A vád tanúja (film, 1957)

A vád tanúja (eredeti cím: Witness for the Prosecution) Billy Wilder 1957-ben bemutatott filmdrámája, mely Agatha Christie azonos című színdarabja alapján készült.^[3] A főszerepeket Tyrone Power, Marlene Dietrich, Charles Laughton és Elsa Lanchester alakítja.

A vád tanúja (Witness for the Prosecution)
1957-es amerikai film
A vádlott, Leonard Vole (Tyrone Power)
Rendező	Billy Wilder
Producer	Arthur Hornblow Jr.
Alapmű	Agatha Christie: A vád tanúja
Műfaj	krimifilm tárgyalótermi dráma
Forgatókönyvíró	Larry Marcus Billy Wilder Harry Kurnitz
Főszerepben	Tyrone Power Marlene Dietrich Charles Laughton
Zene	Matty Malneck Ralph Arthur Robert
Operatőr	Russell Harlan
Vágó	Daniel Mandell
Jelmeztervező	Joe King
Díszlettervező	Alexandre Trauner
Gyártás
Gyártó	Edward Small Productions Theme Pictures[1]
Ország	USA
Nyelv	angol német
Játékidő	116 perc
Költségvetés	3 000 000 dollár (becsült)[2]
Forgalmazás
Forgalmazó	United Artists
Bemutató	1957. december 17.[1] 1958. január 30.
Korhatár	12 év
Bevétel	9 000 000 dollár[2]
További információk
IMDb PORT.hu
A Wikimédia Commons tartalmaz A vád tanúja témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

„A vád tanúja” lehetséges további jelentéseiről lásd: A vád tanúja (egyértelműsítő lap).

Az izgalmas végkifejletű történetet nagy titoktartás mellett forgatták, hogy a cselekmény ne derülhessen ki.^[4] A film kiváló recenziókat kapott, a kritikusok dicsérték.^[5] Az Amerikai Filmakadémia hat kategóriában jelölte Oscar-díjra, melyek közül azonban egyet sem nyert el. Elsa Lanchester alakítását a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjjal jutalmazták. Wilder alkotását az Amerikai Filmintézet (AFI) beválasztotta a tíz legjobb tárgyalótermi dráma közé.^[6]

Cselekmény

Sir Wilfred Robarts neves ügyvédet nemrég engedték ki a kórházból, ahol szívrohama miatt kezelték. Lábadozását egy szigorú nővér segíti. Sir Wilfredet felkeresi Leonard Vole, akit egy gazdag asszony, Emily French meggyilkolásával vádolnak. A bizonyítékok egyértelműen Vole ellen szólnak. Sir Wilfred a nővéri utasítás ellenére elvállalja a férfi védelmét. Találkozik Vole feleségével Christine-nel, aki nem szolgál alibivel férje számára. Sir Wilfred meglepetésére a vád idézi be tanúként a tárgyalásra Christine-t. A tárgyaláson kiderül, hogy Christine még férjnél volt, mikor összeházasodott Vole-lal. Christine végül elmondja: Vole bevallotta neki, hogy megölte az idős hölgyet.

Később egy titokzatos nő keresi meg Sir Wilfredet: az esettel kapcsolatban tud információkkal szolgálni. A személyes találkozón leveleket ad át az ügyvédnek, melyeket Christine szeretőjének Maxnek írt. A nő szerint Christine a levelek miatt hazudott a tárgyaláson. Az esküdtszék felmenti a vád alól Vole-t.

De Sir Wilfredet nyugtalanítja az ítélet: túl kerek minden. Mikor a tárgyalóteremben Christine négyszemközt marad Sir Wilfreddel elmondja, hogy ő volt a titokzatos nő és a levelek hamisítványok. A vád tanújaként tett vallomása az igazság: Emily Frenchet valóban Vole gyilkolta meg. Christine tudta, hogy egy feleség vallomásának kevésbé hinnének, ha védi férjét. Ezért arra gondolt, hogy a vád oldalán fellépve próbálta megmenteni Vole-t, a hamis levelek a szavahihetősége megkérdőjelezésére szolgáltak. Elmondja, hogy mindezt azért tette, mert szereti Vole-t.

Ekkor Vole lép a tárgyalóterembe, közömbösen erősíti meg Christine szavait. Egy fiatal nő megy oda Vole-hoz, aki átkarolja. Christine rádöbben, hogy Vole kihasználta. Épp indulnának, de Christine kést ragad és leszúrja Vole-t. Sir Wilfred ezután azt mondja a nővérnek, hogy most fel kell készülnie Christine védelmére.

Szereposztás

Szerep	Színész[7]	Magyar hangja (1. szinkron, 1961)[8]	Magyar hangja (2. szinkron)[9]	Magyar hangja (3. szinkron)[10]
Leonard Steven Vole	Tyrone Power	Kállai Ferenc	Csernák János	Háda János
Christine Helm-Vole	Marlene Dietrich	Lukács Margit	Kútvölgyi Erzsébet	N/A
Sir Wilfred Robarts ügyvéd	Charles Laughton	Csákányi László	Bodrogi Gyula	Uri István
Miss Plimsoll	Elsa Lanchester	Kiss Manyi	Szabó Éva	N/A
Brogan-Moore	John Williams	Velenczey István	Bács Ferenc	Balázsi Gyula
Mayhew	Henry Daniell	Pálos György	Rajhona Ádám	Berzsenyi Zoltán
Carter	Ian Wolfe	Kemény László	Kenderesi Tibor	Pálfai Péter
Mr. Myers	Torin Thatcher	Angyal Sándor	Ujréti László	Barbinek Péter
Emily Jane French	Norma Warden	Simor Erzsi	Halász Aranka	Sáfár Anikó
Janet McKenzie	Una O’Connor	Pártos Erzsi	Gyimesi Pálma	Bessenyei Emma
Bíró	Francis Compton	Egri István	Versényi László	Garai Róbert
Hearne felügyelő	Philip Tonge	Zách János	Dobránszky Zoltán	N/A
Diana	Ruta Lee	Vetró Margit	Németh Borbála	N/A

Háttér

Leonard Vole szerepére eredetileg William Holdent kérték fel, de nem tudta elvállalni. Wilder és a producer Arthur Hornblow Jr. ekkor Powert keresték meg, aki először elutasította a felkérést. Wilder viszont így nem vállalta a filmet, mert szüksége lett volna egy sztárra. A producer 300 000 dollárt és a bevétel 1%-át ajánlotta Powernek, aki végül igen mondott. A szerep kapcsán felmerült Gene Kelly, Kirk Douglas, Glenn Ford, Jack Lemmon és Roger Moore neve is.^[11] A film Tyrone Power utolsó mozifilmje lett: nem sokkal a film elkészülte után a Solomon and Sheba (1958) forgatása idején hunyt el.

A film legtöbb jelenetét a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiójában forgatták 1957 nyarán, a külső felvételek egy részét Angliában rögzítették. A bírósági jelenethez egy teljes tárgyalótermet építettek a londoni központi bűnügyi bíróság, az Old Bailey mintájára.^[4]

A forgatókönyvet Wilder Larry Marcusszal és Harry Kurnitzcal közösen írta, mely több helyen is eltér az eredeti színdarabtól: számos jelenet játszódik a tárgyalótermen kívül és Leonard Vole figurája helyett a hangsúly inkább Robartsra, az ügyvédre helyeződik, valamint Miss Plimsoll figurája sem szerepelt az eredeti darabban.

A történet csattanóját olyannyira titokban tartották, hogy a befejezést maguk a színészek sem ismerték, csak a forgatás végén kapták kézhez az utolsó jelenetet tartalmazó 10 oldalas forgatókönyvrészt.^[4] A forgatás idején még egy tábla is figyelmeztetett mindenkit a titoktartásra. Mikor Londonban a brit királyi családnak levetítették a filmet, még nekik is ígéretet kellett tenniük, hogy nem árulják el másnak a történet végét.^[4]

Laughton szerepe megformálásához a monokli ötletét saját ügyvédjétől, Florance Guedellától vette, aki a tanúmeghallgatások során előszeretettel játszott monoklijával. Állítólag Laughton, hogy biztos legyen abban, hogy el tud játszani egy szívbeteg férfit, egyszer a saját medencéjében színlelt rosszullétet: a színészt felesége, Elsa Lanchester és egyik vendégük húzta ki a vízből. Felesége a filmben az őt ápoló nővért, Miss Plimsollt alakította.^[4]

A Janet McKenzie-t alakító Una O’Connor korábban már szerepelt a darab Broadwayn bemutatott színpadi változatában – ugyanebben a szerepben.

Magyar kritikai visszhang

„Wilder módszerének egyik erőssége az is, hogy mindig kitűnő színészekkel dolgozik. Ezúttal Charles Laughton áll a középpontban. Most is lenyűgöző. A nagy egyéniségek áradó komédiázó kedvével alakít egy „nagymenő” védőügyvédet. Marlene Dietrich és Tyrone Power jellemábrázoló képességük latbavetésével bizonygatják, hogy nemcsak filmsztárok, hanem igazi színészek. S ez nem keveset jelent olyan partner mellett, mint Laughton.” – Karsai Kulcsár István kritikája a Filmvilágban^[12]

Díjak, jelölések

Oscar-díj (1958)

• jelölés: Arthur Hornblow Jr. (legjobb film)
• jelölés: Billy Wilder (legjobb rendező)
• jelölés: Charles Laughton (legjobb férfi főszereplő)
• jelölés: Elsa Lanchester (legjobb női mellékszereplő)
• jelölés: Daniel Mandell (legjobb vágás)
• jelölés: Gordon Sawyer (legjobb hang)

Golden Globe-díj (1958)

• díj: Elsa Lanchester (legjobb női mellékszereplő)
• jelölés: legjobb filmdráma
• jelölés: Billy Wilder (legjobb rendező)
• jelölés: Charles Laughton (legjobb férfi főszereplő – filmdráma)
• jelölés: Marlene Dietrich (legjobb női főszereplő – filmdráma)

BAFTA-díj (1959)

• jelölés: Charles Laughton (legjobb külföldi színész)

Directors Guild of America (1958)

• jelölés: Billy Wilder (legjobb rendezés)

Edgar Allan Poe-díj (1958)

• jelölés: Billy Wilder és Harry Kurnitz (legjobb film)

Laurel-díj (1958)

• 2. helyezett: Marlene Dietrich (Arany Laurel (legjobb drámai színésznő))
• jelölés: Arany Laurel (legjobb dráma)