magyar festő és grafikus From Wikipedia, the free encyclopedia
Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.) posztumusz Kossuth-díjas magyar festő és grafikus. Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén.
Derkovits Gyula | |
Született | 1894. április 13. Szombathely |
Elhunyt | 1934. június 18. (40 évesen) Budapest |
Állampolgársága | magyar |
Foglalkozása |
|
Kitüntetései | Kossuth-díj (1948) |
Sírhelye | Fiumei Úti Sírkert |
A Wikimédia Commons tartalmaz Derkovits Gyula témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Alig másfél évtizedet felölelő munkássága a korai elégikus neoklasszicista festményektől, az expresszív műveken és szatirikus társadalomkritikus képeken át a portréábrázolásig terjed.
Sokgyermekes családban nőtt fel. Édesapja asztalosmester volt és fiának is ezt a sorsot szánta. Korán elkezdett rajzolni, azonban édesapja nem nézte jó szemmel fia művészi próbálkozásait. 16 évesen édesapja hivatalos szerződéssel maga mellé vette inasnak, hogy aztán három év múltán már mint segéd dolgozhasson a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt elemi iskolában csak a harmadik osztályig jutott. Ifjúságának megrázó élménye édesanyjának korai halála volt. Az egyre szegényedő családban, anya nélkül a rajzolásban és festésben talált örömöt.
Este, oh az este ha rá teregette kék homályát a szemekre, és megenyhültek a forró nyárnapi műhely kínjaink, és akkor próbálgattam szárnyaimat mint a bagoly... vagy vasárnap akkor az egész nap az enyém volt, rajzolhattam faraghattam akár estig, ez volt az örömöm.
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának. Néhány hetes kiképzést követően a Kárpátokban folyó harcokba küldték, ahol kisebb sebesüléssel kórházba került, majd 1915 tavaszán ismét a frontra vezényelték. (Lelkiállapotát híven tükrözi, hogy ekkoriban felskiccelt egy elesett katonát ábrázoló rajzot, amelyet a következő felirattal küldött haza: Emlék, talán úgyis az utolsó rajzom.)
Bal könyökén és alsó karján nehéz, roncsolt sebet kap. (…) Mire a szanitécek rátalálnak, tüdeje áthűl a nagy hidegben. Először vidékre, majd Bécsbe kerül, kórházba. Bal karját amputálni akarják. Nem engedi. Úgy érzi, még szüksége lesz rá, palettát tart majd vele. (…) Bal karja a gondos ápolás mellett is béna marad.[1]
Mivel a tuberkulózis miatt katonai szolgálatra alkalmatlanná vált, leszerelték.
1916-ban visszatért Magyarországra és felköltözött Budapestre. Élete gyökeresen megváltozott. Hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát.
Baloldali elkötelezettségű ember volt, a korabeli magyar valóságot: a nyomort, a kitaszítottságot, a gazdagok és a szegények közötti kibékíthetetlen ellentétet a saját bőrén tapasztalta meg. 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott a bécsi emigránsokkal. Kezdetben bátyjánál, Ernőnél lakott. Megélhetését az állam 1919-ig évi 120 koronával támogatta.
Lelki sérülései ellenére új életcélt talált magának. 1917 januárjától a kor legmodernebb szemléletű magántanodájában, a Haris közi Képzőművészeti szabadiskolában tanul, olyan tanárok keze alatt, mint Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr, Márkus László. Abban az évben a Lónyai utcai Iparrajziskolában esti aktrajzolásra járt, majd Podolini-Volkmann Artúr Lehel téri és Teplánszky Sándor Akácfa utcai szabadiskolájában képezte magát. Ugyancsak 1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait.
Időről időre kiújuló tüdőbaja hátráltatta a munkában. Ugyanakkor életében kedvező fordulat állt be: megismerkedett későbbi feleségével, Dombai Viktóriával, aki eredetileg tésztagyári munkásnőként dolgozott, majd, miután elbocsátották, mint modell kereste meg kenyerét.
A Tanácsköztársaság átalakította az oktatási rendszert. Derkovits lehetőséget kapott, hogy a Kernstok Károly által vezetett nyergesújfalusi művésztelepen tanulhasson. Ez az alig másfél hónap művészi fejlődésére, világnézetére óriási hatással volt. A tanácshatalom augusztus eleji bukása után Dombai Viktóriával együtt egy éjszakai vonattal visszautazott Budapestre.
Miután visszatért Budapestre, Kernstok Károly sietett segítségére. Egy viszonylag jövedelmező megrendeléshez juttatta hozzá, ennek folytán készítette el a Pandämonium c. litográfiasorozatát. (Derkovits ezekben az erotikus litográfiákban se tagadta meg önmagát. Átüt rajtuk az expresszionizmus elementáris ereje, emellett a testek „kimozdításának” rá olyannyira jellemző művészi eszközével is élt.)[2]
Egyik megrendelést kapta a másik után. Füst Milán Advent, Arany János Toldi és Moly Tamás Karnevál című könyvéhez készített illusztrációkat. 1921 végétől kezdve már lapoknak is dolgozott. A Magyar Írás, a korszak egyik legnagyobb művészeti folyóirata sorra közölte linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.
1920 telén Kmetty János műtermébe járt aktrajzolásra. Ő ismertette meg a rézkarc-technikával. 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1921 végén Szobotka Imre közel két hónapra átengedte Déry utcai műtermét, mely hatalmas lendületet adott Derkovits munkakedvének. 1922 elejére megszülettek az első valóban jelentős művek. E nagyméretű olajképek elkészültét követően, néhány kisebb csoportos tárlat után 1922. november 19-én megnyílt első gyűjteményes kiállítása a Belvedere galériában, ami erkölcsi és anyagi tekintetben is komoly sikert hozott.
Habár a kiállítás ismertté tette a nevét a műértők között, a mindennapi megélhetés nem lett könnyebb a fiatal házaspárnak. 1923. június 2-án Derkovits Gyula feleségével hajóval Bécsbe utazott. Kint a Pestről hozott pénz hamar elfogyott és alig egy hónap múltán tartalékaik kifogytak. Hoselitz Ernő textilgyáros azonban segítségükre sietett és közel két évig szerény megélhetést biztosított nekik. Rendszeresen látogatta a múzeumokat, kedvenc helye a Kunsthistorisches Museum volt.
Ottani tartózkodása alatt egyre gyakrabban fordult a sokszorosított grafika műfajához, itt készítette el az Evezősök, a Kártyázók és a Halottsiratás c. lapokat, mely utóbbi a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete révén a clevelandi seregszemlén is részt vett.
Minden bizonnyal két testvérének halála fordította figyelmét a halál művészi ábrázolására. Az egész bécsi időszak legmegrendítőbb alkotása a Halottsiratás című festmény, mely Somogyi Béla szociáldemokrata újságíró 1920-ban történt meggyilkolásának traumáját dolgozza fel. A halál mellett a menekülés, a sorsszerű elbukás, továbbá az üldözöttség témája ragadta meg alkotói képzeletét, s ehhez a tematikának a megfelelő kifejtése érdekében a német expresszionizmus eszköztárához nyúlt.[3] Természetesen nem szolgai módon követte a mintákat, egyéni látásmódja átszínezte az ihletőforrásokat.
1925. február 25-én a Weihburg Galériában gyűjteményes kiállítása is egyértelműen sikerrel zárult, és több képe is gazdára talált. A fokozódó infláció és munkanélküliség miatt ez sem volt elég a mindennapi biztos megélhetéshez, így abban a reményben, hogy Budapesten is vásárlókat találhat új képeire, oda vitte őket.
1925. május 2-án az Andrássy út 17. szám alatti Mentor könyvkereskedés kultúrszobájában nyílt tárlat eladásaiból befolyt összeg, valamint a Bécsben élő magyar szobrász Ferenczy Béni támogatása is sokat jelentett.
1925 augusztusában Hoselitztől érkező anyagi támogatása abbamaradt. Később a magyar politikai rendőrség tisztogató akciójának rémhíre és kilátástalan helyzetük miatt télen feleségével úgy határoztak, visszatérnek Budapestre.
Hazatérése után Huppert Ernő gyártulajdonos megrendelésre elkezdte festeni a máig lappangó Lakoma című festményt. A kétmilliós előlegből egy jó állapotban lévő Üllői úti lakást béreltek. A kép végül hosszú gyötrődést követően elkészült, de a megrendelőnél nem aratott sikert, így a további anyagi támogatás is elmaradt.
1926 tavaszán a Képzőművészek Új Társasága (KUT) harmadik kiállítása hozott számára igazi, átütő hazai sikert. Az Ernst Múzeumban megrendezett tárlaton három festménnyel (Önarckép, Utolsó vacsora, Élet és halál) vett részt. A kritika nagyon jól fogadta a szinte még ismeretlen festőt, s kiemelte munkáit; a KUT című folyóirat egyre gyakrabban közölte. Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója megvásárolta Élet és halál című festményét, ami az anyagi megbecsülés mellett óriási erkölcsi elismerést jelentett számára.
1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportos tárlatán már 41 művel képviseltette magát. A Bécsben készült képek mellett már itthon készített friss alkotásai is helyet kaptak a tárlaton. A hazai művek két nagy téma köré csoportosulnak: az egyik az utca, a nagyváros feszültségét zaklatottságát, a másik pedig a belső intimitást sugárzó képei, melyek otthon belső békéjéről, feleségével való életéről mesélnek. Az év rendkívüli sikerei áttörést jelentettek Derkovits életében. Az állami vásárlás, a KUT díja, a sajtó magasztaló kritikái is mind ezt mutatták.
Önálló festői stílusa is lassan kibontakozott, s olyan jelentős művek kerültek ki ekkoriban ecsetje alól mint az Utca, Otthon vagy az Önarckép.
Az Ernst Múzeumbeli kiállítás sikere sajnos nem hozta magával az anyagi megbecsülést, így a kínzó pénztelenségen 1928-ban a Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozással sikerült átlendülnie. Az elmúlt hét év grafikai munkásságát napvilágra táró válogatásból számos példány gazdára talált. Az így befolyt összeg ideiglenesen megoldotta a házaspár anyagi gondjait. Elköltöztek a Hunyadi tér 10. számú padláslakásba. A Dózsa-féle parasztlázadás illusztrálásának 1929 januárjában kezdett neki.
Ebben az időszakban született az a pár érdekes csendélet, ahol többféle idegen anyagot emelt a festménybe, így egy furcsa, kollázsszerű elegyét adva festménynek és valóságnak. A Halas csendéletet a Tamás Galéria 1929-es tavaszi kiállításán mutatták be, ahol nagy tetszést aratott; Oltványi Ártinger Imre, a kor egyik legnagyobb hatású műgyűjtője 400 pengőért megvásárolta saját gyűjteménye számára.
1929. október 5-től 15-ig a Tamás Galéria Gyűjteményes tárlatán már borongós hangulatú, nyomasztó képei helyett a friss, harmóniát sugárzók kerültek a falakra.
1930. szeptember 1-én részt vett a baloldali munkástüntetésen. A százezres menetet brutálisan elfojtó kardlapozó rendőröket néhány rajzán is megörökítette.
1930 második felében felajánlották neki a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, de mivel a Palazzo Falconieri épületében hozzátartozókat nem szállásoltak el, felesége lakhatását saját költségükön kellett volna megoldani, így végül Derkovits lemondott a lehetőségről. Az eleve anyagi gondokkal küszködő házaspár az év során tetemes lakbértartozást halmozott fel. Habár többen próbálták segíteni, hol képvásárlással, hol adománnyal, nem volt hajlandó a számára megalázó adományokat elfogadni, Így 1931. augusztus 19-én a házaspárt kilakoltatták. Erről az eseményről tanúskodik a Végzés c. festmény is. Képeit a 600 pengős tartozás fejében lefoglalták, őt magát pedig hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
A kilakoltatott házaspár egy ideig a festő feleségének testvéréhez költözik. Korábbi képeinek lefoglalása ellenére újabb gyűjteményes kiállítással akart a közönség elé lépni. Így 1932 októberében Tamás Henrik Galériájában mutatta be a frissen készült műveket. Képein itt már látszik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fémszínek (Dinnyeevő, Vasút mentén, Gond, Rézkarcoló önarckép). Bár az újságok pozitív kritikákkal méltatták műveit, kevés festményt tudott eladni. A pénztelenség még arra is rávette hogy feleségéhez hasonlóan modellként próbált pénzt szerezni. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János eltanácsolta, helyette inkább egy évig havonta ötpengős segélyt küldetett neki.
1933 februárjában a Szinyei Merse Pál Társaság neki ítélte a Vasút mentén című képéért a tájképfestészeti díjat. A tekintélyes erkölcsi siker melletti százpengős jutalom némileg enyhített a házaspár anyagi gondjain. Nyáron a kis lakásból átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 37. alatti szoba-konyhás lakásba. Itt már olyan nagy méretű monumentális művek készültek, mint a Hídépítők, a Hajókovács és a Szövőmunkások.
Festészetemet minden illuzionisztikus elemtől megszabadítani akarom, mert szerintem csak úgy jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozunk és festjük az élet jelenségeit mindenhonnan, hogy mentül intenzívebben tudjuk magunkat kifejezni. Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölni valója. Mint festőnek és mai embernek érzem, hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni.
1934 februárjában a Nemzeti Szalonban megnyílt kiállításon négy képét mutatta be. Ugyanebben a hónapban a Műcsarnokban rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon a Dunai homokszállítók című művét állította ki.
A folyamatos nélkülözés miatt egészségi állapota rohamosan romlott. Ennek ellenére még életének utolsó napjain is két festményen dolgozott: a mai napig lappangó Fázó asszony és az Anya c. képeken.
Derkovits 1934. június 18-án felesége karjaiban halt meg. A hivatalos diagnózis szerint halálát tüdőgyulladás okozta. Hamar elterjedt azonban, hogy valójában éhen halt.
A mindennapi élet témáit festette, a szegény embert és környezetét, de a természet is megjelenik képein. Alakjai jellegzetesek, mély benyomást keltenek.
A grafikai és festészeti technikákat mesterien használta, és a kisplasztikák készítésében is ügyes volt. Készített fametszetet, rézkarcot is, és kevés számú agyag- (később műkőbe öntött) és faplasztikát is (Felesége arcmása, 1923–25; Sebesült lovas, 1924; Termékenység, 1928).
Tehetsége hamar megmutatkozott. Tanulóéveinek akt- és tájtanulmányai (1920 körül) formanyelvükben még jobbára a Nyolcak festészetének nyomdokain haladnak. Az Árkádia-téma megjelenése vásznain már Szőnyi István körének művészi eszményeivel mutat rokonságot. Az elveszett Édenkert harmóniáját megidéző művek legjobbjai a Koncert (1921) és a Nagy fa alatt (1922). Bibliai témájú alkotásai a Háromkirályok (1922), a Heródes lakomája (1922) és az Utolsó vacsora (1922).[5]
Ámbár a pályakezdő esztendők rajzain, akvarelljein főleg idilli tájban elhelyezett aktok szerepelnek, ami a természettel összhangban lévő emberi létezés örömét hirdeti, a korabeli kritika valamiféle nyugtalanító kettősségre is fölfigyelt:
Különös ízű, bukolikus hangulatú képek voltak ezek; erdei tájak szomorú emberekkel, akik lehajtott fejjel, mintegy saját súlyuk alatt görnyedve andalogtak a fák alatt. A városban nyomorgó ember vágya szólalt meg bennük. Elmenni valahová, ki a falak közül, ki a természetbe, a szabadba, azt hiszem ez lehetett az alapérzés.[6]
Hasonló kompozíciós megoldások tűnnek fel a 12 lapos Pandämonium című erotikus litográfia-sorozatán is.
Az 1920-as évek elején Füst Milán: Advent című regényéhez készített tusrajzokat, Arany János Toldijához litográfiákat, Moly Tamás Karnevál című regényéhez pedig rézkarc-illusztrációkat. A Magyar Írás ebben az időben sorra jelentette meg linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.
1923–26 közötti bécsi korszakában művészete megújult, mind a tárgyválasztása, mind pedig a festői formanyelve terén. Úgy a német, mint az osztrák expresszionizmus erősen hatott rá. Így a korábbi stilizált, eszményítő emberábrázolása a markánsabb karakterformálás felé mozdult el. Színvilágában ekkortájt a barna színt preferálta. A színek és formák előidézte drámai hatásra fény-árnyék kontrasztokkal és merész képkivágatokkal erősített rá, hogy a nézőt teljesen bevonja képi világába.
Míg tehát korábbi munkáin a reneszánsz életszemlélet nyomai voltak felfedezhetőek, ebben a korszakában barokkosan túldíszített, expresszív képek kerültek ki a keze alól. Jól példázza mindezt a kora középkori siratás-képek katartikus erejét, illetve Edvard Munch világát egyszerre megidéző Halottsiratás című festmény. Itt is a barna szín az uralkodó. Kizárólag a halott alá tett lepel fehérje ellenpontozza.
A Budapestre való visszatérése után az Ernst Múzeum kiállításán közönség elé kerülő képei két téma köré csoportosíthatóak. Az otthon meghitt, biztonságos melege és a vele állandó harcban álló kaotikus külvilág jelenítődik meg művein. Előbbire a művészt feleségével együtt ábrázoló számos festmény (Mi ketten, Otthon, Önarckép), utóbbira az Utca című alkotás a legjellemzőbb példa. (A kritika kimutatta, hogy Derkovits úgynevezett. "utca"-képei James Ensor, George Grosz, illetőleg az olasz futuristák a nézőkben baljós, fenyegető érzetet keltő tömegjeleneteivel hozhatók párhuzamba.[7] Ebből is kiviláglik, hogy milyen érzékenyen reagált arra, ami kora művészi világában progresszív, előremutató volt. Állandóan új és új kifejezőeszközöket keresett. Sosem ragadt bele a rutinba. Sosem azt tekintette elsődleges szempontnak, hogy a közönség igényeit kiszolgálja.)
A kiállítás után Derkovits egy tőle viszonylag ritka műfajban: a csendélet témájában tett kísérletet. A Halas csendélet, melyet három változatban is megfestett, érdekes kollázs, elegye a valódi és a festett világnak. Az asztalt kartonból, a terítőt vászonból, az óralapot celofánból formázta meg, a tányérra valódi csomagolópapírt ragasztott, a hal testének csillogását aranyfüstlemezzel imitálta, a kés élét pedig ezüstpapírból vágta ki. A mű nagy érdeklődést váltott ki a közönség körében, s a kritikai visszhang is roppant kedvező volt.
Méltatói úgy vélekednek, hogy Derkovits a halat, mint már az ókorra visszanyúló szakrális szimbólumot, illetve az óra, a kés, a tányér és a számolócédula profán jelképeit egyfajta modern memento mori-példázattá dolgozta össze. A látszatra hétköznapi látványnak tehát transzcendentális aspektusa is van. Derkovits művészetében minden többletjelentést hordoz. Emiatt magasodik ki kortársai közül.
A Dózsa-fametszetekben rikít a politikai mondanivaló (ugyanakkor tökéletesen megtervezett és hiteles történelmi illusztrációja az 1514-es parasztháborúnak). 1928-ban Lukács György megbízásából készítette el a korabeli magyar grafikai művészet egyik kimagasló alkotását, a 12 fametszetből álló Dózsa György-sorozatot, mely későbbi korok grafikusnemzedékére is erősen hatott (Kondor Béla, Gácsi Mihály). A sorozat a festő expresszív korszakának záróeleme, legjobban Uitz Béla Ludditák című alkotásával vagy Käthe Kollwitz a társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozó, baloldali elkötelezettségű fametszeteivel rokonítható.
Amikor az 1514-et csinálta, együtt jártuk be a helyszínt, a Rákos mezejét, ahol a kereszteshadak összegyülekeztek. Vonattal utaztunk el Isaszegig, onnan gyalog jöttünk vissza Pécelnek. Itthon pedig én olvastam fel neki Eötvös regényét. Ő csak hallgatta. Egyszerre megszólalt: „Most pihenj!” S amíg én pihentem, megcsinálta a skiccet
A 12 kép-alkotta Dózsa-fametszetsorozat egyes képei: I. Menetelők, II. Kaszafenő paraszt, III. Kapudöngetők, IV. Felkelő paraszt, V. Dózsa a várfokon, VI. Összecsapás, VII. Leveretés, VIII. Máglyák, IX. Dózsa a tüzes trónon, X. Verbőczy, XI. Lőrincz pap, XII. Leölt parasztok.[9]
Az 1930-as munkástüntetésre készülve a sorozat egy példányából transzparenst készített.
Nagy papírtekercsből levág két és fél méternyit, ezt kiteríti a padlóra és felrakja rá a metszeteket. A papír teljes nagysága 240 x 160; felső részére kirakja a „Menetelők”-et, a „Kaszafenő paraszt”-ot, a „Kapudöngetők”-et. Alja második sorba egyik oldalra a „Felkelő paraszt”-ot és az „Összecsapás”-t, a másikra a „Dózsa a várfokon”-t és a „Leveretés”-t. A papírlap aljára a „Dózsa a tüzes trónon” és a „Verbőczy” kerül., az üresen maradt középrészre pedig nagy tusrajzot csinál: a rajz Lőrinc pap helyett egy vasrácsait széttörő munkást ábrázol.
A Dózsa-témából 1933-ban 6 lapos rézkarc-sorozatot is készített. Ő maga is érezte, hogy ez a munkája emblematikus jelentőségű; a mondanivaló és az esztétikai érték kivételes találkozása.
A szocializmus idején a történelemtankönyvekben az 1514-es Dózsa György-féle parasztfelkelésről szóló részt mindig Derkovits Gyula alkotásaival illusztrálták.
A kapitalista fejlődéssel egyre inkább benépesedő nagyvárosok peremvidéke a magyar képzőművészetben legelőször Derkovits Gyula figyelmét keltette fel.[11]
Az irodalomban hasonló érdeklődés fűtötte József Attilát. Derkovits megörökítette a külvárosi szórakozás jellegzetes helyszíneit (Vurstliban, Kintornások, Este a mozinál). Visszatérő motívumai továbbá a minden színpadiasságot mellőző spontán utcai történések, amelyek hirtelen, előre nem tervezetten köszönnek be, ugyanakkor az elhanyagolt, lepusztult területek egy-egy részletét is szívesen ecsetvégére kapja. (Bolgárkertészet, Öntözőkút)
Városképei sorából kiemelést érdemel az 1929-ben született Sorompó.[11] A festmény középpontjában egy útkereszteződésen átrobogó lovaskocsikat láthatunk. A kerítés sarkában görnyedt hátú, megtört tekintetű munkanélküliek várakoznak. Az élénk színekben gazdag, mozgalmas festményen a város sokféle arca villan fel. A hirdetésekkel és cégérekkel telerakott palánkok mögött falusias, földszintes épületek állnak mintegy a múlt mementóiként, hátrébb azonban már a jövőt láthatjuk beköszönni: egy épülő többemeletes bérház dominálja a hátsó képteret.
Derkovits a sűrű kompozícióban egyszerre tud ábrázolni különböző idő- és térelemeket. Ugyancsak nagy a kontraszt a festményt átható mozgás és a munkanélküliek reménytveszett álldogálása között. Ennek társadalmi üzenete is van.
A művészettörténészek nagy része Derkovits kései műveit tekinti életműve csúcsteljesítményeinek. Genthon István, valamint Körner Éva is így vélekedik.
Egyre inkább kiteljesedett egyéni stílusa, kiváltképpen 1930-tól fogva, amikor főként temperával fest, és színei kivilágosodnak, finom harmóniába rendeződnek. Művészetének ennek a delelő korszakában képei méretre is monumentálissá nőttek és elragadó színhatásúak lettek.
Élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás ötvözetét. Másrészt a festészetben arany és ezüst porfestéket is használt, hogy színeit még melegebbé varázsolja. Jó példa erre a Híd télen című 1933-ban született képe. (A Híd télen-ről Körner Éva a monográfiájában azt írja, hogy az antagonisztikus világ valamennyi fontos momentuma a korábbiaknál sokrétűbb viszonylatban kerül ábrázolásra a didergő családtól a rendet őrző fegyveresig. Derkovits vágásos módszere révén a képmező két szélső kulisszája: a tőkés világ hirdetőoszlopa és a külváros bódéja ugyancsak szimbolikus tartalommal telítődik.[12] Ellentétük vászonra festése egyfajta rejtett, s nem explicit művészi állásfoglalás.)
Legtöbb művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, szintén jelentős Derkovits-gyűjteménnyel büszkélkedhet a Szombathelyi Képtár is, de vannak festményei, illetve grafikái magántulajdonban is.
Meg nem erősített hírek szerint a II. világháború végén Derkovits Gyula fél tucatnyi festményét – köztük főműveket – hadizsákmányként a Szovjetunióba hurcolták. Sorsuk, hollétük azóta nem ismeretes. (Kultúrdiplomáciánk több ízben is kísérletet tett a visszaszerzésükre, ám nem jártak sikerrel.)
1961-ben Ránki György komponált művet Derkovitsnak a Dózsa György-témát megörökítő metszetsorozata alapján.[35] Ez a zongorára és zenekarra írt, 1514-fantázia címet viselő, sodró lendületű műalkotás a Derkovits Gyula által megjelenített forradalmi indulatoknak ad hangot. Ránki hatalmas fokozásokkal, drámai ellentétekkel, a statikus és a mozgó szólamok váltakozásával fordította le a derkovitsi képzőművészeti kifejezőeszközöket a zene nyelvére. A Derkovitscsal közös eszmei mondanivaló abban is kifejezésre jut, hogy az opuszt a zeneszerző optimista kicsengésű epilógussal koronázta meg.
Amikor Ránki György műve a rádió-bemutató után felcsendült a Zeneakadémia nagytermében is, Derkovits özvegye e sorokat írta a zeneszerzőhöz: „A tegnap esti bemutató előadás hatalmas, szuggesztív ereje először lenyűgözött, végül határtalan magasságba emelt. Ön a hangok kitűnő mestere, életre keltette Derkovits Gyula „1514” c. fametszetét. Eleven erőkké váltak! Nagyszerű érzés két alkotó művész teremtő munkája eredményeit látni, megérteni.”
A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj, amelyet 1955-ben alapítottak pályakezdő képzőművészek számára, ma is él. [38]
„Derkós”-nak lenni rangot jelent a szakmában. Belépőnek tekinthető egy sikeres művészpályához. A díj tehát, amellett, hogy anyagi támogatást nyújt a megélhetéshez, biztosítja a nyugodt alkotómunka feltételeit, azért is nagy jelentőséggel bír, mert ez a művészi pálya során elsőként kapható állami kitüntetés.
Derkovits eredeti sírhelye az Új köztemetőben volt, ezen Medgyessy Ferenc szobrászművész 1937-ben készített műve állt. (Derkovits hamvainak áthelyezése óta e sírkő a Magyar Nemzeti Galériában található.)[66]
Hamvait a szocializmus idején – a rendszer megbecsülése jeleként – előbb a Kerepesi temető művészparcellájába, majd az ugyanitt kialakított Munkásmozgalmi Pantheonba vitték át. 2016 óta ismét a művészparcellában van újratemetve, nyughelyét szerény fakereszt jelöli. Derkovitsot, József Attilához hasonlóan négyszer temették el.
Méltatlanul elhanyagolt sírja ügyében az Ecsetem a fegyverem című dráma szerzője, Lajta Erika egy cikket publikált az Eszmélet című folyóiratban. A cikkíró fölvetette, hogy a hajdan Derkovits özvegye által megrendelt, Medgyessy Ferenc által készített síremlék a Nemzeti Galériából visszakerülhetne a sírra, ill. a Nemzeti Örökség Intézete nagyobb figyelmet fordíthatna a sír állapotára.[67]
Az 1989-es rendszerváltás után a Derkovits iránti érdeklődés egy időre kissé megkopott. Sokak szemében az, hogy a szocialista időkben kisajátította őt a rendszer, beárnyékolta az egyébként nemcsak társadalomkritikus alkotói attitűdre szorítkozó, hanem rendkívül komplex, sokszólamú művészetét. Még maga az 1994-es Derkovits-centenárium is inkább csak a hallgatás jegyében zajlott. Születésének 100. évfordulóján a hivatalosság részéről Derkovits nem kapta meg a művészi rangjának kijáró megbecsülést.[68]
Időbe tellett hát, hogy a megértést mélyen befolyásoló osztály-pátosz szertefoszolhasson, a mártírmítosz ködbe vesszen. A "Lobogónk: Derkovits" mint jól bejáratott, ámde kiüresedett frázis ne akadályozza meg, hogy az előző rendszerben a magyar művészet egyik vezéralakjává magasodott festő megőrizhesse kiemelt státuszát.
A későbbiekben viszont megváltozott a közhangulat, no meg a műkincspiac preferenciái is. (Derkovits egyik korai festménye 2007-ben rekord-áron: 11 millió forintért talált gazdára![69] Az aukciókon rendkívül ritkán felbukkanó Derkovits-művek azóta is magas leütési áron kelnek el.)
A Nemzeti Galéria 2014-es nagy Derkovits-kiállítása bizonyította, hogy a művész életműve a politikától és ideológiáktól független nemzeti érték. A kiállítás kurátorai, Bakos Katalin és Zwickl András művészettörténészek Derkovitsot „József Attila-i horderejű figurának” jellemezték."[21]
Zwickl András szerint külföldi művészettörténészek a Nemzeti Galériában kiállított magyar műkincsekhez gyakran nyugati mestereket társítanak „ősforrásként”, de Derkovits eredeti tehetségéhez nem igazán tudnak külföldi analógiákat fölhozni.[70]
Bellák Gábor művészettörténész, a Nemzeti Galéria főmuzeológusa Derkovitsot „minden szempontból és értelemben korának legjelentősebb művészének” minősítette. Bellák szerint Derkovits „kerüli az úgynevezett nagy témákat; a lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat jelenítette meg: Számára az igazi problémát, a legfontosabb megfestendő témát az egyszerű embernek a sorsa jelenti. Arra keresi a válaszokat, hogy mit képviselhet, mit tehet akár egyetlen ember? Mi múlhat rajta?”, továbbá: „képes volt szimbólumokat teremteni: a képein, így a csendéletein is, minden jelent valamit. A való élet jelensége, lüktetése érdekli – ezt képviseli hitelesen és kritikusan. Nem direkt politikai üzeneteket fogalmaz meg, nem agitál nyilvánvaló módon – ezeknél sokkal árnyaltabb eszközökkel él, ám a valóságos életet, a szegénységet, a társadalmi feszültségeket és ellentéteket bemutató képeinek az üzenete így is egyértelműen dekódolható.”[71]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.