IV. Szixtusz pápa
a római katolikus egyház 212. pápája / From Wikipedia, the free encyclopedia
IV. Szixtusz (Sixtus), (Celle Ligure, 1414. július 21. – Róma, 1484. augusztus 12.) a 212. pápa 1471-től haláláig, aki gyakorlatilag olasz fejedelemséggé tette a pápaságot,[1] amely szinte folyamatos vitákba és háborúkba keveredett a többi itáliai állammal.[2]
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
IV. Szixtusz pápa | |||||
a katolikus egyház vezetője | |||||
Eredeti neve | Francesco della Rovere | ||||
Született | 1414. július 21. Celle Ligure | ||||
Megválasztása | 1471. augusztus 9. | ||||
Beiktatása | 1471. augusztus 25. | ||||
Pontifikátusának vége | 1484. augusztus 12. | ||||
Elhunyt | 1484. augusztus 12. (70 évesen) Róma | ||||
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Szixtusz pápa témájú médiaállományokat. |
Fellépése egy merőben új korszakot jelentett a pápaság és az egyház történetében. Sixtus a della Rovere család első tagjaként foglalta el a pápai hivatalt, azonban tizenhárom éves pontifikátusa alatt olyan mértékű hatalmat és gazdagságot rakott le családja kezébe, amely hosszú éveken át meghatározta a pápai állam és Itália politikáját.
A politikára koncentrált és a nepotizmus féktelenül virágzott.[1] Haszonélvezői saját családjának tagjai voltak, akiket nagymértékben gazdagított.[1] Hat unokatestvérét is bíborossá tette, akik közül az egyik II. Gyula néven lett pápa.[3] A családja zűrzavaros vitákba is keverte, amelyek közül talán a leghíresebb a Lorenzo de’ Medici elleni összeesküvés volt.[1] Beavatkozott a nagy római családok viszályaiba és meglehetősen botrányosan elkötelezte magát Velencének a ferrarai hercegség elleni agressziója mellett.[1]
Egyházi ügyekben formálisan megsemmisítette (1478) a konstanzi zsinat rendeleteit és számos kiváltságot biztosított a koldulórendeknek, különösen saját ferenceseinek.[1] Ő volt az első olyan egyházfő, aki felismerte, hogy valójában a keresztény világ hitbéli kérdéseiben már nem ő az egyetlen, aki diktálni képes, sőt a rendi monarchiákban az uralkodó szava döntött.
Rómát is újjá varázsolta a reneszánsz jegyében. Többek között ő építtette a nevét viselő Sixtus-kápolnát. Uralkodása tehát egyfelől a pápai udvar elüzletiesedésének korszaka, másfelől a lenyűgöző pompa és művészetpártolás kezdete.