Buddhizmus és a szexualitás
From Wikipedia, the free encyclopedia
A buddhizmus szexualitással kapcsolatos nézetei nem képeznek homogén egészet, ugyanis a különböző buddhista irányzatok időbeni, földrajzi, kulturális és társadalmi különbözőségeik miatt egymástól eltérő módon értelmezik a helytelen szexuális magaviseletet. A történelmi Buddha legelső tanításai szerint a szenvedés (dukkha) oka a sóvárgás (tanhá). A sóvárgás történhet a létezés, a nem-létezés és az érzéki örömök iránt (káma). A sorban az utolsó (az öt akadály közül az egyik) Buddha szerint megakadályozza a dhjána elérését. A Szutta-pitaka számos részében hasonlítja Buddha a szexuális örömöket a nyilakhoz. A Szutta-nipátában található Káma-szuttában Buddha elmagyarázza, hogy a szexuális öröm utáni sóvárgás a szenvedés egyik forrása.
„Amikor az, aki szexuális örömökre vágyik, beteljesíti vágyát, a szíve valóban elbájolódik. A halandó megkapja, amit akar. De amint ennek a – vágyakozó, epekedő – személynek az örömei lecsillapodnak, összetörik, mintha meglőtték volna egy nyíllal.” | |
Majd Buddha így folytatja:
„Szóval az, aki mindig tudatos, az kerüli a szexuális vágyakat. Elengedve azokat, átkel az áradáson, mint az, aki, a csónakból kilapátolva a vizet, elérte a túlpartot.” | |
Az áradás az emberi szenvedés áradatára vonatkozik. A túlpart a nirvána, amely egy szexuális vágytól mentes állapot.
A Káma-szutta azt jelenti, hogy a szexuális vágy, más szokásokon alapuló érzéki örömhöz hasonlóan, szenvedés forrása. A világi emberek számára Buddha azt tanácsolta, hogy legalább kerüljék a helytelen szexuális viselkedést, amely az általánosan elfogadott szexuális szokások és viselkedés követését jelenti. Buddha a közvetlen tanítványainak (bhikkhuk és bhikkhunik) teljes szexuális önmegtartóztatást (lásd még: brahmacsarja) javasolt.