Massive Attack-album From Wikipedia, the free encyclopedia
A Mezzanine (sz. sz. „félemelet”, „galéria”[1]) az elektronikus zenét játszó brit együttes, a Massive Attack harmadik, 1998-ban kiadott nagylemeze.
Massive Attack Mezzanine | ||||
nagylemez | ||||
Megjelent | 1998 | |||
Felvételek | – | |||
Stílus | elektronikus zene/elektronika)/trip-hop | |||
Nyelv | angol | |||
Hossz | 63 perc 29 másodperc | |||
Kiadó | Circa/Virgin | |||
Producer | Massive Attack Neil Davidge | |||
Kritikák | ||||
Massive Attack-kronológia | ||||
| ||||
Sablon • Wikidata • Segítség |
A brit toplistán 1998 májusában Robbie Williamst letaszítva 1. helyezést elért[2] lemez nemcsak az együttes addigi legnagyobb sikerének bizonyult, de abszolút értelemben is sikeresnek nevezhető, akár a róla készült kritikákat, akár pedig az üzleti statisztikákat böngésszük. [forrás?] Zeneileg az együttes közeledését jelezte a tánczene felől a rockzene felé - amint az a készítést követő éveket tekintve kiderült, ez ideiglenes volt - illetve az addigi két zenei agy (Andrew Vowles és Robert Del Naja) közül az utóbbi „zenei hatalomátvételét” a bomlani kezdő együttesben (a lemezbemutató turnén az album művészi koncepcióval elégedetlen Vovles már nem is vett részt, kivált a Massive Attack-ből). 2020-ban Minden idők 500 legjobb albuma listán 383. helyen szerepelt.[3]
Az előző lemezhez, a szomorkás, de lágyabb Protection-höz képest a Mezzanine mind zeneileg, mind hangulatilag jóval súlyosabb, keményebb, sötétebb.[4][5] Rengeteg számban megjelennek (az általában torzított) gitár-témák, vagy a keményebb basszus- és dobütemek. Hangulatilag pedig a lemez az előző melankolikusabb darabokhoz képest egyértelműen a súlyos depresszió zenei megjelenési formájaként jellemezhető. „Olyan sötét, hogy kisebbfajta fekete lyukként szív ki minden fényt a szobádból” – írta le benyomásait egy kritikus (David Bennun).
Az album az együttes addigi legnehezebben készülő lemeze volt, a folyamatos (és lelkes) munka ellenére. A tagoknak nem igazán volt határozott elképzelésük, milyennek is kellene lennie egységesen az új albumnak, inkább csak azt tudták, hogy mit nem akarnak: Del Naja és Grant Marshall semmiképp sem akartak beskatulyázódni a „szolid, csiszolt, városias soul” alapú trip-hop kategóriájába, ami előző lemezeiken az egyik meghatározó vonulat volt. Állandóan és váratlanul új, „ezt mégse így gondolom, hanem inkább ...” -típusú ötletekkel álltak elő, főleg Del Naja - de még a producer Neil Davidge is. A csapat jócskán, és kétszer is túllépte az album elkészítésének előre kiszabott határidejét. Az utolsó határidő közeledtekor azután úgy döntöttek, lesz, ami lesz, befejezik a dalok szerkesztését, és elküldik őket kiadásra. „Épp ezért nem igazán tudom azt mondani, hogy az album számait a szó szokásos értelmében befejeztük: csak abbahagytuk rajtuk a munkát az adott ponton.” - emlékezett vissza Davidge.[6]
Már a munkálatok kezdete előtt kezdett kiformálódni egy új zenekar a tagok körül (akik maguk nem játszanak hangszereken). Néha, meglepetést keltve, szintetizátorok és szekvenszerszoftvereket futtató számítógép-állomások és DJ-deckek mellett akusztikus kísérettel léptek fel különféle klubokban vagy műsorokban, és ugyanolyan kedvező fogadtatásban részesültek, mint addig. Az együttes egyik legnagyobb közös sikereként élte meg, amikor előadhatták a hiphop-elemekből építkező Eurochild c. dalt, de rockzenei gitárkísérettel. Úgy gondolták, hogy a következő lemez ilyesfajta attrakciókból kell, hogy álljon. A konkrét dalok és dalötletek azonban hiányoztak, mígnem Del Naja egyszercsak betoppant a stúdióba egy rakás New Wave / posztpunk-bakelittel, amik tinédzserként a kedvencei voltak - Gang of Four, PIL, Wire lemezekkel: használhatnák ezeket sample alapanyagnak. Grant Marshall, aki maga is újhullám-lovas volt anno, kitörő örömmel fogadta az ötletet.[6] Hogy milyen kvázi-rock album született volna ebből az ötletből, azt valószínűleg jól érzékelteti a Dissolved Girl korai, Endtrack munkacímű verziója[7] - a dolgok azonban más irányt vettek.
Az album készítésének fele tájt, amikor megjelent az egyik single (a Rising Son), és meglehetősen jól szerepelt Angliában, személyi ellentétek generálódtak a csapattagok között. Andrew Vowles, aki szerette volna az együttes régi vonalát is folytatni, írt egy No Don't c. dalt a lemez számára, és - több megelőző konfliktus után - összeveszett a másik két taggal azon, hogy melyik énekesnő énekelje. Miután Del Naja és Marshall megegyezett Elisabeth Fraserrel - Vowles akarata ellenére - az egyik nap egy váratlan hívást kaptak Madonnától (aki korábban már énekelt az I Wan't You c., stúdióalbumon nem szereplő single-ön): igen, tetszik neki a dal, és szívesen részt venne az előadásában. A két tag elhűlt: árulásnak érezték, hogy Vowles a "hátuk mögött" egyezkedett valakivel (noha soha nem bizonyosodott be, hogy Vowles küldte el a dal mintáit), Vowles pedig úgy érezte, elveszik tőle azt a dalt, amit végül is ő alkotott. Vowles nemsokára kiszállt az együttesből. A dal végső változata Teardrop címmel jelent meg a lemezen, és máig az egyik legemblematikusabb szerzeményük.[6]
A Mezzanine teljes tartalmát az együttes weboldalán megjelenése előtt több hónapig törvényesen letölthető formában közzétette. Ez volt az MP3 kódolási rendszer legális célokra való első komolyabb felhasználásai egyike.[mj 1] [forrás?] Fontos megjegyezni, hogy a közzététel semmit sem ártott a lemeznek mint üzleti próbálkozásnak, sőt a közzététel ellenére a Mezzanine lett az egyik üzleti szempontból legsikeresebb elektronikus zenei album.
Nem sokkal az MTV Music Awards díjkiosztója után Manfred Mann (a Manfred Mann’s Earth Band nevű progresszívrock / jazzrock-zenekar frontembere) a Tribute c. dal[8] - valóban igencsak - intenzív felhasználása miatt a Black Milk c. dalban plágiummal vádolta meg az együttest, és 1999 tavaszán pert indított ellenük és a lemezt kiadó Virgin Records ellen. Az ügy nagyon súlyos következményekkel járt volna az együttes - és az elektronikus zene rajongói - számára: a vélelmezett 150 000dolláros anyagi kár megtérítése mellett a Mezzanine forgalmazását a piacon gyakorlatilag le kellett volna állítani. A Massive Attack nem tagadta a felhasználás tényét, a saját honlapjukon található történet szerint Daddy G és az album menedzsere/producere, Neil Davidge, akik a Black Milk-et készítették, egyszerűen azzal nyugtatták meg Del Naját (aki épp egy másik dalon dolgozott), hogy a dolgot soha senki nem fogja észrevenni, és különben is, a minták felhasználása belefér a fair use keretei közé. Az ügy miatt kisebb közéleti vita bontakozott ki arról, hogy a jogot félretéve, a sampling etikai szempontból lopásnak vagy idézésnek minősül-e egyáltalán,[9] mindenesetre a zenekar peren kívül megegyezett Mann-nel, a megállapodás részletei azonban máig nem nyilvánosak. Addig a zenekar általában meg sem jelölte a felhasznált hangminták forrásait, azontúl azonban kínosan ügyelt erre; valószínű, hogy a következő, 100th Window c. lemez instrumentálisabb irányba fordulása részben e per negatív tapasztalatainak köszönhető.[10][11]
A lemez elkészítésében három vendégénekes, az állandó tagnak is tekinthető Horace Andy, azonkívül Elizabeth Fraser és Sara Jay is részt vett.
Az albumról a Rising Son, az Inertia Creeps és a Teardrop című dalokhoz készült videóklip. Utóbbit, a képeket tekintve, egy kis magzat „énekli” végig, ezt sokan rendkívül aranyosnak, murisnak, megkapónak vagy érdekesnek tartják, mindenesetre az MTV Music Awards díjkiosztóján az „év legjobb videóklipje” díjat szerezte.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.