Szentgotthárdi csata (1664)
keresztény–török csata 1664. augusztus 1-jén / From Wikipedia, the free encyclopedia
A szentgotthárdi csata 1664. augusztus 1-jén zajlott, amikor a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény csapatok összecsaptak az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak. Magyarországon a török elleni háborúk során ennek óriási jelentősége volt, hisz Mohács (1526) és Mezőkeresztes (1596) után ez volt az első nagy, nyílt ütközet, amely ráadásul nem a török győzelmével végződött.
Nem tévesztendő össze Szentgotthárdi csata (Rákóczi-szabadságharc) ütközeteivel (két csatát is takar, 1704-ben és 1705-ben zajlottak). |
Szentgotthárdi csata (1664) | |||
A szentgotthárdi csata képe a Magyarország vármegyéi, városai – Vasvármegye c. könyvből (A kép egy korabeli német tudósításból való, alkotója ismeretlen) | |||
Konfliktus | Habsburg–török háború (1663–64) | ||
Időpont | 1664. augusztus 1. második szakasz: augusztus 5. | ||
Helyszín | Magyar Királyság, nyugati országrész, Vas vármegye: Nagyfalva (ma Mogersdorf, Ausztria), Rábatótfalu (ma Szentgotthárd része), Alsószölnök és Szakonyfalu községek területén, közvetlenül a Rába folyó mellett a második szakaszban Csákánydoroszló és Csörötnek melletti Rába szakasz közelében (ezek csak szórványos összecsapások) | ||
Eredmény | Keresztény győzelem | ||
Szemben álló felek | |||
Parancsnokok | |||
| |||
Szemben álló erők | |||
| |||
Veszteségek | |||
| |||
Térkép | |||
é. sz. 46° 56′ 30″, k. h. 16° 13′ 00″46.94166667, 16.21666667 | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Szentgotthárdi csata (1664) témájú médiaállományokat. |
Európai viszonylatban is jelentős a győzelem. A kontinensen dúló török háborúk fő hadszíntere a Magyar Királyság volt, ahol eddig a törökök szárazföldi hadereje rendkívül eredményesen harcolt. Taktikájuk a fegyvernemi munkamegosztásra alapult, amelyet a 16. századtól kezdve alkalmaztak. Ebben a gyalogsággal és a tüzérséggel minél nagyobb tűzerőt igyekeztek kifejteni, ezáltal a nagyszámú lovasság ezen támogatás mellett heves, átütő támadással könnyen lerohanta az ellenséget.[3] Ennek a harcmodornak nem kedveztek a rossz terep- és látásviszonyok. Igaz, sokszor jól működött, de ha a megfelelő tényezők nem voltak adottak, akkor az európai gyalogság, amely pikával volt felszerelve, fölénybe került. A török taktikában nem sok változás ment végbe az elmúlt több mint egy évszázad során, de a nyugatiban annál több. Az új típusú seregnek először volt alkalma nyílt csatában megmérkőzni a törökökkel, s legyőzte őket, jelezve ezzel, hogy a törökök taktikája már nem olyan hatásos, mint korábban volt.
A török sereg másik sebezhető pontja az volt, hogy mivel nagyrészt fegyelmezetlen, nem reguláris egységekből állt, azok rendezett visszavonulást nem tudtak végrehajtani. Itt egy rossz parancs következtében pánik lett úrrá a török harcosokon, akik fejvesztett menekülésbe fogtak és belerohantak a megáradt Rábába, magukkal rántva a reguláris katonák egy részét. Sokan megfulladtak, másokat a francia gyalogság rájuk irányított muskétatüze ölt meg. Így az oszmán-török sereg erkölcsileg is vereséget szenvedett.
A keresztények is sok súlyos mulasztást követtek el, ám az első fiaskók és a törökök némi tétovázása időt adott a hibák korrigálására. Némi szerencsével Montecuccoli megnyerte az ütközetet, de nem volt megfelelő ereje a további üldözésre. A Rába megáradása további gátja volt a gyors cselekvésnek. A sereg tehát nem önszántából állt meg, és nem is felsőbb parancsra.
A legújabb kutatások szerint magyarok önálló csapategységként nem szolgáltak a keresztény seregben, csak elvétve néhány katona. Közülük a legkimagaslóbb személyiségek: a Felsőmarác melletti hajdani Tótfalu[* 2] kastélyból lett végvárának ura, Csányi Bernát, akit a janicsárok öltek meg, vagy Esterházy Pál, későbbi nádor és Nádasdy Ferenc országbíró. Utóbbi kettő a csatában ugyan közvetlenül nem vett részt, de az utóvédharcokban igen.
Ott volt a csatában Ampringen János Gáspár (Johann Kaspar von Ampringen), aki 1676-tól 1681-ig Magyarország császári kormányzója lett – e minőségében kemény terrorral sújtotta a Habsburg-ellenes szervezkedőket és irgalmatlanul üldözte a protestánsokat.
Ott volt az ifjú V. (Lotaringiai) Károly herceg, aki később, 1683-ban Bécs 1683-as felmentésekor a német birodalmi hadakat vezette. A Coligny parancsnoksága alatt álló francia kontingens mellett jelen volt II. Lajos, Condé hercege is, aki ezekben az években XIV. Lajos megbízottjaiként a lengyel trónöröklésről folytatott diplomáciai tárgyalásokat.
A győzelmet sokan Zrínyi Miklósnak tulajdonították, pedig a bán otthagyta a hadsereget, mert az általa építtetett Zrínyiújvárat Montecuccoli nem mentette fel – Zrínyi szerint szándékosan, hogy a török a várat lerombolhassa.
A magyarországi főnemesség várakozása ellenére a bécsi kormányzat nem használta ki győztes pozícióját. A Habsburgok határozottan féltékenyek voltak a hadjáratban győztesként résztvevő franciákra, akiknél a magyar rendek is támogatást kerestek. XIV. Lajost I. Lipót mindig veszélyesebbnek ítélte a töröknél. A császár megkötötte a vasvári békét, és ezzel cserbenhagyta magyar királyságát, mert Magyarországnak alapvető érdeke lett volna a három részre szakadt ország egyesítése és a török kiűzése.
Emiatt kezdett Zrínyi Miklós szervezkedni a Habsburgok ellen; ennek leleplezése kapóra jött Bécsnek, hogy a magyarok jogait megnyirbálhassa, az országot teljesen alávethesse a birodalomnak.
A rendszerváltás előtti „hivatalos” történetírás a győzelmet kizárólag a véletlennek tulajdonította. Kitartott amellett, hogy Montecuccoli tehetetlen és alkalmatlan parancsnok volt. Felrótta neki, hogy nem üldözte a törököt, és ezzel soha vissza nem térő lehetőséget hagyott ki a Dunántúl déli felének felszabadítására; így méltatlanul alulértékelve a győzelmet. Az akkori politikai elvárásoknak megfelelő állítások meglehetősen elfogultak, nem éppen körültekintőek voltak. Elhanyagolták az időjárás változását, a veszteségeket, a megfelelő ellátás hiányát, a legfelsőbb vezetések döntéseit és egyéb politikai intrikákat.
A csatát részletesen elemző Perjés Géza 1964-ben írott tanulmányában a korszellemtől egészen eltérően, sokkal reálisabban írt az eseményekről. Megemlítette a generális hibáit, de nem vádolta őt tehetetlenséggel. A vasvári béke Montecuccolit is meglepte, mivel ő a háború folytatására készült.
Montecuccoli érdemeit csökkenti, hogy jelentésében magának tulajdonította a végső támadás ötletét, noha azt nem ő, hanem von Hohenlohe német generális, a Rajnai Szövetség erőinek parancsnoka javasolta.
Ma a csatatér feletti Schlösslbergen egy hatalmas kőkereszt emlékeztet az eseményre. A szocializmus idejében ez a keleti és a nyugati világ határát szimbolizálta.