Kék Szalag
From Wikipedia, the free encyclopedia
A Kék Szalag (angolul: Blue Riband) a transzatlanti személyforgalomban menetrendszerűen részt vevő személyszállító óceánjárók nem hivatalos kitüntetése volt, amit a mindenkori leggyorsabb átlagsebességű átkelésért ítéltek oda. A kifejezést a lóversenyektől vették át és szélesebb körben csak 1910 után használták.[1][2] Az egyes hajók átkelés során elért sebességét vették figyelembe, nem pedig a tényleges útidőt, mivel a hajók különböző útvonalakon közlekedtek.[3] A keleti és nyugati irányú átkeléseket külön kezelték, mivel a nyugatnak (Amerikába tartva) az út sokkal nehezebb volt a Golf-áramlat és a térségben uralkodó időjárási rendszerek miatt, amik általában lassabb átlagsebességet engedtek meg.[4][m 1]
A Kék Szalagot elnyerő 35 óceánjáró közül 25 volt brit, 5 német, 3 amerikai és egy-egy francia illetve olasz. Közülük 13 volt a Cunard, 5 a White Star, 4 a Norddeutscher Lloyd, kettő-kettő a Collins, az Inman illetve a Guion, egy-egy pedig a British American, a Great Western, a HAPAG, a Società Italia, a Compagnie Générale Transatlantique, a Cunard White Star illetve a United States Lines hajója.[1]
Az utolsó rekordot 1952-ben a United States állította fel, amit azóta sem múltak felül. A leghosszabb ideig a brit Mauretania birtokolta a Kék Szalagot az 1909 és 1929 közti 19 évben. A legrövidebb ideig a német Bremen tudhatta magáénak, 1933 július-augusztusában mindössze hat hétig.[m 2]
A hajók közül sok jelentős állami támogatással épült meg és tervezésük során katonai megfontolásokat is figyelembe vettek.[3] A Kék Szalag utolsó birtokosát, a United States is úgy tervezték meg, hogy szükség esetén csapatszállítóvá legyen átalakítható.[3] 1935-ig nem létezett formális díj kiosztás, mígnem ekkor Harold K. Hales megalapította a Hales Trophyt, aminek azonban a szabályai eltértek a hagyományosan vett Kék Szalagéitől, például abban, hogy ezzel a trófeával eredetileg csak a nyugati irányú átkeléseket díjazták[5]) és ezt követően több alkalommal módosítottak rajta. Az expressz óceánjárók idejében mindössze három díjazott volt. A trófea továbbra is kiosztásra kerül, bár sokan az United States-t tekintik a tulajdonosának a 21. század elején is,[6] mivel a transzatlanti kereskedelmi személyforgalomban nem volt újabb rekorddöntés 1952 óta.