Livónia
From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
Livónia más néven Livland, Livánia, Lívföld a mai Észtország és Lettország területének történelmi neve.
Egy ideig csak a Rigai-öböl környékén élő ma már kihalt finnugor lív nép (utolsó anyanyelvi beszélő 2013-ban halt meg) földjét nevezték így. Miután az itt élő balti és finnugor népeket a keresztes Német Lovagrend leigázta, Livónia alatt értették a kúr, a lett, a lív és az észt területeket.
Remove ads
A Német Lovagrend uralma
Livóniában a 12. század végén indította el a nyugati rítusú kereszténység terjesztését a holsteini Ágoston rendi Segeberg kolostorból való Augustus Chorher Meinhard barát az Ikšķile-i kolostor alapításával. Az ezt megelőző évtizedekben a szomszédos orosz fejedelmek tettek egy-két kósza kísérletet a livóniai népek leigázására és ortodox hitre való térítésére, de általában közönséges rablóháborúkat vezettek ellenük.
1202-ben Albert von Buxthoeven Livónia harmadik püspöke, Riga alapítója létrehozta a Kardtestvérek rendjét, amit a pápa 1204-ben szentelt fel. 1206-ra megszilárdította hatalmi pozícióját a Gauja folyó menti lívek területein (az Ős-Livónia). A következő harminc évben meghódították Kelet-Lettország (Latgale), Kursföld (Kurzeme) valamint Észtország egyes területeit.
1236. szeptember 22-én a Saulei csatában a kardtestvérek súlyos vereséget szenvedtek, amikor Szamogétföldet és Szemigalliát dúlták. 1237-ben a rendet beolvasztották, a porosz területeken tevékenykedő Német Lovagrendbe.
1241-ben a rend konföderációban a rigai püspökséggel, a dorpati (tartui), a saare-läänei és a kúr püspökséggel létrehozta Ó-Livóniát. A livóniai népek nagy felkelésének leverését követően (1290) befejeződött az ország meghódítása, s a délről jövő litván terjeszkedést 1298-ban a Riga melletti Neuermüllennél állították meg.
1343-ban IV. Valdemár dán király az észt parasztfelkelés (1343-45) és a revali Szent György napi felkelés ellen hívta segítségül a lovagokat. Miután a lázadásokat leverték a dán király 1346-ban eladta észt birtokát a német lovagoknak.
Bár német betelepítés jóformán nem folyt erre, de nyugatról elsősorban német és vallon területről jövő hospesek betelepülése jelentős gazdasági fellendülést hozott, a városok széles körű önrendelkezési-, vám- és kommerciális-kedvezményeket kaptak a lovagrendtől. Az ország a balti-tengeri kereskedelmen keresztül gabonával látta Nyugat-Európát és óriási bevétele származott ebből.
Ám a kölcsönös gyanakvás és a püspök valamint a szabad városok rivalizálása miatt nem volt politikai egység, a lovagok kevésbé voltak képesek uralmukat szilárdan kézben tartani. Mikor a német lovagrend hatalma a grünwaldi vereség hatására megrendült, 1419-ben a különböző politikai erők közös törvényhozási testületet hoztak létre Livóniában, amelyben a kardtestvérek és vazallusaik kerültek többségbe, s tehették ezt különösebb gond nélkül, minthogy Litvánia Oroszország ellen viselt hadat, Svédországnak pedig az amúgy évszázadok óta fennálló rossz viszonya ősellenségével Dániával sokadjára mérgesedett háborúvá.
1525-ben, amikor Albrecht von Hohenzollern nagymester szekularizálta a rend poroszországi földjeit, Walter von Plettenberg landmeister újra független rendé nyilvánította a Kardtestvéreket. Livónia V. Károly császártól hercegségi rangot és pénzverési jogot nyert, de elvesztette balti-tengeri monopóliumait a németalföldiekkel szemben, s a Német-római Birodalomnak eme eléggé nehezen kormányozható zuga inkább terhet jelentett. A katolikus lovagrend helyzetét nagyban megingatta a reformáció terjedése.
Remove ads
Reformáció kora
1558-ban IV. (Rettegett) Iván orosz és tatár seregei élén elfoglalta Livónia nagy részét. A kardtestvérek utolsó nagymestere Gotthard von Kettler világi protestáns hercegséget szervez egyes területekből, ezek 1583 után lengyel uralom alá kerültek. Majd 1629-ben a svédek hódították meg.
Orosz Birodalom
Nagy északi háború eredményeként Nagy Péter Livónia teljes területét elfoglalta az észtországi részeket a svédektől. 1795-től Oroszország a lett, litván és kur területeket vette el a lengyelektől. A történelmi Livónia területén 1721-ben Nagy Péter létrehozta a Rigai kormányzóságot. A Hanza városok (Riga, Tallinn, Dorpat (Tartu)) megtartották kiváltságaikat a városok közigazgatásának nyelve a 19. század végéig a német maradt. Az észtországi német nemesség létrehozza az Estlandi lovagrendet (Estländische Ritterschaft), ami különösebb hatalom nélkül 1920-ig állt fenn.
A két világháború között
1917-ben az Orosz Birodalom felbomlásának eredményeként mind a három balti állam Észtország, Lettország és Litvánia kimondta függetlenségét.
Szovjetunió
Az 1939 augusztusában aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a balti köztársaságok a Szovjetunió érdekszférájába kerültek.
1940 júniusában, a szovjet kormány több lett miniszter leváltását és szovjet katonai egységek Lettországban való állomásoztatását követelte. Az ultimátum a lett kormány számára elfogadhatatlan volt, és ez 1940. június 17-én az Ulmanis kormány lemondásához és egy új szovjetbarát kormány megalakulásához vezetett. A lett parlament 1940. július 21-én kérte Lettország felvételét a Szovjetunióba. Lettországot 1940. augusztus 5-én fel is vették a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságok közé. Ettől kezdődően a neve Lett Szovjet Szocialista Köztársaság volt.
Remove ads
Livóniai egyházmegyék és vezetőik
Rigai egyházmegye
A Rigai egyházmegyét 1185-ben alapították, akkor Üxküll (Uxhall, Ikšķile) néven. 1202-ben helyezte át székhelyét Rigába Albert, az egyházmegye harmadik püspöke. 1252-ben emelték főegyházmegyei rangra, 1540-ben megszűnt az egyházmegye.[1] 1918. szeptember 22-én újra létrejött a Rigai egyházmegye. Az egyházmegye elismert püspökei, érsekei:
- Meinhard 1186-1196[2]
- Berthold 1196-1198[3]
- Albert von Buxthoeven 1198-1229
- Nikolaus von Nauen 1231-1253[4][5]
1252-ben IV. Ince pápa a rigai egyházmegyét főegyházmegyévé nyilvánította, így a rigai püspök rigai érsekké lett.
- Albert Suerber 1253-1273[6]
- Juan de Luna 1274-1286[7]
- Johannes von Vechten 1286-1294[8]
- Johannes von Schwerin 1295-1300[9]
- Isarnus Tacconi (Morlane) 1300–1302[10]
- Jens Grand 1302–1304[11]
- Frederic de Fernstein 1304-1341[12]
- Engelbert von Dahlen 1341–1347[13]
- Bromhold von Vyffhusen 1348-1369[14]
- Siegfried Blomberg 1370–1374[15]
- Johannes von Sinten 1374–1393[16]
- Johann Walenrode 1393–1418[17]
- Johannes Abundi 1418–1424[18]
- Henning Scharpenberg 1424–1448[19]
- Sylvester Stodewässcher 1448–1479[20]
- Stefano Grube 1480–1483[21]
- Michael Hildebrandi 1484–1509[22]
- Jasper Linde 1509-1524[23]
- Johann Blankenfeld 1524–1527[24]
- Thomas Schoning 1531–1539[25]
- Wilhelm von Brandeburg 1539–1563[26]
Kurföldi egyházmegye
A Kurföldi egyházmegyét 1219-ben alapították és 1655-ben szűnt meg, amikor beolvadt a vilniusi egyházmegyébe.A kurföldi egyházmegye a rigai egyháztartomány egyik megyéje volt.[27] Az egyházmegye elismert püspökei:
- Hermann 1219–1223[28]
- Engelbert 1227–1245[29]
- Heinrich von Lützelburg 1251–[30]
- Edmund von Werth 5 Mar 1263–[31]
- Burckhard 1300–1322[32]
- Paul 1322–1326[33]
- Johann 1332–1353[34]
- Ludolf 1354–1359[35]
- Jakob 1360–1370[36]
- Otto 1371–[37]
- Rutger von Bruggenowe 1399–1404[38]
- Gottschalk Schutte 1405–1424[39]
- Johann Tiergart 1425–1456[40]
- Paul Einwald von Walteris 1457–[41]
- Martin Leonis 1473–1500[42]
- Michael Sculteti 1500–1500[43]
- Heinrich Basedow 1501–1523[44]
- Hermann Ronneberg (Kunnenbergh) 1524–1539[45]
- Johann von Münchhausen 1540–1560[46]
Tartu (Dorpat) egyházmegye
Észtország első püspöke Fulco volt, akit a lundi érsek nevezett ki 1170 körül. Sem Fulco életéről, sem tevékenységéről, sem haláláról nincs megbízható információ, l. lejjebb. A megbízható források szerint az Észt egyházmegyét 1211-ben alapították. Első püspöke Theodericus von Treiden volt, a második Albert von Buxthoeven testvére, Herman von Buxthoeven. Herman, Alberthez hasonlóan birodalmi hercegi címet kapott, így ő is hercegpüspök volt. 1224-ben a püspökség székhelye Dorpat lett. Herman egyik utóda, Johann Buxthoeven von Roppa, szintén a Buxhovden családhoz tartozott. A dorpati egyházmegye a rigai egyháztartomány egyik megyéje volt.[47] Az egyházmegye elismert püspökei:
- Fulco 1170–[48] (Fulco életéről lejjebb olvashat.)
- Theodericus Dietrich, Thierry von Treiden 1211–1218[49]
- Herman von Buxhoevden 1219–1245[50]
- Friedrich von Haseldorf 1268–1285[51]
- Dietrich von Vischhausen 1303–1312[52]
- Nicolaus 1313–[53]
- Engelbert von Dahlen 1323–?[13]
- Joahnn von Vischhausen 1346–1373[54]
- Heinrich de Velde 1373–1378[55]
- Dietrich Damerow 1378–1400[56]
- Heinrich Wrangel 1400–1410[57]
- Bernhard Bulo 1411–1413[58]
- Dietrich Ressler 1413–1426[59]
- Dietrich Gronow 1427–1440[60]
- Bartholomaeus Sawijerwe 1443–1459[61]
- Helmicus von Malingrode 1459–1468[62]
- Andreas Piperi 1468–1473[63]
- Johann Bertkow 1473–1485[64]
- Thierry Hake 1485–1498[65]
- Johann Buxhoevden von Roppa 1499–1505[66]
- Gerhard Schwut Schrowe 1505–1514[67]
- Johann Duisburg Seborg 1514–1514[68]
- Christian Bomhower 1514–1518[69]
- Johann Blankenfeld 1518–[24]
- Johann Gellingshausen 1532–1543[70]
- Jobst von der Recke 1544–1554[71]
- Hermann Weiland Wessal 1554–1563[72]
Fulco püspök, aki talán létezett és lehet, hogy járt Észtországban
Az 1161 és 1167 között Franciaországban és a pápai udvarban száműzetésben élt Egino[73] lundi püspök az észak-franciaországi La Celle kolostorból Fulco ciszterci szerzetest [74][75][76][77][78] szentelte fel az észtek püspökévé ("Estonum episcopus").[79] Több év próbálkozás után az újonnan felszentelt püspök III. Sándor pápától megkapta a "ministerium praedicationis" (prédikációs szolgálat) jogot, valamint egy Dánia, Norvégia és Svédország uralkodóinak és alattvalóiknak címezett búcsúbullát.[80] A bulla egyéves bocsánatot biztosított mindazoknak, akik „az úgynevezett pogányok ellen erőteljesen és nagylelkűen küzdöttek”[81][82]. Következésképpen Fulco küldetése ugyanolyan státuszt kapott, mint a a Szentföldet célba vevő keresztes háborúk. A pápa egy másik bullája, amely minden dániai keresztény hívőhöz szólt, arra buzdította őket, hogy anyagi segítséget nyújtsanak Fulco püspök munkájához.[83] Mivel Fulco tudatában volt annak, hogy a megtérítendő törzsek más nyelvet beszélnek, az észt származású, stavangeri kolostorban élő Miklós szerzetest fogadta fel tolmácsnak.[84]
Nem ismert, hogy az új püspök hogyan és mikor szándékozott missziója területére utazni. Minden bizonnyal először Egino püspökhöz kellett volna utaznia Dániába, majd valószínűleg a dán keresztesekkel akart Svédországba utazni, ahol csatlakoztak volna hozzá az expedícióban részt venni hajlandó svédek. Valószínűtlen, hogy számított I. Valdemár dán király támogatására, akivel nem sokkal korábban konfliktusa volt. A misszió résztvevőit toborzó búcsúbulla is arra utal, hogy nem remélték a király támogatását. Valószínűleg egy kereskedelmi hajót béreltek – ahogy később a német keresztesek tették rigai expedícióik –, csak ebben az esetben a hajót valószínűleg Lübeck helyett a Gotland szigegi Visbyben bérelték volna.
Az első, pápa által támogatott livóniai misszióról nincs információ, kétséges, hogy egyáltalán megtörtént-e. III. Sándor pápa három, keltezetlen bullája[85] és a későbbi dán érseknek, Absalonnak[86][87] írt két, az észt püspöknek nyújtott konkrét támogatást köszönő, levélen kívül nincs olyan adat, amely alapján következtetéseket lehetne levonni a misszió menetéről. Ha azonban feltételezzük, hogy a küldetés megtörtént, a tengeri utazásra legkorábban 1172-ben kerülhetett sor – feltéve, hogy húsvétig elegendő résztvevőt toboroztak. Ami előtt az útra sor kerülhetett, az 1177, amikor Egino érsek lemondott, és Clairvaux-ba költözött, ahol egyszerű szerzetesként élt. (24) Nem valószínű, hogy Fulco – még ha eljutott volna Észtországba is – egyszer is a hajózási szezonnál (tavasz-kora ősz) hosszabb tartózkodás mellett döntött volna.
A pápai bulla csak egy év megbocsátást adott a keresztes hadjáratban való részvételért, és csak a halál adott a teljes feloldozást. Nem valószínű, hogy úgy döntött, hogy a telet Észtországban tölti, és még kevésbé, hogy több évig egy pogány országban tartózkodott volna katonai védelem nélkül. Nem sokkal a tárgyalt küldetés előtt Szent Henrik,[88] Uppsala[89] püspökének finnországi expedíciója tragikusan végződött számára, miután úgy döntött, hogy ott marad, miután Erik király Svédországba távozott.[90][91][92] Tudjuk, hogy Fulco nem halhatott mártír halált[93], mert 1180-ban Dániában tartózkodott. Neve III. Sándor bullájában szerepel, amely Rügen szigetét a dán roskildei egyházmegyéhez[94] tartozónak nyilvánítja.
Feltételezhető, hogy Fulco békés missziót szándékozott folytatni, észt pogányokat próbált megtéríteni az expedícióját kísérő fordító segítségével. Az esetlegesen felfegyverzett keresztes lovagok jelenlétére a tengeri kalózokkal való találkozás veszélye miatt volt szükséges, Észtországba érve a püspök és más papok személyi védelmét biztosíthatták. Őrültség lett volna erőszakkal rávenni a bennszülötteket a keresztény hitre, ez a misszió valamennyi tagjának – laikusoknak és papoknak – kegyetlen halálával végződhetett volna viszonylag kis létszámuk a helyi társadalmi és földrajzi ismeretek hiánya miatt. Küldetésének emléke nem került be egyetlen dán krónikába vagy évkönyvbe sem, amely abban az időszakban íródott.[95]
Semgallen egyházmegye
1217-ben jött létre a Semgallen egyházmegye (Semigallen, Selburg)[96] Az egyházmegye elismert püspökei:
Ösell (Oesell) [Saare-Lääne] egyházmegye
Az egyházmegye 1228-ban jött létre és 1560-ban szűnt meg.[101]
- Gottfried 1227–1229[102]
- Heinrich 1235–1260[103]
- Hermann von Burdeham 1262–[104]
- Heinrich 1290–[105]
- Jakob 1294–1307[106]
- Hartung 1312–1320[107]
- Jacques 1322–1337[108]
- Hermann Osenbrügge 1338–1363[109]
- Konrad 1363–1369[110]
- Heinrich 1374–1383[111]
- Winrich von Kniprode 1385–1419[112]
- Caspar Schuwenflug 1420–1423[113]
- Christian Kuband 1423–1432[114]
- Johann Schutte 1433–1439[115]
- Johann Krewel 1439–1454[116]
- Ludolf Grau 1454–1458[117]
- Judoc Hohenstein 1458–1471[118]
- Pierre von Wedberch 1471–1491[119]
- Johann Orgass 1492–1515[120]
- Joannes Rynel 1515–1527[121]
- Jürgen Georg de Tisenhusan 1527–1530[122]
- Reinhold Buschoveden 1532–1542[123]
- Johann von Münchhausen 1542–1560[46]
Reval (Rewel) egyházmegye
A revali egyházmegye 1219-ben jött létre és 1561-ben szűnt meg. A reveli egyházmegye a rigai egyháztartomány egyik megyéje volt.[124] Az egyházmegye elismert püspökei:
- Wesselin 1218–1240[125]
- Thorkill 1240–1260[126]
- Thurgot 1263–1279[127]
- Johann 1279–1294[128]
- Johann Tristivere 1297–1298[129]
- Heinrich 1298–1315[130]
- Otto von Kulm 1323–1323[131]
- Olav von Roskilde 1323–1346[132]
- Ludwig von Münster 1352–1381[133]
- Johann Rekeling 1390–1398[134]
- Dietrich Tolke 1403–1405[135]
- Johannes Ochmann 1405–1418[136]
- Arnold Stoltevoth 1418–1419[137]
- Heinrich Üxküll 1419–1457[138]
- Everard Kalle 1457–1475[139]
- Ivan Stoltevoth 1475–1477[140]
- Simon van den Borch 1477–1492[141]
- Nicolas Rodendorp 1493–1509[142]
- Gottschalk Hagen 1509–1513[143]
- Christian Czernekow 1514–1514[144]
- Johann Blankenfeld 1514–???[24]
- Jürgen Georg de Tisenhusan 1525–1530[122]
- Johann Roterd Romet 1531–1535[145]
- Arnold Annebat 1 1536–1550[146]
- Friedrich von Ampten 22 1553–1557[147]
Remove ads
Jegyzetek
Források
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads