From Wikipedia, the free encyclopedia
A harmadik ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom–búrida Damaszkusz szövetség között 1105. augusztus 27-én, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek győzelmével ért véget. A csatára az első keresztes hadjárat utáni egyiptomi választámadások keretében, azok utolsó jelentős megmozdulásaként került sor. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomiaké Szamá al-Mulk, a velük szövetséges damaszkusziaké pedig Szabáva volt.
Harmadik ramlai csata | |||
Konfliktus | keresztes háborúk | ||
Időpont | 1105. augusztus 27. | ||
Helyszín | Ramla (ma: Izrael) | ||
Eredmény | keresztes győzelem | ||
Szemben álló felek | |||
| |||
Parancsnokok | |||
| |||
Szemben álló erők | |||
| |||
Veszteségek | |||
| |||
é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″ | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Harmadik ramlai csata témájú médiaállományokat. |
Az első keresztes hadjáratban a keresztesek jelentős palesztinai területeket foglaltak el a Fátimida Kalifátustól. Az elvesztett vidékek visszaszerzésére al-Afdal Sáhansáh egyiptomi vezír többször indított hadjáratokat, de ezek rendre kudarccal végződtek: az 1099-es aszkaloni és az 1101-es első ramlai csatában a szaracénok túlerejük dacára szenvedtek vereséget, a második ramlai összecsapásban pedig diadalmaskodtak ugyan, de nem tudtak élni a győzelem adta lehetőséggel, és I. Balduin jeruzsálemi király hamar csapást mért rájuk Jaffa alatt.[1] A fátimidák taktikai hátrányban voltak a frankokkal szemben: rendszerint képtelenek voltak állni a lovagság rohamát, saját lovasaik pedig nem tudták elég gyorsan szétverni a frank gyalogságot a szárnyakon. Ebből okulva a vezír szövetségeseket keresett a damaszkuszi törökök között, mert a törökök lovasíjászaitól a keresztes seregek szárnyainak gyors letámadását lehetett remélni.[2] 1102-ben Damaszkusz visszautasította a Fátimidák zsoldosok iránti kérését, de 1105-re megváltozott a helyzet.[3] A nemrégiben elhunyt damaszkuszi uralkodó egykori katonája, Tugtakín damaszkuszi atabég trónöröklési viszályba bonyolódott halott ura féltestvérével, Irtás damaszkuszi emírrel, aki előbb elmenekült országából, majd I. Balduin jeruzsálemi királyhoz fordult segítségért.[4] Ilyen körülmények között Tugtakín atabégnek kapóra jött az egyiptomiak szövetséges ajánlata, és bár Boszra ostroma miatt nagyobb haderőt nem tudott nélkülözni, de Szabáva nevű vezére irányítása alatt 1300, utóbb a csatában a szaracénok oldaláról a legeredményesebbnek bizonyuló lovasíjászt bocsátott az egyiptomiak rendelkezésére.[4][5][6][7]
Az egyiptomiak 1105 júniusában–júliusában hívták össze a sereget, mely augusztusra gyűlt össze Aszkalon alatt.[8] Ibn al-Aszír arab krónikás 5000,[7] Ibn al-Kaláníszi 10 000 fős reguláris lovasságról és gyalogságról ad számot, ezt egészítették ki az irreguláris csapatok – úgymint a beduinok –, valamint az Ibn al-Aszír szerint 1300, Foucher de Chartres szerint 1000 fős damaszkuszi lovasság.[8][9][10] A keresztény források „etiópoknak” nevezik a gyalogságot, ez arra utal, hogy a fátimidák főként sötét bőrű katonákat toboroztak.[8] Figyelembe véve a török és az irreguláris kiegészítő csapatokat, a nyugati krónikákban szereplő 15 000 fős becslés a szaracén haderőre nem járhatott messze a valós létszámtól.[11][8] A fátimida parancsnok a vezír fia, Szamá al-Mulk Huszajn volt, aki vélhetően azonos a második ramlai csata egyiptomi tábornokával, Saraf al-Maálíval.[12] Számos emír is a sereggel tartott, többek között Dzsamál al-Mulk aszkaloni kormányzó.[4]
Az egyiptomi sereg bevonult Palesztinába; a damaszkusziak átkeltek Transzjordánián és a Negev-sivatagon, majd csatlakoztak a fátimida hadhoz. Az egyiptomi flotta a tengeren támogatta a szárazföldi erőket azzal, hogy belefogott Jaffa kikötővárosának blokád alá vételébe.[13] Felismerve, hogy ez egy teljes körű hadjárat előzménye, I. Balduin jeruzsálemi király Jaffába rendelte a keresztes hadakat.[14] Foucher de Chartres, a jeruzsálemi király káplánja és krónikása, aki az események idejében Jeruzsálemben tartózkodott, körülbelül ötszáz lovagról, ismeretlen számú egyéb lovaskatonáról és kétezernél kevesebb gyalogosról ír.[15] Ezt egészítette ki az Evremar jeruzsálemi pátriárka által toborzott százötven fő.[16] Aacheni Albert – pontatlanul – hatezres összlétszámot közöl krónikájában a kereszteseket illetően;[17] Türoszi Vilmos a Foucher de Chartres-nál szereplő adatokat ismétli annyi különbséggel, hogy nála a pátriárka emberei is beletartoznak ebbe a létszámba.[11] Michelsbergi Frutolf krónikájának 1106-os folytatása mindent összevetve négyezer főről tud.[18] Ibn al-Aszír némileg több, ezerháromszáz lovas és nyolcezer gyalogos katonáról tudósít.[7] A damaszkuszi Irtás herceg révén a keresztesek oldalán küzdött néhány török lovasíjász, de számuk kevesebb volt, mint a fátimidákhoz csatlakozóké.[8] Jaffa védelméért a második ramlai csatát túlélő Cambrai Lithard felelt háromszáz fegyveressel.[16]
Az ellenség közeledtének hírére I. Balduin jeruzsálemi király a ramlai síkságon sorakoztatta fel csapatait.[16] Augusztus 25-én, pénteken kivonult Jaffából Ramlába, ott várta be a pátriárkával Jeruzsálemből másnap érkező egységet.[19] A fátimida had ezalatt Aszkalont elhagyva Ramlától pár mérföldre, Ibelinnél táborozott le.[20] I. Balduin tudatosan késleltette az összecsapást azért, hogy a csatára vasárnap, az Úr napján kerüljön sör, ezzel növelve a keresztények morálját.[21]
Az egyiptomi haditerv a csata során fogságba esett fátimida tisztek Foucher de Chartres által közölt beszámolói alapján az lehetett, hogy a haderő csekélyebb részével lekötik a keresztes fősereget Ramlánál, mialatt a fősereg Jaffa alá érve, a várost blokád alá vevő flotta segítségével egyrészt elvágja a keresztesek utánpótlásának útját, másrészt ostrom alá veszi a települést. A jeruzsálemiek kezdeményezése azonban keresztülhúzta ezeket a számításokat.[22][23] Türoszi Vilmos krónikájának leírása annyiban tér el ettől, hogy eszerint a fátimida haderő már Aszkalon előtt, Asdódnál kettévált Ramla, illetve Jaffa megtámadására; ám miután a ramlai hadtest szembetalálta magát a keresztesekkel, a jaffait erősítésként visszahívták magukhoz.[11]
Augusztus 27-én, vasárnap hajnalban a jeruzsálemi pátriárka a Szent Kereszttel a kezében megáldotta a kereszteseket, akik ezután az egyiptomi tábor felé meneteltek. A támadásindításról kémeiktől értesülvén az egyiptomiak az ellenség elébe vonultak, így a két fél nagyjából Ibelin és Ramla között félúton találkozott.[23]
A jeruzsálemiek öt hadtestre osztva, lovagokból és gyalogosokból vegyesen álló szakaszokban támadtak a muszlimokra.[24] Akárcsak az első ramlai csatában, a jeruzsálemi király ezúttal is a 160 lovaskatonát számláló tartalékos osztag parancsnoka volt.[17][25] Az ütközet menetéből csak néhány mozzanat ismert bizonyosan. A keresztesek a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat imát harsogták csatakiáltásként.[26] A korábbi, jól bevált taktikát alkalmazva az öt egység nem egyszerre, hanem egymás után rohanta le az ellenséget.[27] A frank lovagok rohama súlyos veszteségeket okozott a szaracén gyalogságnak. A török lovasíjászok nemcsak nyilazták az ellenség oldalszárnyát, hanem közelharcba is bocsátkoztak vele. I. Balduin király a keresztes tartalékos lovassággal azonban hősiesen feltartóztatta és visszaszorította őket, így a törökök nem tudták megakadályozni a fátimida sereg magjának szétmorzsolását.[23] R. C. Smail történész I. Balduin királynak tulajdonítja a frankok győzelmét: csatarekonstrukciója szerint az uralkodó szétkergette a keresztes hátvédet fenyegető törököket, ezután a harc sűrűjébe visszatérve ő vezette az egyiptomiakat elsöprő döntő rohamot.[24] Estére a jeruzsálemiek győzelmet arattak: a damaszkusziak saját országukba menekültek, az egyiptomiak pedig Aszkalonba vonultak vissza. Szintúgy kereket oldottak a zsoldért felfogadott beduinok.[28] A keresztesek kifosztották a muszlimok táborát, üldözésükre azonban nem vállalkoztak.[16] Jaffába visszatérvén I. Balduin szétosztotta a zsákmányt a katonák között.[29] Aacheni Albert krónikája szerint az összecsapás hajnalban vette kezdetét, és délelőtt 9 órára véget is ért.[17]
Az egyiptomi flotta a szárazföldi csapatok vereségének hírére megindult hazafelé, anélkül, hogy harcba bocsátkozott volna. Foucher de Chartres és Aacheni Albert is számot ad arról, hogy a fátimida tengerészek elrettentésére I. Balduin behajíttatta a csatában elesett Dzsamál al-Mulk aszkaloni emír levágott fejét az egyiptomiak egyik hajójára.[30] A flotta útközben viharba került, és néhány hajója keresztes partokra sodródott.[31] Eme hajók legénységének tagjai vagy megfulladtak, vagy keresztény fogságba estek.[32]
Aacheni Albert hétezer, Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos négyezer megölt egyiptomi katonáról, és számtalan hátrahagyott hátasról – lovakról, tevékről, szamarakról – számol be.[29][30][32] Ibn al-Aszír ezerkétszáz főre teszi a muszlimok veszteségét;[7] súlyosbító körülmény, hogy az ütközet fontos embereiktől fosztotta meg a szaracénokat: Dzsamál al-Mulk aszkaloni helyőrségparancsnokot megölték, az arszúfi és Zahr al-Daula akkoni kormányzó pedig a fogságba kerültek között volt.[6] Utóbbit húszezer aranyért, lovakért és egyéb értékekért váltották meg a rabságból.[33] A fátimida hadtestek közül elsősorban az „etióp gyalogság” tizedelődött meg, a lovasok könnyebben el tudtak menekülni.[34] A keresztesek emberveszteségét illetően a keresztény és az arab források nem egybevágóak: Foucher de Chartres, valamint az ő nyomán Türoszi Vilmos csupán hatvan halottról tudósít,[29][32] Aacheni Albert hasonlóképpen százról, míg az egyiptomi és damaszkuszi krónikások a muszlimokéval megegyező ezerkétszázra becsülik a csatában elesett frankok számát.[7][30][35][36]
A harmadik ramlai csata döntő vereség volt a fátimida Egyiptom számára.[28] Ez zárta a palesztinai területek visszafoglalására tett egyiptomi próbálkozások sorát.[16][37] Az elkövetkező két évtizedben egyiptomi csapatok ugyan többször törtek be és portyáztak jeruzsálemi földeken, de ezek a megmozdulások nem voltak a három ramlai csatát megelőző hadjáratokhoz hasonlóan megszervezettek, és lényegesen kevesebb haderőt is mozgósítottak.[28][38] Steve Tibble történész kiemelte, hogy hiába állt minden az egyiptomiak rendelkezésére – a tengeri haderő a szárazföldi támogatására, hatékony török lovasíjászok, jól felszerelt reguláris hadsereg, ismerős terep –, ez nem volt képes kompenzálni stratégiai hátrányukat: a keresztesek elejét vették Jaffa megtámadásának, a csatatéren a lovagság rohamai lekötötték és szétverték az egyiptomi centrumot.[28]
Az egyiptomi fenyegetés elhárulása lehetőséget teremtett a keresztesek számára, hogy folytassák a kikötővárosok megszerzéséért vívott küzdelmet. A keresztesek és az egyiptomiak következő jelentős összecsapására 1123-ban került csak sor az ibelini csatában.
I. Balduin király a csata után felhagyott Irtás damaszkuszi emír támogatásával; a muszlim herceg al-Rahba erődjébe vonult vissza, a jeruzsálemi király pedig három évvel később tíz évre szóló fegyverszünetet kötött Tugtakín damaszkuszi atabéggel.[39] A hagyományosan szunnitaellenes, síita Fátimidák külpolitikájában jelentős fordulat volt, hogy szövetséget kötöttek a szunnita, szeldzsuk Damaszkusszal, és együtt fordultak szembe a közösnek tekintett ellenséggel, a keresztesekkel.[40]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.