Analógia (nyelvészet)
From Wikipedia, the free encyclopedia
A nyelvészetben az analógia terminus két nyelvi elem között létező olyan alaki vagy tartalmi részleges hasonlóságot nevez meg, amely meghatározza az egyik változását a másik hatására.[1] Gyakran a változás abban áll, hogy rendhagyó alak szabályossá válik a sokkal nagyobb számú ilyen alak hatása alatt,[2][3] de előfordul az is, hogy szabályos alak válik rendhagyóvá más rendhagyó alak vagy alakok mintájára.[1]
Az analogikus folyamat lehet diakronikus, azaz a nyelvtörténet egyik szakaszában megy végbe, vagy szinkronikus, tehát a nyelv egyidejű állapotában történik, csak egyes beszélők vagy beszélőkategóriák nyelvhasználatában.[4] Jellegzetesen szinkrón jelenségről van szó olyan neki idegen nyelvet használó személy esetében, aki nem sajátította el azt anyanyelvi szinten, vagy olyan gyerek esetében, aki anyanyelvét tanulja.[2]
A nyelvészet történetében az analógia fogalmát főleg a 19. század óta használják. Akkor Wilhelm Scherer (wd) és Hermann Paul (wd), a neogrammatikusoknak nevezett irányzathoz tartozó nyelvészek a történeti hangváltozásokat tanulmányozták, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezek törvényszerűek. Eszerint, egy bizonyos beszédhang, adott fonetikai környezetben, egy bizonyos nyelvben és egy bizonyos időszakban ugyanazon a változáson megy át mindegyik szóban. Azt észlelve, hogy mégis vannak kivételek, az analógia volt az egyik tényező, amellyel magyarázták.[5]
Az analógia a nyelv mindegyik területén megnyilvánul: a fonetikai rendszerben, a morfológiai (alaktani) rendszerben, a szóalkotásban, a szintaktikai (mondattani) szerkezetben. Fontos tényezője a nyelvi változásnak, tehát a nyelvek fejlődésének.[3]
Általában a történeti analogikus változásokat magában foglalja a sztenderd nyelvváltozat, viszont a szinkronikusokat elutasítja.[2]