A Jagelló-kor Magyarországon
From Wikipedia, the free encyclopedia
A Jagelló-kor Magyarországon a vegyesházi királyok korának utolsó szakaszát jelöli a késő középkori Magyar Királyság történetében. Elnevezése a korszak királyainak uralkodóházára, a lengyel Jagelló-házra mutat. 1490-től, II. Ulászló királlyá választásától számítjuk 1526-ig, fia, II. Lajos király mohácsi csatában történt haláláig, ezzel az dinasztia cseh-magyar ágának kihalásáig. A Jagelló-kor negatív megítélése mára sokkal árnyaltabbá vált, amit a reneszánsz művészetek pártolása és a környező országokkal való béke jellemez a megnövekedett Oszmán Birodalom árnyékában.[1]
Hunyadi Mátyás halála után 1490. július 15-én választották meg a Magyar Királyság élére az akkor cseh királyi címet viselő II. Ulászlót. Mivel jelentős kihívójának számított a korábbi király özvegye, Aragóniai Beatrix, így megválasztásának egyik feltételeként 1490 októberében feleségül vette a meddőnek tartott korábbi királynét. A szertartás során azonban szándékosan formai hibát vétettek, így 1500 áprilisában házasságukat érvénytelenítették. A franciákkal szövetségre lépő Ulászló ezt követően Candale-i Annát vette feleségül, aki 1506-ban adott életet fiuknak, a későbbi II. Lajos királynak.
Ulászló megválasztását Miksa német-római király illegitimnek tekintette, mivel az szembe ment a korábban megkötött bécsújhelyi békével. Miksa 1490-ben sikeresen megostromolta Székesfehérvárt, amely konfliktust csak egy évvel később, az 1491-es pozsonyi békével tudták lezárni. 1506-ban ismét sor került egy szerződésre a Habsburgokkal: március 20-án megkötötték a kettős házassági szerződést. Ez egyúttal válasz is volt a köznemesség által 1505 októberében megfogalmazott „rákosi végzésre”, amelyben kimondták, hogy Ulászló fiúörökös nélküli halála esetén nem választanak külföldi személyt királynak.
Bakócz Tamás esztergomi érsek, miután sikertelen kísérletet tett a pápai cím megszerzésére, 1514-ben tért vissza a pápa követeként, hogy új keresztes hadjáratot szervezzen az Oszmán Birodalommal szemben. A jobbágyokból verbuválódó sereget végül feloszlatták, ám az egyre nagyobb elégedetlenkedés hatására parasztfelkelés tört ki, amelyet Dózsa György vezetett. A parasztháború és az egymás ellen is fellépő főurak hadakozásai ellenére a Jagelló-korban az ország nem viselt hadat, Ulászló még az ellene összeesküvő Corvin Jánost, vagy az őt gúnyoló Újlaki Lőrincet sem végeztette ki. A békét az 1521-ben kitört török háború törte meg, amely során I. Szulejmán csapatai előbb bevették Nándorfehérvárt, majd 1526-ban végzetes csapást mértek a magyar haderőre a mohácsi csata során, ami ma is a magyar hadtörténet egyik legtöbbet emlegetett eseménye.