László nápolyi király
(1377–1414) nápolyi király / From Wikipedia, the free encyclopedia
László (olaszul: Ladislao il Magnanimo di Napoli), (Nápoly, 1376. július 14.[1] vagy 1377. február 15.[1] – Nápoly, 1414. augusztus 6.[1]) nápolyi király (1386 – 1414), Magyarországon Nápolyi Lászlóként ismert, Kis Károly magyar és nápolyi király fia, magyar trónkövetelő és ellenkirály. Nápolyban apja magyarországi meggyilkolása után lépett trónra. A nápolyi Anjou-ház (Capeting) utolsó nagyreményű alakja.
Nápolyi László | |
Nápolyi László (Summonte rézmetszetéről) | |
Ragadványneve | Nápolyi és il Magnanimo (bőkezű) |
Nápolyi Királyság Szicilia, Jeruzsálem és Magyarország királya | |
László | |
Uralkodási ideje | |
1390. május 29. – 1414. augusztus 6. | |
Koronázása | Gaeta 1390. május 29. |
Örököse | II. Johanna nápolyi királynő |
Elődje | III. Károly nápolyi király |
Utódja | II. Johanna nápolyi királynő |
Magyar ellenkirály | |
Koronázása | Zára 1403. augusztus 5. |
Elődje | II. Károly magyar király |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | 3. Anjou-ház |
Született | 1376. július 14./1377. február 15. Nápoly |
Elhunyt | 1414. augusztus 6. Nápoly (37–38 évesen) |
Nyughelye | San Giovanni a Carbonara |
Édesapja | Durazzói Károly |
Édesanyja | Anjou Margit durazzói hercegnő |
Testvére(i) | II. Johanna nápolyi királynő |
Házastársa | 1. Chiaromontei Konstancia nápolyi királyné |
Házastársa | 2. Lusignan Mária nápolyi királyné |
Házastársa | 3. Enghieni Mária nápolyi királyné |
Gyermekei | nem törvényes fia : Rinaldo di Durazzo |
A Wikimédia Commons tartalmaz Nápolyi László témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Küzdelmes, nagyrészt csatatereken eltöltött élete szorosan összefonódik a pápaság kritikus időszakának történetével. Hadjárataiban Róma és vele egész Itália megszerzésére és egyesítésére irányuló törekvés figyelhető meg. Magyarországon hosszú ideig jelentős párttal rendelkezett. 1403. augusztus 5-én Zárában magyar királlyá koronázták. Addigi tevékenysége – magyar királyi cím felvétele, a főrendek levélben történő megkeresése, dalmát-horvát bánok kinevezése, adományozások, amnesztia hirdetése – valójában csak jogcímének és délvidéki pártjának fenntartására szolgált, ami a Zsigmonddal szemben feltörő elégedetlenség miatt néhány esetben – a Lackfiak 1396. évi balsikerű fellépése – ennél nagyobb látszatot keltett.
1403. évi sikertelen fellépése után, felismerve a két királyság egyesítésének – már elődei által is megtapasztalt – problémáit, érdeklődése teljesen Itália felé fordult. A már Johanna alatt bomlásnak indult balkáni – és később magyar – területeket jogai átengedésével és eladásával, céljai elérésére használta. Magyarországi kísérlete egyben a magyar Anjou-kor végét is jelentette, a győztesek által írt hazai történelem a személyét és beavatkozását is homályos, kedvezőtlen színbe burkolta. Jellemét, hajlamait és politikáját tekintve a ház alapítójának, Anjou Károlynak vonásai ismerhetők fel benne. Hódításait utódai nem tudták megtartani.