VI. Magnus norvég király
Norvégia királya / From Wikipedia, the free encyclopedia
VI. Magnus Haakonsson vagy Törvényjobbító Magnus (1238. május 1. – 1280. május 9.[1][2]) norvég király 1263-tól haláláig, az ország jogrendjének megreformálója;[1] az általa bevezetett új országos, városi és egyházi törvények mintául szolgáltak Norvégia számos gyarmatán is.[1] Országos törvényei több, mint 400 évig voltak érvényben.[1]
VI. Magnus | |
Norvégia királya | |
Uralkodási ideje | |
1263. december 16. – 1280. május 9. | |
Koronázása | Bergen 1261. szeptember 14. |
Elődje | IV. Haakon |
Utódja | II. Erik |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | Yngling-ház |
Született | 1238. május 1. Tønsberg |
Elhunyt | 1280. május 9. (42 évesen) Bergen[1][2] |
Nyughelye | Bergen Cathedral |
Édesapja | IV. Haakon |
Édesanyja | Margrete Skulesdatter |
Testvére(i) |
|
Házastársa | Ingeborg Eriksdatter |
Gyermekei |
|
A Wikimédia Commons tartalmaz VI. Magnus témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Édesapját, IV. Haakont követte a norvég trónon, s hamarosan békét kötött III. Sándor skót királlyal, váltságdíj és évenként fizetség fejében átengedve Skóciának a Hebridákat és a Man-szigetet.[1][2] 1274-ben új nemzeti törvénykönyvet léptetett életbe,[2] amely a meglévő jogrendre támaszkodott, a régi, tartományi törvényeket azonban egységes, országos jogszabályokkal váltotta fel.[1] Az új kódex értelmében a bűncselekmények közügynek minősültek, és megtorlásuk immár nem a személyes bosszú, hanem a központi igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozott.[1] Főként a bergeni törvényekre alapozva,[2] Magnus 1277-ben új városi törvénykönyvet vezetett be, amely a norvég városok és községek kormányzására városi tanácsokat hozott létre.[1] Norvégia tengeri kereskedelme, amely elsősorban a városokban koncentrálódott, Magnus korában olyan jelentős fellendülést ért meg, amelyhez fogható később csak a XIX. században következett be.[3] Magnus az egyházzal is 1277-ben egyezett meg, amikor Vörös Jon érsekkel megkötötte a tønsbergi konkordátumot.[2][4] Az egyezség lényegében függetlenné tette az egyházat, megnövelve bevételeit és tekintélyét, s a következő kétszáz esztendőre meghatározta a norvég egyházjogot.[4] Az utolsó norvég király volt, akinek az életét az izlandi sagák is elbeszélik,[2] de ezek csak töredékesen maradtak fenn.[4]