Antoninus Pius római császár
a Római Birodalom császára From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
Titus Aelius Hadrianus Antoninus Pius (86. szeptember 19. – 161. március 7.) a Római Birodalom császára i. sz. 138-tól 161-ig.
Antoninus tekintélyes szenátori családban született Itáliában. A rangjának megfelelő állami hivatalokat viselt, 120-ban consul volt, majd Hadrianus császár előbb Itália egyik proconsuli, majd Asia provincia kormányzói tisztségét bízta rá. Bekerült Hadrianus kegyeltjei közé, feleségül vette a császár unokahúgát, Faustinát, majd a gyermektelen Hadrianus fiává és örökösévé fogadta. 138-as trónra lépését követően megkapta a Pius ("jámbor") melléknevet, mert kegyelmet adott az elődje által halálra ítélteknek (vagy mert kiharcolt a szenátusban fogadott apja istenné nyilvánítását).[3] Uralkodása idején a Római Birodalom hatalma csúcspontjára érkezett, lakói a Pax Romana nyugalmát élvezhették, mert sem külső ellenség, sem belső lázadás nem jelentett veszélyt és Antoninus is csak uralma legelején indított egy kisebb jelentőségű hadjáratot a mai Dél-Skócia meghódítására; az új határ mentén építtette meg Antoninus falát.
Antoninus Pius tehetsége elsősorban az államigazgatásban nyilvánult meg. Utakat és vízvezetékeket építtetett, jogi reformokat vezetett be (többek között az ártatlanság vélelmét), könnyített a rabszolgák helyzetén és elősegítette felszabadításukat. A római császárok között szokatlan módon utódaira (fogadott fiaira, Marcus Aureliusra és Lucius Verusra) tele kincstárat hagyott.
Remove ads
Ifjúsága
Gyerekkora
Antoninus Pius i. sz. 86-ban született Titus Aurelius Fulvus Boionius Antoninus néven az itáliai Lanuvium közelében. Apja Titus Aurelius Fulvus volt, aki 89-ben consuli hivatalt viselt; anyja Arria Fadilla.[4][5][6] Családja az Aurelia nemzetséghez tartozott, akik Nemausus (a mai Nîmes) térségében éltek.[7] Szenátori rangú nagyapja (szintén Titus Aurelius Fulvus) a Legio III Gallica legátusaként Vespasianust támogatta a trónért folyó polgárháborúban, aki ezért 72-74 körül consul suffectus címmel jutalmazta. Vespasianus fia, Domitianus uralkodása alatt, 85-ben a tényleges consuli tisztséget is elnyerte. Az Aurelius Fulvusok tehát egy provinciális származású, viszonylag újonnan felkapaszkodott család voltak, akik a Flavius-dinasztia támogatásának köszönhették sikerüket.[8] Az Antoninus család származása megmagyarázza Gallia Narbonensis provincia proconsuljainak erős befolyását a második század második felében.[9]
Apjának nem született több gyereke és 89-es consulságát követően hamarosan meg is halt. Antoninust anyai nagyapja, Cnaeus Arrius Antoninus nevelte fel,[5] akit a kortársak becsületességéért és tanultságáért tiszteltek és ifjabb Plinius barátja volt.[10] Az Arrius Antoninusok régebbi keletű szenátori család voltak, akik Nerva császár idején jelentős befolyással rendelkeztek. Antoninus özvegy anyja, Arria Fadilla feleségül ment Publius Iulius Lupushoz (aki 98-ban volt consul suffectus) és két lányt szült, Arria Lupulát és Iulia Fadillát.[11]
Házassága és gyermekei
.jpg)
Antoninus valamikor 110 és 115 között feleségül vette Annia Galeria Faustinát;[12] a jelek szerint házasságuk boldog volt. Faustina apja Marcus Annius Verus (97-ben consul suffectus) volt,[5] anyja pedig Rupilia Faustina (feltételezések szerint Hadrianus feleségének, Vibia Sabinának a mostohatestvére, esetleg Vitellius császár unokája)[13][14]) Faustina szép nő volt és a jellemét illető híresztelések ellenére egyértelmű, hogy Antoninus szerette.[15]
A házaspárnak négy gyermeke született, két fiú és két lány:[16]
- Marcus Aurelius Fulvus Antoninus (†138 előtt); sírfeliratát megtalálták Hadrianus római mauzóleumában.[17][18]
- Marcus Galerius Aurelius Antoninus (†138 előtt); az ő sírfelirata is megtalálható a mauzóleumban.[17][18]
- Aurelia Fadilla (†135); feleségül ment Lucius Plautius Lamia Silvanushoz (ő 145-ben volt consul). Gyermekük nem született, sírfeliratát megtalálták Itáliában.[19][20]
- Annia Galeria Faustina (született 125-130 között, meghalt 175-ben), 146-ban feleségül ment anyai unokatestvéréhez, Marcus Aurelius leendő császárhoz és legalább 14 gyerekük született.[7][18]
Faustina 141-es halála súlyosan megviselte Antoninust.[21] Kérésére a szenátus istennőnek nyilvánította a feleségét és a Forumon templomot építtetett a számára.[22] Arcképével és nevével ("DIVA FAUSTINA") pénzt bocsátott ki. Alapított egy Puellae Faustinianae ("Faustina leányai") nevű jótékonysági alapítványt, amely a jó családokból való szegény lányokat segítette[12][23]
A császár nem házasodott meg újra, volt felesége felszabadított rabszolganőjével, Galeria Lysistratával élt együtt.[24] A megözvegyült római arisztokraták (Antoninuson kívül pl. Vespasianus vagy Marcus Aurelius gyakran nem nősültek újra, hogy ne bonyolítsák a gyerekeik örökösödését. Ehelyett ágyasokat tartottak, akiknek a gyerekei nem számítottak törvényes örökösnek. Feleségük és (hivatalos) ágyasuk nem lehetett egyszerre (Marcus Aurelius elutasította korábbi menyasszonya, Ceionia Fabia (Lucius Verus nővére) házassági ajánlatát, arra hivatkozva hogy meg akarja óvni gyerekeit egy mostohától).[25][26][27]
Hadrianus kegyeltje
Miután quaestorként és praetorként igen jó munkát végzett,[28] 120-ban consuli hivatalt is viselt[12] Lucius Catilius Severusszal közösen.[29] Hadrianus császár ezután Itália egyik proconsuli tisztségét bízta rá;[30] az Etruriát is magába foglaló körzetet kapta, ahol birtokai is feküdtek.[31] Ezután - valószínűleg 134-135-ben - Asia provincia proconsula volt és teljesítményével kivívta a császár elismerését.[30]
A gyermektelen Hadrianus annyira megkedvelte Antoninust, hogy első adoptált fia, Lucius Aelius halálát követően 138. február 25-én hivatalosan is fiává fogadta.[32] Az adoptálás feltétele az volt, hogy Antoninusnak viszont örökbe kell fogadnia Marcus Annius Verust (sógora fiát) és Lucius Commodust (Lucius Aelius fiát); ők ketten követték aztán Antoninust a trónon.[12] Trónörökösként egy időre felvette az Imperator Titus Aelius Caesar Antoninus nevet.[33] Egyes szenátorok (pl. éppen consultársa, Lucius Catilius Severus, aki akkor Róma prefektusa volt) ellenezték Antoninus utódlását, de Hadrianus 138-as halálát követően az örökösödés különösebb probléma nélkül lezajlott.[34]
Remove ads
Uralkodása
Trónra lépésekor hivatalos neve és címe Imperator Caesar Titus Aelius Hadrianus Antoninus Augustusra változott. Egyik első dolga az volt, hogy Hadrianust istenné nyilváníttassa. A Hadrianusszal notóriusan rossz viszonyban lévő szenátus ezt először elutasította,[35] de Antoninus győzködésére végül elfogadták kérését. Valószínűleg fogadott apja iránti kötelességtudata alapján kapta a Pius (jámbor, istenfélő, kötelességtudó) melléknevet.[36] Jóindulatát azzal is megmutatta, hogy segítette járni idős apósát a szenátus ülésein, valamint kegyelmet adott azoknak, akiket Hadrianus utolsó éveiben - amikor betegségével küzdött - halálra ítélt.[7]
Hadrianus halálát követően Antoninus azonnal megkérte adoptált fiát, Marcust hogy mondja fel Ceionia Fabiával kötött jegyességét és jegyezze el az ő lányát, Faustinát. Faustina addig Ceionia fivérével, Lucius Commodusszal (Marcus fogadott fivérével és leendő társuralkodójával) volt eljegyezve.[37][38]
Trónra lépését követően nem sokat változtatott az államszervezeten, megőrizte azt olyannak, amilyennek Hadrianus megszervezte.[35] Számos templomot, színházat, mauzóleumot építtetett, támogatta a tudományt és a művészeteket, a filozófusoknak és rétoroknak kitüntető címeket és anyagi javakat osztogatott.[12] Szűkebb kormányzati köre egy viszonylag kis létszámú szenátori csoportból állt, többségük Hadrianus kultuszának papja (sodales Hadrianales) volt.[39]
Családi birtoka az etruriai Loriumban feküdt, ezenkívül voltak palotái Lanuviumban és Villa Magnában is.[40]
A békés császár
.jpg)
Egyetlen forrás sem említi, hogy uralkodása alatt részt vett volna bármilyen háborúban; valószínűleg soha életében nem vezetett katonai egységet és 23 éves uralkodása alatt soha nem volt 500 mérföldnél közelebb bármelyik légióhoz.[41]
Valamennyi császárkori római uralkodó közül az ő kora volt a legbékésebb,[42] bár természetesen kisebb lázadásokra, határmenti összecsapásokra sor került. Ilyen történt pl. Mauretaniában, ahová a szokásos lovagi rangú procurator helyett szenátori rangú kormányzót neveztek ki[43] és Pannóniából vezényeltek át csapatokat, Sala és Tipasa erődjeit pedig megerősítették.[44][45] Júdeában és Britanniában is lázongott a helyi lakosság; utóbbi provinciába 139-ben a császár új kormányzót nevezett ki az észak-afrikai Quintus Lollius Urbicus személyében,[35] aki korábban Germania Inferior tartományban már bizonyította hozzáértését.[46]
Lollius benyomult Dél-Skóciába és északabbra tolva a határt, tengertől tengerig megépítette az Antoninus-falat.[47] A 150-es években azonban fokozatosan kivonták a fal őrségét és 160 után ismeretlen okból teljesen sorsára hagyták.[48][49] Magát az Antoninus-falat is csak egy forrás említi, a Historia Augusta. A fal egyik, a császárt dicsőítő feliratánál látható egy dombormű, amelyen egy római lovas négy meztelen piktet győz le, ami fegyveres összecsapásokra utal.[50]
.JPG)
Bár az Antoninus-fal jóval rövidebb és elvben könnyebben védhető volt a Hadrianus-falnál (csak 63 km hosszú a 117 km-rel szemben), a köztük lévő vidék kietlen volt és legeltetésre is alig alkalmas.[51] Az utánpótlási vonalak meghosszabbodása így nagyobb súllyal esett latba, mint a területi nyereség, vagy a védelmi vonal hossza.[52] Városok és nagyobb légiós erődök híján a helyi lakosságot sem tudták romanizálni, így a fal hátában állandó volt a felkelés veszélye.[53]
Antoninus részéről Dél-Skócia meghódítása egyfajta engedmény lehetett a hadsereg vezetésének, illetve némi katonai dicsőséget biztosított a császárnak uralkodása első éveiben. A hadjáratot követően 142-ben másodszor (és utoljára) hivatalosan is felvette az imperator címet[54] és pénzt bocsátott ki a britanniai győzelem emlékére.[55] Ahogyan Marcus Cornelius Fronto fogalmazott később: bár Antoninus átengedte másoknak a britnanniai hadjárat vezetésének lehetőségét, attól még ő maradt az irányító, így övé kellett hogy legyen a dicsőség is.[56]
Hogy Antoninusnak szüksége volt a katonai dicsőségre, az is mutatja hogy kétszer is megpróbálkoztak a megbuktatásával: először Cornelius Priscianus[57] majd Atilius Rufius Titianus szenátorok vezetésével.[58]). Mindkét összeesküvés elbukott és Antoninus távol tartotta magát az ítélkezéstől. Priscianus öngyilkos lett, Titianust a szenátus ítélte el, a császár pedig eltekintett családjuk vagyonának elkobzásától.[59]
Dacia Inferior provinciában is problémák lehettek, mert a procurator rangú kormányzó extra jogosultságokat kapott és csapatokat vezényeltek a tartományba.[48] A Fekete-tenger észak partján Olbia görög kolóniát megtámadták a szkíták, de visszaverték őket.[61] Antoninus idején történt az is, hogy Germania Superior kormányzója (talán Caius Popillius Carus Pedo) új erődök építésével tizenöt mérfölddel előretolta a provincia határait.[62] 144-ben meghalt a vazallus Örmény Királyság uralkodója és helyére a szokástól eltérően (a két birodalom határán fekvő országban a hatalommegosztás elve alapján a király Róma cliense volt, de a pártus hercegek közül került ki a személye) egy római szenátori ranggal is rendelkező kommagénéi herceg, Sohaemus került.[63]
Mindenesetre a római császárok között gyakorlatilag egyedülálló módon Antoninus úgy oldotta meg ezeket a válsághelyzeteket, hogy közben egyszer sem hagyta el Itáliát.[64] Utasításait levélben közölte a provinciák kormányzóival vagy az érintett városokkal (mint pl. Ephesus esetében); leveleit néhány esetben nyilvánosan közzétették. Kortársai és a későbbi generációk nagyra értékelték kormányzási módszerét.[65]
Antoninus volt az utolsó római császár, akivel az indiai királyságok (mint pl. a Kusán Birodalom) hivatalos kapcsolatot tartottak fenn. Utódja, Marcus Aurelius idejében az első nagy járvány kitörése és a germán törzsekkel való háborúskodás már arra kényszerítette a kormányzatot hogy a közvetlen, égető problémákkal foglalkozzon és ebbe a távoli keleti országokba való követküldés már nem fért bele.[66]
Gazdaság és államigazgatás
Antoninus főleg államigazgatási tehetségéről és építkezéseiről ismert. Birodalomszerte számos vízvezetéket, utat, hidat építtetett és utódjára így is 2,7 milliárd sestertiusszal feltöltött államkincstárat hagyott. A kincstár azonban hamar kiürült a pusztító járvány következtében, amelyet a győztes pártus hadjárat katonái hurcoltak be a Birodalomba. Antonius után igen sokáig nem volt olyan császár, aki tele kincstárat hagyott volna maga után.[67]
A császár rendszeresen felmentette az adófizetés alól a természeti csapások által sújtott városokat; például amikor tűzvész pusztított Rómában és Narbóban, vagy amikor földrengés rombolt le Rodosz és Asia provincia épületeit. Utóbbiak 140-ben sújtották Rodoszt és a környező szigeteket, 152-ben pedig Cyzicust (ahol az újonnan épült hatalmas Hadrianus-templom is összedőlt), Ephesust és Smyrnát. Antoninus bőkezű állami támogatással segítette az újjáépítést,[68]) amiért olyan görög írók áldották a nevét, mint Aelius Aristides vagy Pausanias.[69] Ezek a városok külön megtisztelő kitüntetésekben is részesültek, pl. Asia minden kormányzójának Ephesusban kellett először provinciája földjére lépnie.[70] Az utóbbi városnak azt is engedélyezte hogy a a császárkultusz két templomát is felépíthette, rangban megelőzve így Smyrnát és Pergamont.[71]
Antoninus folytatta Hadrianus görögbarát politikáját, kitüntetéseket és kiváltságokat osztogatott a görög értelmiségi elitnek, a filozófusoknak, rétoroknak, irodalomtudósoknak, orvosoknak; pl. mentesítette őket számos hatósági és igazságszolgáltatási díj megfizetése alól.[72] Athénban rétoriskolát alapított.[73]
Jól ismerte mind a római, mind az idegen vallások ünnepi ceremóniáit, rítusait. Hivatalossá tette a Magma Mater (a kis-ázsiai Kübelé) kultuszát, amely az ő idejétől kezdve Rómában nyilvánosan is végrehajthatott bikaáldozatot; ezt onnantól a császárnak jó egészséget kérve végezték el.[74] Patronálta a Mithrász-kultuszt, amelynek Ostiában templomot építtetett.[75] 148-ben az ő elnökségével ünnepelték meg Róma fennállásának 900. évfordulóját.
Jogi reformok
.jpg)
Antoninus a köztársaság első tisztviselőjének tartotta magát, bár jogosultságai igen kiterjedtek és bizonytalanul körülhatároltak voltak. Ő volt az, aki kettéválasztotta a császári kincstárat, a fiscust. Ennek egyik része volt maga a fiscus vagy patrimonium, a "korona" javai: azok a birtokok és jövedelmek amelyek a mindenkori császár tulajdonát képezték és továbbörökítette utódjának, függetlenül attól hogy ugyanahhoz a családhoz tartoztak-e.[76] A másik rész, a res privata a császár és családjának személyes javai voltak.[77] Korábban a két kategória egybemosódott, pl. Nero halálát követően a Iulius-Claudius dinasztia birtokai átkerültek a Flaviusokhoz[78] A Historia Augusta felidéz egy anekdotát, amikor Antoninus azt válaszolta a fukarságát felhánytorgató Faustinának "nyertünk egy birodalmat, de elvesztettük mindazt amink volt."[79] Antoninus rendszeresen gondoskodott rokonairól és ennek köszönhetően vagyona (még amikor magánember volt) a hagyatékoknak köszönhetően jelentős mértékben gyarapodott.[80] Nem tékozolta a pénzét, sőt sokan fukarnak tartották és családjáért aggódva nem akarta hogy magánvagyona a költséges uralkodói kötelezettségek miatt elússzon.[81]
A res privata földbirtokait el lehetett adni vagy adományozni, de a patrimonium közvagyonnak minősült.[82] Ezzel fenntartották a látszatot, hogy a császár tevékenysége - és a fenntartásához rendelt jövedelmek - az államot szolgálja, a szenátus és a nép ellenőrzése alá tartozik.[83] Utódai már kevésbé voltak kényesek a megkülönböztetésre, személyes hatalmuk túlhaladta az állam tisztviselőjének szerepét, az egyeduralkodói rendszer maga alá gyűrte a régi köztársasági intézményeket.[84]
Jogi és államigazgatési szempontból uralkodásának 22 éve nem volt különösebben mozgalmas.[10] Antoninus mindenesetre nagy figyelmet tanúsított a jogalkalmazás iránt és szükség esetén reformokat vezetett be.[85] Ügyelt rá hogy a provinciák helyi törvényei megfeleljenek a római jog normáinak; egyik esetben például elrendelte, hogy a kis-ázsiai rablókat üldöző rendfenntartók ne kezeljék az elfogott gyanúsítottakat eleve bűnösként és a kihallgatásokról vezessenek jegyzőkönvyet arra az esetre, ha a gyanúsított esetleg a kormányzóhoz fellebbezne.[86]
A császár maga nem követte mindig a törvény betűjét, a könyörületesség vagy egyenjogúság érdekében néha eltért tőle és ezen elvek alapján számos módosítást kezdeményezett a rendeletekben.[85] Ebben öt jogtudós volt a segítségére; közülük legismertebb a volt katona Lucius Volusius Maecianus, a császár fő jogi tanácsadója; a jogelméletben járatos Lucius Fulvius Aburnius Valens;[87] és a számos jogi tanulmányt produkáló Lucius Ulpius Marcellus.[85][88] Maecianus oktatta jogra Marcus Aureliust is.[89]
Antoninus uralkodása alatt jelentette meg a neves jogász Caius a római jog alapjait taglaló Institutes tankönyvét[85]
A császár könnyebbé tette a rabszolgák felszabadítását.[90] A favor libertatis elve alapján kétes esetekben a felszabadított rabszolgának adott igazat.[91] Bevezette, hogy gazdáik csak tárgyalást követően ölhették meg a rabszolgákat[92] és folytatólagos bántalmazás esetén a proconsul kötelezhette a gazdát, hogy adja el a rabszolgáját.[93] Megkönnyítette az eladási szerződések azon pontjainak érvényesítését, amelyek megtiltották a rabszolganők bordélyokban való dolgoztatását.[94]
A büntetőjogban Antoninus vezette be az ártatlanság vélelmét, miszerint az ítélet meghozataláig a gyanúsítottat nem kezelhették bűnösként.[90]. Megkövetelte, hogy a tárgyalásra és a büntetésre lehetőleg azon helységben kerüljön sor, ahol a bűnt elkövették. Mérsékelte a rabszolgák kínvallatását és megtiltotta hogy tizennégy alatti gyerekeket ilyen módon vallassanak (bizonyos kivételek mellett).[90] Emellett azonban lehetővé tette, hogy a büntetőjogi eljárások mellett a pénzügyi perekben is alkalmazzák a kínvallatást[95] és nem csak rabszolgák, hanem a közrendűek (humiliores) kínzása is legálissá vált; legalábbis erre utal, hogy a városi tanácsnokok és a magasabb rangú polgárok (honestiores) kínvallatását kimondottan tiltotta.[96]
148-ban nagyszabású ünnepségekkel emlékeztek meg Róma alapításának 900. évfordulójáról.[97] A jónéhány napig tartó ünnepi játékokon számos egzotikus állatot (elefántokat, zsiráfokat, tigriseket, orrszarvúakat, krokodilokat, vízilovakat) öltek meg az arénákban. Antoninus népszerűsége megugrott, a hatalmas költségek miatt azonban a császár kénytelen volt leértékelni a pénzt: a denarius súlyát 2,88 grammról 2,68 grammra, ezüsttartalmát 89%-ről 83,5-ra csökkentette.[48][98]
A kínai követség
A Kései Han könyve krónika szerint először i. sz. 166-ban érkezett római követség Kínába. A római források erről nem tudnak, vagyis lehetséges, hogy csak Indiát is megjárt római kereskedők voltak ott. Mindenesetre Han Huan-ti császár fogadta a magukat Tacsin ország királya, Antun (安敦) követeinek mondó férfiakat. [99] Tekintve hogy Antoninus Pius 161-ben meghalt, az sem egyértelmű hogy ki indította útjára a küldöttséget, ő vagy utóda, Marcus Aurelius (mindkét császár hivatalos családneve Antoninus volt).[100][101][102] A római küldöttség dél felől, a mai Észak-Vietnamba érkezett a tenger felől és - feltehetően Indiában beszerzett - elefántcsontot, rinocéroszszarvat, teknőspáncélt hozott ajándékba a kínai császárnak.[103]
A - nem feltétlenül közvetlen - kereskedelmi kapcsolatokról árulkodnak egyes régészeti leletek is. Kanton környékén egy Nyugati Han-dinasztia korabeli sírban az i. e. 1. évszázadból való római üvegedényt találtak;[104] Dél-Vietnamban pedig Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius korából származó arany medalion került elő.[105] Talán ezen a környéken feküdt a Ptomelaiosz által i. sz 150 körül leírt Kattigara kikötővárosa az Arany Kherszonészoszon (a Maláj-félszigeten) túl.[105] Az akkori kínai főváros, Csangan területén találtak néhány római pénzt, Tiberiustól egészen Aurelianus koráig; megjegyzendő azonban, hogy ezekből Indiában jóval több került elő, vagyis a római kereskedők valószínűleg Indiában szerezték be a kínai selymet.[106]
Remove ads
Halála
.jpg)
Antoninus Pius 156-ra hetven éves lett, egészsége megromlott. Fűzőt viselt hogy egyenesen tudjon állni, a reggeli meghallgatásokon száraz kenyeret rágcsált, hogy ébren tudjon maradni. Kötelezettségeinek egyre nagyobb részét testálta át kijelölt utódjára, Marcus Aureliusra, aki már 140-ben consuli tisztséget viselt a császárral együtt.[107] Amikor 156-ban (vagy 157-ben) meghalt Antoninus közeli tanácsadója, Marcus Gavius Maximus, feladatainak egy részét szintén Marcus Aurelius kapta.
Gavius Maximus húsz éven át volt praetoriánus gárda parancsnoka, de ez a cím ekkor már nem csak katonai, hanem fontos adminisztratív feladatokkal is járt.[108][109] Rendkívül szigorú (vir severissimus a Historia Augusta szerint) feljebbvalónak tartották, sok beosztottja gyűlölte. Egyikük, Caius Censorius Niger procurator a végakaratában olyan szavakkal rágalmazta, hogy örökösének, Cornelius Frontónak kellett szabadkoznia miatta.[110]
Gavius Maximus halálát követően a szürke eminenciás szerepét valószínűleg a jogtudós Lucius Volusius Maecianus vette át. Maecianus egy rövid ideig Egyiptom kormányzója volt, majd Róma élelmezési prefektusa (praefectus annonae). Neki kellett levezetnie az addig precedens nélküli kettős örökösödést, hogy a halálát érző Antoninus Piust két fogadott fia, Marcus Aurelius és Lucius Verus együtt kövesse a trónon.[111] 160-ban Marcust és Luciust kinevezték a következő évi consulokká. Antoninus Pius valószínűleg ekkor már igen beteg volt és 161-ben, feltehetően március 7-én meghalt.[118]
_01.jpg)
Antoninus két nappal a halála előtt érkezett Rómától kb. 20 km-re lévő loriumi birtokára.[119] Sajtot vacsprázott, amit éjszaka kihányt és másnapra belázasodott. A következő napon magához hívta a tanácsot és az államot, valamint a lányát Marcus Aureliusra bízta. Amikor az éjszakai őrségparancsnok megkérdezte tőle az aznapi jelszót, a császár kimondta utolsó szavát: "nyugalom" (aequanimitas).[120] Ezután oldalára fordult, mintha aludni akarna és meghalt.[121][122] Közel 23 évig állt a Római Birodalom élén, amivel addig csak Augustus előzte meg és majd csak Nagy Konstantin fogja felülmúlni mintegy 160 évvel később.
Antoninus Piust Hadrianus mauzóleumában temették el. A szokásos hét napot követően Marcus és Lucius felszólította a szenátust apjuk istenné nyilvánítására.[123] A szenátus (ellentétben Hadrianus esetével) nem tiltakozott és kijelölték a papokat Divus Antoninus kultuszának ápolására.
A Mars-mezőn oszlopot állítottak Antoninus Pius emlékére,[12] a feleségének 141-ben épített templom pedig befogadta a császár kultuszát is.[120] Az épület ma a San Lorenzo in Miranda katolikus templom Rómában.[124]
Emlékezete
.jpg)
Antoninus Pius életéről csak a megbízhatatlannak és koholt részeket tartalmazó Historia Augustae számol be teljes egészében. Egyes részei azonban megbízhatónak tekinthetők, például ez az egyetlen forrás, amely megemlíti a britanniai fal építését.[125]
Antoninus Pius uralkodása idején a a Római Birodalom elért hatalma csúcspontjára, a lakosság élvezte a Pax Romana áldásait; utána azonban már megkezdődött a hanyatlás. A császárt az ókorban, sőt a későbbi történészek (mint pl. az angol Edward Gibbon) is a földbirtokos úriember példaképének tekintették.[126][10] De az Encyclopaedia Britannica 1911-es kiadása is tömjénezve ír róla: "Antoninus ugyanis egyszerű ízléssel, kedves hajlandósággal, nagy tapasztalattal, sokat gyakorlatoztatott tudással és legőszintébben kívánva alattvalói jólétét érkezett új hivatalába. Nem fosztogatott hogy pazarolhasson, hanem kiürítette magánkincstárát hogy megsegítse a bajba jutott tartományokat és városokat és mindenütt szigorú takarékosságot gyakorolt (innen ered a "köményhasogató" gúnyneve). Ahelyett hogy túlozva árulásként tekintesen mindarra, ami kedvezőtlenül is értelmezhető, még a személye ellen irányuló összeesküvéseket is arra használta fel hogy kegyelmet gyakoroljon. Nem üldözte a keresztényeket, hanem birodalomszerte erős kezével védelmezte őket.[10]
Más történészek kevésbé kedvezően ítélték meg alakját. Van aki egyáltalán nem tartja nagy államférfinak, aki csak Hadrianus munkásságának eredményét élvezte; mindazonáltal nem volt képes továbbvinni elődjének irányvonalait és a mindenáron békére való törekvése halála után szerencsétlenségeket hozott az államra.[127] Szemére hányják hogy elpazarolta a lehetőségeket, megelőző háborúkkal elejét vehette volna a pártusok és a germánok későbbi támadásainak. Megint mások viszont úgy vélik, hogy a kellő határozottsággal lépett a határmenti zavargásokkal szemben, bár a tartós béke feltételeit nem teremtette meg. Összességében Antoninust konzervatív és Róma-központú (bár tiszteletben tartotta és valamennyire követte is Hadrianus philhellenizmusát) császár volt, akinek kezét nem szennyezte be sem római polgárok sem ellenség vére, aki kötelességtudóan és lelkiismeretesen végezte munkáját, és akinek törvényei enyhítették a római jog durvaságát és anomáliáit.[128]
Remove ads
Jegyzetek
Források
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads