Rogyion Jakovlevics Malinovszkij
szovjet tábornagy, védelmi miniszter / From Wikipedia, the free encyclopedia
Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (oroszul: Родион Яковлевич Малиновский, Odessza, 1898. november 23. – Moszkva, 1967. március 31.) orosz-szovjet katona, a Szovjetunió marsallja és védelmi minisztere.
Ebben a szócikkben az orosz nevek magyaros átírásban szerepelnek. |
Rogyion Jakovlevics Malinovszkij | |
Született | 1898. november 23. Odessza, Orosz Birodalom |
Meghalt | 1967. március 31. (68 évesen) Moszkva, Szovjetunió |
Sírhely | |
Állampolgársága | |
Nemzetisége | Orosz |
Szolgálati ideje | 1914–1967 |
Rendfokozata | a Szovjetunió marsallja |
Csatái | Első világháború Oroszországi polgárháború Spanyol polgárháború Második világháború |
Kitüntetései | Szovjetunió Hőse (2x: 1945 szeptember 8, 1958 november 22) Győzelem-rend |
Halál oka | rák |
Házastársa | Larisa Nikolaevna (1925–1946) Raisa Yakovlevna Galperina (1946–1967) |
Gyermekei | Natalia Malinovskaya |
Iskolái | M. V. Frunze Katonai Akadémia |
Rogyion Jakovlevics Malinovszkij aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Rogyion Jakovlevics Malinovszkij témájú médiaállományokat. |
Az első világháborúban az orosz cári hadseregben, a Francia Idegenlégióban is szolgált, majd végül 1919-ben a Vörös Hadsereg katonája lett. A Vezérkari Akadémia elvégzése után a spanyol polgárháborúban 1936-tól 1938-ig katonai tanácsadóként vett részt.[1]
A második világháború egyik legismertebb szovjet parancsnoka, több nevezetes csata résztvevője és a sorsfordító sztálingrádi csata egyik kiemelkedő katonai vezetője. Magyarország megszállásában a 2. Ukrán Front parancsnokaként tevékenyen részt vett. 1944 második felétől sikerrel vívta meg a debreceni csatát és Budapest ostromának irányítója volt. Csapataival elfoglalta Csehszlovákia, Ausztria jelentős részét és a német kapituláció Németországban érte. A harcot Ázsiában a Bajkálontúli Front győztes parancsnokaként fejezte be.
A második világháborúban szovjet katonai felső vezetőként vitathatatlanul kiemelkedő teljesítményt nyújtott és így hozzájárult a Harmadik Birodalom és Japán legyőzéséhez, de személyéhez köthető, hogy a Magyarországról úgynevezett „málenkij robot”-ra elhurcolt ártatlanok szenvedéseiért ő is felelős. A háború után a távol-keleti csapatok főparancsnoka, 1956–57-ben rövid ideig a hadügyminiszter első helyettese és a szárazföldi csapatok főparancsnoka volt.
1957–67 között, katonai pályafutásának csúcsaként, hadügyminiszter lett. A háború utáni hidegháború időszakában jelentős érdemeket szerzett a szovjet hadsereg fejlesztésében, és miniszterként részese volt a Szovjetunió katonai szuperhatalommá válásának.[2]