Erdélyi Fejedelemség (1711–1867)

Az Erdélyi Fejedelemség (Habsburg birodalmi tartományként) 1765-től Erdélyi Nagyfejedelemség magyar koronatartomány, 1804-től pedig osztrák koronatartomány ^[1] volt, amelyet a Habsburg Birodalom (később Osztrák Birodalom) Habsburg-házi és Habsburg-Lotaringiai-házi uralkodói uraltak.^[2][3][4] Miután az oszmánokat kiűzték a középkori Magyar Királyság területeinek nagy részéből, a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) bukása után a Habsburg-dinasztia az Erdélyi Fejedelemség egykori területeit követelte a címükben, a " Magyar király " címben.^[5] Az 1848-as forradalom idején a magyar kormány az 1848. évi áprilisi törvényekkel ^[6] kikiáltotta az uniót Erdéllyel. Az erdélyi országgyűlés május 30-i megerősítése és a király június 10-i jóváhagyása után ^[7][8] Erdély ismét Magyarország, valamint a szabadságharc idején fennálló Magyar Állam szerves részévé vált. Meg kell itt jegyezni, hogy e döntés eredményeként az erdélyi románok 1848-as forradalmi mozgalma végül az unió miatt szembefordult a magyar forradalommal, és Erdélyben polgárháborús viszonyok alakultak ki a román és magyar foradalmi erők között, amelyek a polgári áldozatai is voltak. A forradalom bukása után az Olmützi alkotmány kimondta, hogy az Erdélyi Fejedelemség Magyarországtól teljesen független, külön koronaföld legyen.^[9] 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezés eredményeként a fejedelemség újra egyesült Magyarországgal, és Szent István Koronájának Országainak része lett. Ennek eredményeként az erdélyi románok politikai passzivitásba vonultak, és nem vettek részt az országgyűlési választásokon, a Monarchia széteséséig.

Erdélyi Nagyfejedelemség
Formális fejedelemség a Habsburg Birodalomban
Erdélyi Fejedelemség Großfürstentum Siebenbürgens 1711 – 1867
Erdélyi Fejedelemség zászlaja Erdélyi Fejedelemség címere
Az Erdélyi Nagyfejedelemség az Osztrák Császárság részeként
Általános adatok
Fővárosa	Nagyszeben (1711-91; 1848-61) Kolozsvár (1791-1848; 1861-67)
Hivatalos nyelvek	magyar német
Beszélt nyelvek	magyar román német
Vallás	római katolikus görög katolikus keleti ortodoxia
Államvallás	római katolikus egyház protestantizmus keleti ortodox kereszténység
Kormányzat
Államforma	Monarchia
Uralkodó	III. Károly (első) Ferenc József (utolsó) (teljes lista)
Dinasztia	Habsburg–Lotaringiai-ház
Államfő	Császár
Államfő-helyettes	Fejedelem (formális)
Elődállam Utódállam ←   →

 

Történelem

Erdélyi Nagyfejedelemség 1791-ben

Erdély (sárgával - jobb oldalon) a Habsburg Monarchia katonai körzeteinek térképén (1818-as térkép az 1790-es évek végének helyzetét ábrázolva)

A Nagy Török Háborúban I. Lipót Habsburg császár elfoglalta az oszmán vazallus Erdélyi Fejedelemséget, és arra kényszerítette I. Apafi Mihály fejedelmet, hogy ismerje el uralmát "magyar királyi" minőségében. Apafi 1690-ben bekövetkezett halála után Lipót császár elrendelte a Diploma Leopoldinumot, amely az erdélyi területet a Habsburg-monarchiához csatolta. 1697-ben I. Mihály fia és örököse, II. Apafi Mihály fejedelem végül lemondott Erdélyről Lipót javára; az Osztrák Koronaföldek bővülését a Szent Liga és az Oszmán Birodalom között 1699-ben megkötött Karlócai béke erősítette meg.

A Rákóczi-féle szabadságharc kudarca után 1711-ben megkötötték a szatmári békét: megszilárdították a Habsburgok uralmát Erdélyben, és az erdélyi fejedelmeket Habsburg birodalmi helytartókra (Guberniumokra) váltották fel. 1765-ben Mária Terézia és fia, II. József császár kikiáltotta az Erdélyi Nagyfejedelemséget, megszilárdítva Erdély sajátos elkülönült státusát az 1691-es Diploma Leopoldinum által létrehozott Habsburg Monarchián belül.

Dél-Erdély körülbelül 1734-től koronaföld Felső-Ausztria, Stájerország és Karintia német ajkú földbirtokosainak településterülete lett, akiket a Habsburg Monarchia legkeletibb előőrsére száműztek. Nagyszeben (Hermannstadt) környékét a középkor óta az erdélyi szászok lakták; itt kellett a földbirtokosoknak a Nagy Török Háború idején elpusztított vidékeken letelepedniük.

Az erdélyi lakosság többsége román és magyar volt, nagy részük magyar főrendiházikanak dolgozó, a bizonytalan jobbágyság körülményei között élő paraszt volt. Az 1784-es erdélyi parasztfelkelés és a politikai egyenlőség minden követelése azonban hiábavaló volt.

Az 1848-as forradalom idején a magyar felkelők Erdély újraegyesítését szorgalmazták Magyarországgal – ellenezték az Avram Iancu vezette román (oláh) forradalmárok –, de a jobbágyság eltörlését is. Az 1848-as áprilisi törvények kimondták az újraegyesítést, de a magyar felkelés leverése után Erdély még évekig katonai igazgatás alatt maradt, és a Olmützi alkotmány az Erdélyi Nagyfejedelemséget külön koronatartományként határozta meg, amely teljesen független Magyarországtól.^[9]

1853-ban megszűnt az 1762-től fennálló Erdélyi Katonai Határőrvidék és ismét Erdély része lett.

A Nagyszebenben összehívott 1863-1864-es erdélyi országgyűlés kimondta, hogy a román nemzetet, nyelvet,kultúrát és vallást (görögkatolikus és keleti ortodox) a románokkal azonos rangra kell emelni. a többi nemzetet, ezzel teljes jogegyenlőséget biztosítva a románoknak Erdély többi lakosával. Szintén ebből az alkalomból a románok birtokolták először a helyek relatív többségét az erdélyi országgyűlésen, egy ideiglenes, liberális szabályozást követően (románok: 1 300 913 lakosra 48 képviselő; magyarokra: 568 172 lakosra 44 képviselő; szászokra: 33 képviselő 204 031 lakosra).^[10]

1865 szeptemberében a magyarsággal a magyarokkal megbékélést kereső császár a nyomasztó osztrák katonai és gazdasági válság közepette feloszlatta a nagyszebeni országgyűlést, és Kolozsváron új, a magyarságnak durván előnyben részesítő választójogi szabályozás szerint megválasztott országgyűlést hívott össze. oldal. Ez az új Erdélyi Országgyűlés 1865. november 19-én megszavazta a Magyarországhoz való csatlakozást. Az ezt követő osztrák-magyar kiegyezéssel megszűnt a magyar nemesség, a székelyek és az erdélyi szászok évszázados autonóm státusza, és az 1868. december ^[11] -án kodifikált Kettős Monarchia keretein belül az Erdélyi Nagyfejedelemség a tulajdonképpeni Magyarországhoz (Transzlajtániához) került.^[11]

A kiegyezés után, 1868. május 3-án, a mintegy 60 000 erdélyi paraszt részvételével zajló népgyűlésen az erdélyi románok képviselői kiadták a Blaj-kiáltványt, amely a magyar kormányrendszer elleni politikai nyilatkozat volt, ami felszámolta Erdély hosszú távú fennállását. Sürgette Erdély autonómiáját, országgyűlésének újranyitását az arányos képviselet alapján, valamint a nagyszebeni országgyűlés által jóváhagyott törvények elismerését. Pontosította, hogy a románok nem ismerik el a magyar országgyűlést, sem annak jogát, hogy Erdély számára törvényeket alkosson. A dokumentum egyúttal kifejezte a magyar intézmények elismerésének megtagadása és az ország politikai életének bojkottálása passzivista doktrína alapelveit.

Határok

Az 1867-es felszámolása előtt az Erdélyi Fejedelemség északnyugaton és nyugaton a Magyar Királysággal, északkeleten a Habsburg Bukovinai Hercegséggel, délnyugaton a Katonai Határőrvidékkel, délen és keleten pedig a Moldvai és Havasalföld Egyesült Hercegségeivel.

Demográfiai adatok

Év	Összesen	románok	magyarok	németek	Megjegyzések
1700	~500 000	~50%	~30%	~20%	Jancsó Benedek becslése [12]
1700	~800 000–865 000				Legutóbbi becslések [13]
1712-1713		34%	47%	19%	Hivatalos becslés [12]
1720	806 221	49,6%	37,2%	12,2%	Kocsis Károly és Kocsisné Hodosi Eszter becslése [14]
1721	-	48,28%	36,09%	15,62%	Acsády Ignác becslése [15]
1730	~725 000	57,9%	26,2%	15,1%	Osztrák statisztika
1765	~1 000 000	55,9%	26%	12%	Hóman Bálint és Szekfü Gyula becslése
1773 [16]	1,066,017	63,5%	24,2%	12,3%
1784	1,440,986	-	-	-	Hivatalos népszámlálás
1790 [17]	1 465 000	50,8%	30,4%	-
1835	-	62,3%	23,3%	14,3%
1850	2,073,372	59,1%	25,9%	9,3%

Kormányzók

Lásd még: Az Erdélyi Királyi Gubernium vezetőinek listája

Név	Kormányzósági ideje	Kormányzósága alatti uralkodó
Bánffy György	1691. január 20.–1708. november 15.	I. Lipót, I. József
Haller István	1709. augusztus 10.–1710. május 2.	I. József
Wesselényi István	1710. május 2.–1713. március 31.	I. József, III. Károly
Kornis Zsigmond	1713. március 31.–1731. december 14.	III. Károly
Franz Anton Paul Wallis	1732. július 19.–1734. december 2.
Hallerkői Haller János	1734. december 2.–1755. október 18.	III. Károly, Mária Terézia
Franz Wenzel Wallis	1755. december–1758. július 6.	Mária Terézia
Kemény László	1758. július 6.–1762. május 7.
Adolf Nikolaus von Buccow	1762. május 7.–1764. május 18.
Hadik András	1764. június 17.–1768. március 27.
Karl O’Donnell	1768. március 27.–1770. szeptember 28.
Joseph Maria von Auersperg	1771. január 31.–1773. április 8.
Samuel von Brukenthal	1774. július 6.–1777. július 16.
Samuel von Brukenthal	1777. július 16.–1787. január 9.	Mária Terézia, II. József
Bánffy György	1787. január 9.–1822. július 5.	II. József, II. Lipót, I. Ferenc
Jósika János	1822. szeptember 11.–1834. október 15.	I. Ferenc
Habsburg-Estei Ferdinánd főherceg	1835. február 7.–1837. április 30.	I. Ferenc, V. Ferdinánd
Kornis János	1838. október 5.–1840. augusztus 15.	V. Ferdinánd
Teleki József	1842. január 8.–1848. november 14.
Mikó Imre	1848. november 14.–1848. december 22.	V. Ferdinánd, I. Ferenc József
Vay Miklós	1848. június 19.–1849. január 2.	Ferenc József
Ludwig von Wohlgemuth	1849. július 11.–1851. február 24.
Karl Philipp Borromäus zu Schwarzenberg	1851. április 29.–1858. június 25.
Friedrich von Liechtenstein	1858. július 26.–1861. április 23.
Mikó Imre	1860. december 10.–1861. november 21.
Ludwig Folliot de Crenneville	1861. november 26.–1867. április 2.
Péchy Manó	1867. április 2.–1869. május 1.