Zsedényi Ede

Lőcsei Zsedényi Ede (szül. Pfannschmidt Ede, Lőcse, 1804. március 21. – Budapest, 1879. február 20.) politikus, országgyűlési követ, majd képviselő,^[3] evangélikus egyházkerületi felügyelő.

Zsedényi Ede
Zsedényi Ede (Eduárd) portréja a Vasárnapi Ujságban
Született	1804. március 21.[1] Lőcse
Elhunyt	1879. február 20. (74 évesen)[2] Budapest
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	politikus
Tisztsége	magyar országgyűlési követ (1839–1840) magyarországi parlamenti képviselő (1865. december 14. – 1875. május 24.) magyarországi parlamenti képviselő (1875. augusztus 30. – 1879. február 20.)
A Wikimédia Commons tartalmaz Zsedényi Ede témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Zsedényi Ede portré

Életpályája

Cipszer családba született, egyik őse még német birodalmi nemesként települt át Magyarországra, az egykori Szepes vármegye területére, ahol hamar a megye egyik legtekintélyesebb protestáns családja lettek. Őse 1649-ben III. Ferdinándtól lőcsei előnévvel kapott magyar nemességet.

Ede tanulmányainak elvégzése után politikai pályára lépett. Nevét szélesebb családjával együtt 1824-ben magyarosította Pfannschmidtről Zsedényire. 1833-tól Szepes vármegye kormánypárti követe, az 1839-1840-iki országgyűlésen pedig vezére is volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során ókonzervatív álláspontra helyezkedett és az udvarral maradt, 1848-ban, mint miniszteri tanácsos V. Ferdinánd királyt elkísérte Innsbruckba. Egy ideig annyira ókonzervatív (avagy „47-es”) magatartást tanúsított, hogy még azt a március 20-i levelet is ellenjegyezte, amellyel az alkotmányos vívmányok helyett Bécsből a nemzetnek kedveskedni akartak.

Batthyány Lajos perének 1849. augusztus 16-án kezdődött főtárgyalásán Zsedényi a volt miniszterelnök mellett tanúskodott, ám - hiába ismerték őt a császárhoz lojális, tehát Batthyány mellett nem elfogult emberként -, ez nem változtatott az ítéleten.^[4] Josip Jelačić szereplése és a kamarilla vitatható intézkedései azonban csakhamar kiábrándították őt az udvari pártba vetett hitéből és visszavonulásra késztették. Az eseményeket akkor is, később is figyelemmel kísérte, a protestánsok autonómiája érdekében jelentős tevékenységet fejtett ki. A tiszai evangélikus egyházkerület késmárki gyűlésén erélyesen tiltakozott az 1859-es protestáns pátens ellen, amely fellépéséért az abszolút hatalom törvény elé állította és több havi fogságra ítélte. Az eset egyúttal országos hírnevet is hozott a számára. A pátens visszavonása után a tiszai egyházkerület megválasztotta egyházkerületi felügyelőnek, Máday Károly szuperintendens elnöktársaként. Ezt a tisztségét egészen 1875-ig töltötte be.

1860-ban ennek ellenére ismét munkát vállalt a kancellárián, ahol Vay Miklós visszavonulásával ő is otthagyta állását. Csak a kiegyezés után tűnt fel ismét a parlamentben, eleinte a Deák-párt, majd a fúzió után már, mint a Szabadelvű Párt tagja.^[3] 1875-ben összeveszett a Zeneakadémia akkori elnökével, Liszt Ferenccel, a parlamentben a híres zeneszerző ellen interpellált, mint a pénzügyi bizottság tagja. A vitát követően a Zenészeti Lapokban így írtak az esetről: „Soha még a parlamentben oly botrányos, primitív és annak szellemi szupremáciáját érzékenyebben sértő nyilatkozatok nem történtek...".^[5]

Közmondássá vált takarékosságával szerzett jelentékeny vagyonát evangélikus egyházi és iskolai célokra fordította.^[3] Értékes könyvtárát a Lőcsei egyházközségre hagyta.^[6]

Egyik rokona, Zsedényi Béla szintén politikus lett, 1944-1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke volt, majd 1947-ig országgyűlési képviselő.

Művei

• Szepes megye országgyűlési követének beszéde (Lőcse, 1844)
• Ungarns Gegenwart (Wien, 1850)
• Die Verantwortlichkeit des Ministeriums und Ungarns Zustände (Wien, 1851)
• Vertheidigungs-Rede (London, 1860)

Irodalom: Klestinszky László: Zs. E. (Kassa, 1880.)^[7]