Week-end
1967-es francia film From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
A Week-end (további címein: Weekend, Le Weekend, Le Week-end) Jean-Luc Godard rendezte francia film, amit 1967-ben mutattak be. A film Godard első korszakának utolsó műve, a francia filmes újhullám egyik meghatározó alkotása. A montázsokban elbeszélt történetet filmközi feliratok szabdalják és magyarázzák, a film számos rejtett és nyílt utalást tartalmaz. Politikai állásfoglalásában Godard szélsőbalra mozdulását dokumentálja.
Vége a filmnek.
Vége a Mozinak.
– A filmet záró két felirat[2]
Jean-Luc Godard Week-end című filmjét 1967. december 29-én mutatták be Párizsban. Figyelembe véve, hogy a film később mennyire emblematikussá vált, megjelenésekor feltűnően tompa fogadtatásban részesült. Godard ekkorra már megszakította kapcsolatait a kereskedelmi mozival, és nem foglalkozott legújabb filmjének népszerűsítésével a sajtóban. „… ez a film is felégette a saját emlékét. Kétségtelenül az az 1960-as évek filmje, amelyről a legkevesebb dokumentum, interjú, információ található. … A Week-endnek nem volt elegendő ideje ahhoz, hogy létrehozza saját emlékét.”[3]
Remove ads
Tartalom
A tudatos töredékesség ellenére a Week-endnek átfogó a narratívája: Roland Durand (Jean Yanne) és felesége Corinne (Mireille Darc) kirándulásra indul Île-de-France-ban, hogy meglátogassák Corinne anyját a Párizs környéki kisvárosban, Oinville-ben. Megölik, hogy megszerezzék az örökségét. Ezután mindketten arra készülnek, hogy megöljék a másikat, de ehelyett elfogja őket egy külvárosi erdőben élő gerillaharcos csapat, amely megöli Rolandot.
 |
Alább a cselekmény részletei következnek! |
A film története öt nagy és számos kisebb mozzanat köré összpontosul, ezeket is a teljes vásznat lefedő feliratok, üzenetek darabolják fel, a filmet narrálva, hangsúlyokat kiemelve.
Az elsőben részben, amelyet nyilvánvalóan Bergman Persona című művének egy részlete ihletett, Corinne egy orgiát mesél el, amelyen részt vett, és amelynek sok részlete Bataille[4] Histoire d'un œil[5] című művének első két fejezetéből származik. Ezt a részt az „ANAL YSE” közcím jelzi. A kamera nagyítja és kicsinyíti a hátulról megvilágított fehérneműben ülő Corinne-t, aki úgy motyogja nyavalygós emlékeit, hogy szavai gyakran nem hallhatók, érthetők. Ezt a hatást erősíti a jelenet alatt hallható Duhamel-zene, amelynek hangereje a kamera zoomolásával párhuzamosan erősödik és halkul. A jelenet végén, amikor kedvese megkérdezi, hogy amiről mesélt, tényleg megtörtént-e, vagy csak egy rémálom volt, Corinne kábultan csak annyit válaszol: „Nem tudom”. Az utolsó snittben a szeretője utasítja: „Gyere ide, és kapcsolj be”, miközben a kép elsötétül. Érdekesség, hogy a rendszerváltásig ennek a résznek a szinkronja/felirata az elhangzó szöveg alig tíz százalékát adta vissza, meglehetősen prűden.
A második rész az országúti jelenet, „a mozi történetének leghosszabb kocsizó felvétele”, amelynek megszervezése igazi logisztikai, forgatási bravúr volt. Egy autóút mellett háromszáz méter hosszan fektettek le sínt a Mitchell-kamera[6] mozgatásához. Így vették fel a forgalmi dugót bemutató jelenetet. Godard szabotálja a látványt azzal, hogy ismétlődő közcímeket vág be, megszakítva a természetes folytonosságot. Megakadályozza, hogy a nézőt a felvételhez szükséges technikai mesterség nyűgözze le. A dugót furcsa mesterkéltség is jellemzi: míg a többi autó az egyik sávban egymás mögött várakozik egy pokoli kavalkádban, addig a másikban Roland és Corinne nyugodtan elhalad mellettük. A felvétel egy megrázó útszéli balesettel zárul, ahol több holttest látható. Godard jellegzetes, szándékosan nem valósághű vértócsája ("nem vér, vörös") övezi a testeket. A képsor elviselhetetlen, amihez fokoznak a hangok, beszélgetések, kiabálások, a szüntelenül harsogó autódudák, amelyek figyelmünkért versenyeznek Duhamel visszatérő zenei motívumaival.
A harmadik fontos jelenetsor az „Action Musicale” jelenet.[7] Paul Gégauff[8] Mozart KV 506[9] zongoraszonátáját játssza egy rusztikus falu udvarán a zavarodott bámészkodók garmadájának. Ez az akkori kulturális miniszter André Malraux[10] „Action culturale” politikájának paródiája, amely a művészetet közelebb akarta vinni az átlag franciához. Miközben Gégauff saját játéka középszerűségéről beszél és éles támadást intéz a modern zene ellen – "Valószínűleg ez a legnagyobb bukta az egész művészettörténetben" –, a kamera mesteri, 360 fokos felvételt tesz az udvaron mutatva a hallgatóságot, kétszer is váltva az irányon. Ez a zenei jelenetsor, figyelemreméltó közjáték, kirí a film többi részének vadságából. Gégauff azon kevés figurák egyike a filmben, akik nem akarják kizsákmányolni embertársait vagy ártani nekik. „Igazi oázis a borzalom óceánjában.”[11]
A film negyedik fontos jelenete, amelyben Roland Durand és felesége, Corinne, miután kocsijukat összetörték, gyanús alakok elől menekülve egy szemétszedő autóra kéredzkednek fel. A platón együtt utaznak két migráns szemétszedő munkással (egy fekete-afrikai és egy maghrebi, utóbbit Szabó László magyar színész alakítja), akik három monológot szavalnak el a megrettent párnak. Az első kettő, Frantz Fanon[12] szövegéből és Stokely Carmichael[13] beszédéből, amelyek a harmadik világ forradalmi harcának helyzetét kommentálják, különösen az elnyomottak azon jogát, hogy erőszakot alkalmazzanak felszabadítási mozgalmaik győzelme érdekében. A kamera rendre a hallgató migránst mutatja statikus, egyetlen snittből álló felvételen. A harmadik monológ Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című művének bevezetőjéből származik. A felolvasás közben a kamera mereven bámulja Rolandot és Corinne-t, akik láthatóan egyre ingerültebbek a beszéd kérlelhetetlensége miatt. Ez az egyik „realisztikusabb” jelenet a filmben.
Kisebb epizódokban Godard arrafelé taszít bennünket, amit egy közcím prousti felhanggal Lewis Carroll útjának nevez.[14] Ezekben bőven találkozhatunk történelmi vagy kitalált szereplőkkel.[15] Roland és Corinne egy erdőben találkozik Emily Brontë-val és Tom Thumbbal, és összefutnak Jean-Pierre Léaud-val, aki Saint-Just-nak öltözött, a francia forradalmár egyik beszédét mondja a kamerába.[16] Rolandnak és Corinne bolyongása közben összefut Joseph Balsamo-val,[17] aki azt állítja, hogy Alexandre Dumast Isten szodomizálta. Lehetőséget kapnak arra, hogy bármit kívánjanak, de a válaszaik annyira anyagiasak és fantáziátlanok, hogy tirádában[18] beszéli ki ürességüket. A mezőre kergetve Balsamo buñueli csodát hajt végre, amikor a kiégett autó alvázát birkanyájává változtatja.[19]
A Week-end zárójelenete a szürrealitás csúcspontja. A házaspárt elfogja a Front de libération de Seine et Oise (Szajna és Oise Felszabadítási Front).[20] A fegyveres hippi gerillák tarka bandája tábort vert egy erdőben, rádióznak egymással, ehhez mozi ihletésű kódneveket használnak: Az üldözők, Patyomkin páncélos, Johnny Guitar, Gösta Berling. Dobszóló alatt részlet hangzik el Lautréamont Les Chants de Maldoror[21] című művéből (“Ősi óceán, üdvözöllek…”).[22][23] A front tagjai foglyaik húsából lakmároznak, amelyet a vérrel összefröcskölt ruhájú szakács, Ernest készített nekik. Corinne-t is a lázadók közt látjuk. Egy darab húst rágcsál. Mondják neki, hogy a hús a halott férje teteméből van. „Később innék még egy kicsit, Ernest” – válaszolja könnyeden.
 |
Itt a vége a cselekmény részletezésének! |
Godard fanyar búcsúja a kereskedelmi mozi világától és a film polgári társadalmi támaszától – ezt jelentette be a Week-end. A rendező szándékát a filmet záró feliratok jelzik. A film cenzúraszámát tartalmazó, jogilag kötelező közleményét két kinyilatkozás követi:
Fin de conte
és
Fin de Cinéma.
Remove ads
Szereplők
- Mireille Darc (Corinne)
- Jean Yanne (Roland)
- Jean-Pierre Kalfon (a Felszabadítási Front főnöke)
- Valérie Lagrange (a szeretője)
- Jean-Pierre Léaud (Saint Just/kis énekes)
- Yves Afonso (Hüvelyk Matyi)
- Daniel Pommereule (Joseph Balsamo)
- Blandine Jeanson (Emily Brontë/dinnyeárusnő)
- Ernest Menzer (szakács)
- Yves Beneyton (a Felszabadítási Front tagja)
- Paul Gegauff (zongorista)
- Juliet Berto (burzsoá lány a balesetben)
- Virginie Mignon (Maria Magdalena)
- Laszlo Szabo (arab)
- Anne Wiazemsky
- Michel Cournot (járókelők)
- J-C. Guilbert (csavargó)
Remove ads
Vélemények, értékelések
Világűrben eltévedt film, melyet az ócskavastelepen találtunk
– Felirat a film elejéről
Tíz évvel a megjelenés után Godard úgy jellemezte a filmet, hogy az „egy sokkal zavarosabb és kevertebb világot ábrázol […]. Megpróbáltam egy hatalmas salátát, egy nagy klubszendvicset készíteni, amiben van minden, szörnyű vagy nem szörnyű emberek – nem, mint én –, közel állva a síráshoz vagy az énekléshez. ... A hétvégére érdekesebb azt mondani, hogy »szörnyű«, és nem azt, hogy politika. Jobbnak tartottam a »politikai« szót megtartani La Chinoise-hoz.”[24][25]
A felszínen úgy tűnhet, hogy van néhány feltűnő hasonlóság Godard korábbi munkáival, például Bolond Pierrot-val – a Párizsból a francia vidékre induló pár, a piros-fehér-kék színpaletta, Antoine Duhamel filmzenéje –, de a Week-end levetkőzött, meztelen, nélkülözi a korábbi film varázsát és romantikáját. Marad a színtiszta váz, egy film, amelynek szereplői utálatosak, és forgatókönyv dühtől fortyog.
Godard apokaliptikus szemlélete ellenére a Week-end figyelemreméltó esztétikai sűrűségű alkotás, amely számos stratégiát mutat be a narratív mozi elfogadott normáinak radikális megbontására, tele van idézetekkel, utalásokkal, viccekkel és díszletekkel. A film folytatja és erősíti Godard azon gyakorlatát, hogy befejezetlen állapotban mutassa be filmjeit – ragaszkodva Adorno apoftegmájához,[26] miszerint „ma minden műalkotás folyamatban lévő alkotás, akárcsak Joyce Finnegans Wake művében”.[27] Erre rímel a nyitó részben olvasható felirat: „Világűrben eltévedt film, melyet az ócskavastelepen találtunk”.
A filmet a Cahiers du Cinéma számára értékelve Jean Collet találóan „egy képzeletbeli film töredékeként” jellemezte.[28] Godard kijelentette, hogy a Week-end „strukturálisan teljesen tervezett. Megvan a szerkezet, de a részletek hiányoznak. A nagy ötletek rendben, a kis ötletek nem.”[29] A film darabos, széttagolt szerkezete tehát nem egy kaotikus forgatási folyamat szüleménye, hanem teljesen előre megfontolt. „A Week-end mindenekelőtt arra emlékeztet bennünket, hogy a mozi a legromlandóbb művészet. Hogy három-négy évszázadon belül, amikor a történészek és mozirajongók által exhumált langlois-i[30] filmtárak anyagai porrá válnak, maradnak »jelek«. Megfejtendő töredékek.” A Week-end tehát a jelenkori nézőt egy leendő kutatónak tekinti, akinek a feladata, hogy „összegyűjtse ennek az széttépett filmnek a darabjait”, amely film úgy szakadt szét, mint a minden autópálya-pihenőben megtalálható összetört és felhalmozott autók modernista szoborra emlékeztető képződményekben.[28]
Vége a történetnek.
Vége a mozinak.
Remove ads
Érdekesség
- Godard 1968 tavaszán tevékenyen részt vett a párizsi diáklázadásokban, alkotásait „nem a show, hanem a harc részének” nevezte. Az ideologikus fordulat miatt sok híve pártolt el a vakmerő és kiszámíthatatlan rendezőtől, de őt sem ez, sem az nem érdekelte különösebben, tetszenek-e művei a közönségnek.[31]
Jegyzetek
Források
További információk
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads