarchátus.

Ravennai Exarchátus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Ravennai Exarchátus
Exarchatus Ravennatis
584751
A Ravennai Exarchátus a Bizánci Birodalom részeként 600 körül.
Általános adatok
Fővárosa Ravenna
Hivatalos nyelvek latin, görög
Vallás kereszténység
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó bizánci császár (lista)
ElődállamUtódállam←  → →
A Wikimédia Commons tartalmaz Ravennai Exarchátus témájú médiaállományokat.

A Ravennai Exarchátus a Bizánci Birodalom itáliai területeket magában foglaló közigazgatási egysége volt a korai középkorban. Létrejötte I. Jusztinianosz Római Birodalmat visszaállítani próbáló hadjárataihoz kapcsolódik (6. század közepe). A sorozatos longobárd támadások miatt területe széttagolódott, főleg a partvidékre terjedt ki. Bukását is a longobárdok okozták 751-ben.

Kialakulása

Belizárt ábrázoló mozaik a ravennai San Vitale bazilikából
Belizárt ábrázoló mozaik a ravennai San Vitale bazilikából

Honorius császár uralkodása alatt, 402-ben a mocsaraktól védett, kelet felé jó kikötővel rendelkező Ravenna lett a Római Birodalom fővárosa. A birodalom bukása után Odoaker, majd a keleti gót Nagy Theodorik is itt tartotta székhelyét. I. Jusztinianosz keletrómai (bizánci) császár nyugati hadjáratai (bizánci-gót háborúk) során 540-ben Belizár seregei foglalták el. Jusztinianosz 554-ben adta ki a visszafoglalt területek irányítását szabályozó Pragmatica Sanctiot, mely szerint Itália bizánci praefectura, a helytartó (görögül exarkhosz, latinul exarcha) székhelye pedig Ravenna lett.[1] A bizánci fennhatóság első évtizedeiben épült Ravennában a San Vitale-templom és a Sant’Apollinare in Classe-bazilika.

A ravennai San Vitale templom
A ravennai San Vitale templom

A bizánciak frissen visszafoglalt itáliai területeit 568-ban Pannóniából ide érkező longobárdok veszélyeztették. Alboin király vezetésével elözönlötték Észak-Itáliát, a helyi, gyenge bizánci erőket legyőzték. 569-ben elfoglalták Milánót, 572-ben három évi ostrom után pedig Paviát, amit fővárosukká tettek. Ezután megszállták Toszkánát, majd Faroald és Zotto vezetésével Közép- és Dél-Itáliát, ahol létrehozták a Spolatói és a Beneventói Hercegséget.

Alboin halála után, 573-ban a longobárd állam önálló hercegségekre esett szét. II. Jusztinusz császár ezt próbálta meg kihasználni, amikor 576-ban Itáliába küldte vejét, Baduarioszt. Őt azonban a longobárdok legyőzték és megölték, a birodalom pedig újabb sereget nem tudott Itáliába küldeni. Az újabb longobárd betörések miatt a bizánci fennhatóság alatt álló terület egymástól szétszakított, elszigetelt egységekre bomlott. 580-ban II. Tiberiosz újjászervezte a megmaradt területeket öt, eparkhiának nevezett tartományba (Annonaria, Calabria, Campania, Emilia, Liguria), valamint Róma külön egységet képezett (Urbicaria). A 6. század végére kialakult a hatalom gyakorlásának új módja: Ravennát az exarcha irányította, aki a polgári és katonai hatalom mellett egyházi tisztséget is viselt.

Kiterjedése

Longobárd (zöld) és bizánci (narancssárga) területek 590 körül
Longobárd (zöld) és bizánci (narancssárga) területek 590 körül

Az exarcha közvetlen hatalma Ravenna városára, a kikötőre és a Póig terjedő környékre korlátozódott. Az exarchátus távolabbi területei több hercegségre oszlottak (pl. római, venetói, calabriai, nápolyi, pentapoliszi, perugiai, lucaniai), melyek főleg a félsziget part menti területeire terjedtek ki, míg hátországuk longobárd fennhatóság alatt állt.[2] Egyes bizánci fennhatóság alá tartozó itáliai területek nem voltak a Ravennai Exarchátus részei: Szicília külön tartományt alkotott, Korzika és Szardínia pedig az Afrikai Exarchátus része volt.

Irányítása

A terület élén a Ravennában székelő exarcha állt. Ő a császár főkormányzója és helyettese volt, egyházi rangját pedig a pátriárka cím fejezte ki. Ő döntött a háború és a béke kérdésében és ő volt a legfőbb bíró is. Kinevezte a katonai és polgári tisztségviselőket, valamint (731-ig) megerősítette a megválasztott pápát. Tanácsadója a consiliarius volt. A tartományokat az exarchának felelős magistri militumok irányították, alájuk tartoztak a városok és várak élén álló tribunusok.[3]

Bukása

A longobárd uralom egyre nagyobb területre terjedt ki: 640-ben a bizánciak elvesztették Liguriát, később Nápolyt és Calabriát is. A III. León császár által bevezetett képrombolást II. és III. Gergely pápák is elítélték, ami a nyugati és a keleti egyház távolodásához, Velencében és a Pentapoliszban pedig bizánc-ellenes lázadáshoz vezetett.

Róma szintén fellázadt a császár ellen, amihez a frankoktól szerzett támogatást. Eközben a longobárd király Liutprand 726-ban elfoglalta Ravennát, Emiliát és a Pentapoliszt. Ekkor a pápa szövetkezett a velencei Ursussal, aki visszafoglalta Ravennát.[4] Liutprand többször is megpróbálkozott Róma elfoglalásával, végül 742-ben békét kötött Zakariás pápával és visszaadta a római hercegségnek az elfoglalt területeket. Ezekre azonban már többé nem terjedt ki az exarcha fennhatósága. 740-ben az exarchátus már csak Ravennából, Isztriából, Venetóból, Ferrarából állt, hozzá tartozott még két megmaradt hercegség: Pentapolisz és Perugia. 751-re ezek a területek is elvesztek, mert Ravennát ismét bevették a longobárdok, megölték Eutükhioszt, az utolsó exarchát is. A longobárdokat 756-ban legyőző Kis Pippin frank király az egykor az Exarchátushoz tartozó közép-itáliai területeket (Ravenna, Pentapolisz) Rómának adományozta, megalapítva ezzel a Pápai Államot.[5]

Ravennai exarchák

  • Baduariosz (vitatott)
  • Deciusz (584–585)
  • Szmaragdusz (585–589)
  • Romanusz (589–596)
  • Kallinikosz (596–603)
  • Szmaragdusz (másodszor) (603–608)
  • I. János (608–616)
  • Eleutériusz (616–619)
  • Örmény Izsák (625–643)
  • I. Teodorosz Kalliopasz (643–645)
  • Platón (645–649)
  • Olümpiosz (649–652)
  • I. Teodorosz Kalliopasz (másodszor) (653 – kb. 666)
  • Gergely (666 körül)
  • II. Teodorosz Kalliopasz (678–687)
  • II. János Platyn (687–702)
  • Teofilaktosz (702–710)
  • III. János Rizocopus (710–711)
  • Szkolasztikosz (713–723)
  • Pál (723–727)
  • Eutükhiosz (727–752)

Jegyzetek

  1. Katus László: A középkor története, Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001 66. o.
  2. Katus László: A középkor története, Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001 67. o.
  3. http://lexikon.katolikus.hu/R/ravennai%20exarchátus.html
  4. Tolnai Világtörténelme, Középkor I., 151. oldal
  5. Katus László: A középkor története, Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001 116. o.

Források

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben az Exarchate of Ravenna című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

{{bottomLinkPreText}} {{bottomLinkText}}
Ravennai Exarchátus
Listen to this article