Jugoszlávizmus
a délszlávokhoz és Jugoszláviához kötődő nacionalizmust vagy patriotizmust ösztönző politikai ideológia / From Wikipedia, the free encyclopedia
A jugoszlávizmus, délszlávizmus, vagy jugoszláv nacionalizmus egy olyan ideológia, amely azt a felfogást hirdeti, hogy a délszlávok, azaz a bosnyákok, horvátok, macedónok, montenegróiak, szerbek és szlovének, de a még bolgárok is egyetlen jugoszláv nemzethez tartoznak, amelyet az eltérő történelmi körülmények, nyelvi és vallási megosztottság választ el egymástól. A két világháború közötti időszakban a Jugoszláv Királyságban a jugoszlávizmus vált uralkodóvá, és az ország hivatalos ideológiájává. A jugoszlávizmusnak két fő irányzata volt: a rezsim az egységes jugoszlávizmust részesítette előnyben, elősegítve az unitarizmust (egységre törekvést), a centralizációt és az ország etnikai csoportjainak egységes jugoszláv nemzetté való egyesülését, szükség esetén akár kényszerrel is. Ezt a megközelítést a királyságban beszélt nyelvekre is alkalmazták. Ennek fő alternatívája a föderalista jugoszlávizmus volt, amely a történelmi területek autonómiáját szorgalmazta egy föderáció és fokozatos egyesülés formájában, de külső nyomás nélkül. Mindét irányzat egyetértett a nemzeti egység koncepciójában, amelyet a délszlávok stratégiai szövetségének kifejeződéseként fejlesztettek ki Ausztria-Magyarországon a 20. század elején. A jugoszlávizmus azt hirdeti, hogy a délszlávok egyetlen „fajhoz” tartoznak, „egyvérűek”, és közös nyelvük van, és ennek szempontjából közömbös, hogy a centralizmust vagy a föderalizmust választja-e eszközként.
A jugoszláv eszme gyökerei az 1830-as évek horvátországi illír mozgalmában rejlenek, amely az értelmiségiek egy csoportja a délszlávok egységét (akár az Osztrák Birodalmon belül, akár azon kívül) a németesedés és elmagyarosítás elleni védelemként fogta fel. Együttműködési tárgyalások kezdődtek szerb politikusokkal, és megtörtént a szerbhorvát mint közös nyelv Vuk Karadžić nyelvtudós általi egységesítése, korlátozott sikerrel. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után napirendre került a monarchia trialista alapon történő újjászervezésének igénye. A Balkánnak az Oszmán Birodalom és Ausztria-Magyarország általi irányítása azonban megakadályozta a jugoszláv eszmék gyakorlati megvalósítását egészen addig, amíg az 1912-es első Balkán-háborúban az oszmánokat ki nem szorították a Balkánról, és az első világháború utolsó napjaiban Ausztria-Magyarország fel nem bomlott. A szerb háborús céloknak a niši nyilatkozattal való közzétételével, az Ausztria-Magyarországon élő délszlávok képviseletére létrejött Jugoszláv Bizottság létrehozásával és az egyesülés elveiről szóló korfui nyilatkozat elfogadásával már a háború alatt megkezdődött a délszláv egyesülés előkészítése. A korábban a Habsburgok által uralt délszláv területeken az első világháború végén kikiáltották a rövid életű Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát. Ennek vezetése elsősorban Szerbiával akart egyesülni szövetségi alapon, Szerbia pedig a központosított államot preferálta.
Az egyesülésre 1918. december 1-jén került sor, amikor kikiáltották a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Az új királyság létrejöttének első éveiben, ahogy az egyes politikai pártok azonosultak az ország bizonyos nemzeteivel, a politika egyre inkább etnikai jellegűvé vált. Hasonlóképpen az integrált jugoszlávizmus is összekapcsolódott a rezsimmel, és a kormány elleni politikai harc egyre inkább a (a rendszerrel azonosított) szerbek és a különböző etnikai csoportok – leggyakrabban a horvátok, mint a leghangosabb politikai ellenzék – közötti etnikai harcban nyilvánult meg. A szövetségek idővel változtak, és nem mindig voltak etnikai alapúak. Ezek nagymértékben függtek attól, hogy az érintettek a jugoszlávizmus milyen formáját fogadták el. Az új ország első néhány éve politikai vitáinak eredménye a sokak által illegitimnek tartott Vid-napi alkotmány, valamint a rezsim és az ellenzék által támogatott erőszak lett. Az állam 1939-ben, amikor a horvát ellenzéki vezetővel, Vladko Mačekkel a Cvetković–Maček-megállapodással megegyezésre jutottak, felhagyott az integrált jugoszlávizmussal. A rezsim megpróbálta egységesíteni a köznyelvet. A szerb-horvát szabványosítás hiánya azt a gyakorlatot eredményezte, hogy a hivatalos dokumentumokat a Szerbiában kedvelt e-ző kiejtésű ragozással, gyakran cirill betűkkel publikáltak, amelyeket a horvátok vagy a szlovének általában íráshoz nem használtak. A rezsim a szerb ortodox egyházat részesítette előnyben és ezzel egyidejűleg megpróbálta csökkenteni a katolikus egyház hatalmát a királyságban. Segítette az áttéréseket és a rivális egyházakat, és a szerb ortodox egyház tiltakozása miatt tartózkodott a Szentszékkel kötött konkordátum ratifikálásától. Az első világháború előtt a szintetikus jugoszláv kultúra nagyrészt a horvát művészekre és írókra korlátozódott. Közülük egy 1911-es római kiállítás alapján Ivan Meštrović lett a legkiemelkedőbb. Az egyesülés után kiábrándult művészek és írók elhatárolták magukat a szintetikus kultúrától.
A második világháború után a Jugoszlávia Kommunista Pártja (KPJ) irányította az országot. A KPJ egy erősen centralizált államban formálisan elkötelezte magát a föderalizmus mellett, elősegítve a szociáljugoszlávizmust és a „testvériség és egység” sokrétűen értelmezett fogalmát. Az 1948-as Tito–Sztálin-szakítás a KPJ-t a fokozatos decentralizáció felé lökte egészen az 1950-es évek közepéig, amikor jugoszláv kampány indult az irány megfordítására, ami vitához vezetett a decentralizáció szintjeiről. A centralista erők az 1960-as évek közepére vereséget szenvedtek. A horvát tavasz alatt és azt követően jelentős decentralizáció ment végbe. 1987-ben a szlovén értelmiségiek a szlovén identitás fő veszélyeként a jugoszlávizmust említették. Az általuk felvetett kérdések hozzájárultak a Jugoszlávia konföderációként való átalakítására irányuló 1990-es javaslathoz, valamint motiválták a Jugoszlávia felbomlását előidéző szlovén és horvát függetlenségi nyilatkozatokat.