Rákosi-korszak
Magyarország történetének 1948 és 1953 közötti időszaka / From Wikipedia, the free encyclopedia
A Rákosi-korszak Magyarország 1945–1956 közötti történelmének szinte egészét lefedi. Szűkebb értelemben 1948 és 1953 között, tágabb értelemben pedig 1947 és 1956 között létezett. Nevét vezetője, a sztálinista rendszerű totális diktatúrát kiépítő Rákosi Mátyás után kapta, aki 1947–48-ban került a hatalmi piramis csúcsára. Ekkor alapjaiban formálta saját ízlésére az országot; 1949-ben szovjet mintára új alkotmányt és új államcímert („Rákosi-címer”) is készíttetett, illetve megkezdődött a rendőrállam kiépítése és a totális terror („csengőfrász”) korszaka.
1948-at ezért a fordulat évének is nevezték. A kifejezés magától Rákositól ered (ezen a címen adott ki könyvet), aki pozitív értelemben használta.[1][2]
A rendszerre mind párton belül, mind országosan a féktelen terror volt a jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte. Ez Rákosi és Sztálin mesterségesen felépített és fenntartott személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással és a nehéz-, valamint a hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami együttesen rövid úton általános nyomorba taszította a lakosságot.
„ | A gazdasági tervezésben van bizonyos kalandorság, például a saját vaskohászat túlzott fejlesztésében. Magyarországnak nincs saját vasérce, sem saját koksza. Mindezt külföldről kell behoznia. Senki sem számította még ki, mennyibe kerül Magyarországon egy tonna nyersvas és acél. Olyan nagy olvasztókat építenek, amelyekhez az ércet senki sem ígérte meg. 1952-ben például 700 000 tonna koksz hiányzott. Nagy túlzások vannak egyes nagy beruházások terén is. | ” |
– 1953. június Anasztasz Mikoján a Szovjetunió legfelsőbb politikai vezetésének tagja[3] |
1950 és 1953 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) pedig egyszerűen kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. Egy 1953. június 1-jei állapotfelmérés szerint Magyarországon 40 734 fő volt bebörtönözve politikai okokból.
Sztálin 1953. márciusi halála után szinte azonnal Rákosi politikailag súlyosan meggyengült, Moszkvába rendelték, ahol önkritikát kellett gyakorolnia (igaz szűk körben, nem nyilvánosan), illetve enyhítenie a terroron és saját vezetői stílusán; gyakorlatilag a rendszere megbukott (a miniszterelnökségről le kellett mondania), de továbbra is kulcspozícióban maradhatott. A bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet több százezer embert érintett a magyar társadalomban.[4][5] Innentől váltakozó sikerű hatalmi harcokba bonyolódott Nagy Imrével és körével, akiket 1955-ben sikerült megbuktatnia. Nagy helyére bizalmi embere, Hegedüs András került, Rákosi visszatérése mégsem sikerült. Belső ellenzéke megakadályozta visszarendezési kísérleteit, valamint kikényszerítette, hogy beismerje, a Rajk-per koholmány volt, 1956 nyarán pedig sikeresen lemondatták minden megmaradt tisztségéből.
Rákosi 1956. július 26-án rövid gyógykezelés céljából a Szovjetunióba repült, ahonnan a politikai légkör (a Rajk-újratemetés egyszerre volt több százezres Rákosi-ellenes tüntetés is), és a nem sokkal később bekövetkezett 1956-os forradalom miatt már csak a hamvai térhettek haza Magyarországra, hátralevő életét száműzetésben töltötte.
Kádár János az 1956-os forradalom leverése után a Rákosi Mátyás köré kiépített erőltetett személyi kultuszt, illetve az általa alkalmazott módszereket és erőszakot tette felelőssé az „ellenforradalom” kirobbanásáért.