Tömegközlekedés

A tömegközlekedés (vagy közösségi közlekedés, közforgalmú közlekedés, kollektív közlekedés) – az általános értelmezés szerint – magában foglal minden közlekedési rendszert, amelyben az utasok nem saját járművükkel közlekednek. A használatos közlekedési eszköz alapján ide tartozik a:

helyi (városi és elővárosi) forgalomban a városi autóbusz, a trolibusz, a villamos, a metró (földalatti vasút, a kéregvasutat is beleértve), a fogaskerekű vasút, a siklóvasút, nyeregvasút vagy függővasút (mindkettő egysínű vasút-kategória), a HÉV, a vízi közlekedés és a vasút.
helyközi (más szóval: településközi; belföldi és nemzetközi) forgalomban az autóbusz, a vasúti közlekedés, a légi közlekedés és a vízi közlekedés.

Tágabb értelemben a közösségi közlekedéshez tartozik a szerződéses közlekedés, a különjárati közlekedés, továbbá az igényvezérelt (rugalmas) közlekedési szolgáltatások.^[1]

Egyes források ide sorolják a taxiszolgáltatást is. A különbség, itt, a támogatás teljes hiánya.

Közösségi közlekedésnél (szemben az egyéni közlekedéssel) az utasnak – utazásának időpontja és útvonala tekintetében – alkalmazkodnia kell mások igényeihez, mivel a személyszállítás másokkal együtt, a közlekedési eszköz megosztott használatával történik. Gyakorlatilag útvonalhoz és menetrendhez.

A tömegközlekedés előtérbe kerülésével csökkenthető a forgalmi zsúfoltság, a károsanyag-kibocsátás (emisszió) és energiafelhasználás, valamint a közlekedési balesetek száma.

A közösségi közlekedés közszolgáltatás (az állam vagy önkormányzat által támogatott szolgáltatás).

Az 1990-es évektől kezdve tapasztalható az a törekvés, hogy a „tömegközlekedés” kifejezést valamilyen jobban hangzó elnevezéssel váltsák fel. Bizonyos elterjedtségre tett szert a „közösségi közlekedés” forma, illetve kialakult az a gyakorlat, hogy a „közforgalmú közlekedés” megjelölést a „tömegközlekedés”-nek megfelelő értelemben használják.

– Fülöp–Horváth–Prileszky–Szabó: Közforgalmú közlekedés I. – Széchenyi István Egyetem, egyetemi jegyzet