From Wikipedia, the free encyclopedia
A Horn-fok (hollandul Kaap Hoorn, spanyolul Cabo de Hornos) a chilei Tűzföld (Tierra del Fuego) szigetvilág és ezzel az amerikai kontinens legdélebbi pontja, amely a Horn-szigeten található.
Horn-fok | |
A Horn-fok látképe dél felől | |
Közigazgatási adatok | |
Ország(ok) | Chile |
Régió | Magellán-szoros és Chilei Antarktika |
Földrajzi adatok | |
Kontinens | Dél-Amerika, Amerika |
Szigetcsoport | Hermite-szigetek |
Sziget | Horn-sziget |
Óceán | az Atlanti- és Csendes-óceán határa |
Elhelyezkedése | |
d. sz. 55° 58′ 48″, ny. h. 67° 17′ 21″ | |
Dél-Amerika déli részét ábrázoló térkép, rajta a Horn-fok, a Drake-átjáró és a Déli-Shetland-szigetek | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Horn-fok témájú médiaállományokat. |
A Horn-fok Dél-Amerika legdélebbi pontja és a Drake-átjáró északi határa, hosszú évekig a világ körüli kereskedelmi forgalmat lebonyolító vitorlások útjának egyik fontos állomása volt. A fok körüli vizek azonban különösen nagy veszélyeket rejtettek a vitorláshajóknak, mivel gyakoriak az erős szelek, az erőteljes áramlatok és az Antarktiszról leváló jéghegyek, emiatt a fok körül igen sok hajótörést jegyeztek fel.
A Horn-fok megkerülését a Panama-csatorna megnyitása tette jórészt feleslegessé 1914-ben. Azonban a fok megkerülése ma is a hajózás egyik nagy kihívása, és számos jacht hajózik erre ma is, legtöbbször a föld körüli vitorlásversenyek részeként. Ezek a hajók is általában a Horn-foktól északra található csatornák egyikét választják, bár néha horgonyt vetnek a sziget öbleiben és jó időben meglátogatják a Horn-szigetet. Számos rangos nemzetközi vitorlásverseny, mint pl. a Volvo Ocean Race, a VELUX5OCEANS és a Vendée Globe útvonala vezet erre, és a föld körüli hajózás sebességrekordját megdönteni kívánók is erre szoktak hajózni.
A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet a holland Willem Schouten adott szülővárosáról a hollandiai Hoornról. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely" a jelentése a "horn", illetve a "hornos" szónak).[1]
A Horn-fok a dél-amerikai kontinenshez tartozó legdélebbi fekvésű szárazföld, amely a d. sz. 55° 58′ 48″, ny. h. 67° 17′ 21″ koordinátákon található. A fok a Hermite-szigetek néven ismert szigetcsoport egyik tagján, a Horn-szigeten található, a részben Chiléhez, részben Argentínához tartozó tűzföldi szigetvilágban.[2][3]
A Horn-fok jelzi a Drake-átjáró legészakibb pontját, az átjáró Dél-Amerika és az Antarktisz között fekszik. Az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt elválasztó képzeletbeli vonalat a fokon keresztülhaladó hosszúsági kör jelöli ki.[4] Maga a sziget a Cabo de Hornos Nemzeti Park területén van.
A fok Chile part menti felségvizein található, és a chilei haditengerészet egy támaszpontot üzemeltet a Horn-szigeten, amelynek részei a szálláshelyek, kápolna és egy világítótorony.[5] A támaszponttól nem messze található egy emlékmű, amely egy albatroszt ábrázol, és a fok körüli veszélyes vizeken életüket vesztett hajósok emlékére emelték.[6]
Bár a támaszpont és az emlékmű a szigeten található, de nem a fok közvetlen közelében van, mivel a Horn-fok mind a tenger, mind a szárazföld felől nehezen közelíthető meg. Az „igazi” Horn-fokon egy 4 méter magas, üvegszálból készült világítótorony található, amelynek fénye kb. 23 km-ről látható.
A szigeten az éghajlat és az erős szelek miatt egyáltalán nem nőnek fák, de a növényzet a rendszeres csapadéknak köszönhetően nagyon dús. A hideg, nyugaton nedves, keleten száraz éghajlat sok szokatlan állatnak ad otthont, a Horn-fok a Magellán-pingvin elterjedési területének legdélebbi pontja, de számos más különleges madárfaj él még itt, mint pl. az óriás viharmadár és a dolmányos albatrosz, a röpképtelen óriás-gőzhajóréce és a Magellán-harkály.[7][8]
A környék éghajlata meglehetősen hűvös, mivel közel található az Antarktiszhoz. A szigetcsoporton nem üzemel meteorológiai megfigyelőállomás, de egy 1882–83-ban végzett méréssorozat megállapította, hogy egy év alatt 1357 milliméter csapadék hullott, míg az éves átlagos hőmérséklet 5,2 °C fok volt. Az átlagos szélsebesség 30 km/óra volt, míg egyes széllökések elérték a 100 km/órás sebességet az évszaktól függetlenül.[9]
A 146 km-rel északabbra fekvő Ushuaia városában végzett megfigyelések alapján nyáron (január–február hónapokban) a legmagasabb hőmérséklet 14, a legalacsonyabb 5 °C, míg télen (július) a hőmérséklet 4 és –2 °C között ingadozik. A tenger közelsége miatt az idő általában borús, felhős.[10]
Minden évszakban sok csapadék hullik, a 109 km-re délnyugatra található Diego Ramirez-szigeten lévő meteorológiai állomás adatai szerint a legtöbb csapadék márciusban hullik, átlagosan 137,4 milliméter, míg októberben a legkevesebb, átlagosan 93,7 milliméter.[11] Legtöbbször erőteljes szél fúj, de leginkább télen vannak viharos szelek: nyáron a Horn-fok körül az idő 5%-ában viharos erejű szél fúj jó látási viszonyok mellett, míg télen az idő 30%-ában mérnek viharos szeleket rossz látási viszonyok mellett.[12]
Ennek megfelelően a Horn-fok megkerülése a vitorlás hajók korszakában igen veszélyes vállalkozás volt, és a hajók legtöbbször heves viharban hajóztak erre.
A Horn-fok és a Horn-sziget a chilei Cabo de Hornos járás része, amelynek központja Puerto Williams, a járás az Antártica Chilena tartományhoz tartozik, amelynek központja szintén Puerto Williams. A tartomány pedig a Magellán-szoros és Chilei Antarktika régió (Magallanes és Antártica Chilena) része.[13]
A Puerto Williams-től pár kilométerre délre található Puerto Toro a Horn-fokhoz legközelebb eső, egyben a Földön legdélebbre fekvő település.
Számos lehetséges hajózási útvonalon lehet megkerülni Dél-Amerikai legdélebbi részét. A Magellán-szoros a kontinens és a Tűzföldi szigetcsoport között található és a legnagyobb – bár legszűkebb – hajózási útvonal, amelyet jóval a Horn-fok felfedezése előtt már használtak. A Beagle-csatorna Tűzföld és Isla Navarino sziget között található, bár meglehetősen nehezen hajózható, illetve számos hajózási útvonal fekszik a foktól északra található Wollaston és Hermite szigetek között.[14]
Mindegyik útvonalon azonban nagy veszélyt jelentenek a hirtelen széllökések, a tengerészek által williwaw-nak nevezett szelek, amelyek minden figyelmeztetés nélkül csapnak le az átjáróban hajózókra.[15] A szűk hajózási csatornák miatt a hirtelen, heves széllökés nagy veszélyt jelent, mivel könnyen a part menti sziklákra sodorhatja a hajót.
A Horn-fok körüli vizek és a Drake-átjáró nyílt tengere (amely a legszélesebb pontján 800 km széles) megfelelő helyet biztosít a vitorlás hajóknak a manőverezéshez és a változó szelekhez való alkalmazkodáshoz. A viharos szelek által felkorbácsolt hullámok ellenére a legtöbb hajó és vitorlás inkább ezt az útvonalat választja.[1]
Számos tényező nehezíti meg a Horn-fok körül a hajózást és tette ezt az útvonalat a világ egyik legveszélyesebb hajózási útvonalává. Az átjárók szűkössége rendkívül megnehezítette a manőverezést, és déli óceánokon általában is nehéz volt hajózni a viharos szelek miatt, a Horn-fok fekvése pedig szélsőségesen déli (összehasonlításképpen, az Afrika déli csücskénél található Agulhas-fok a 35° déli fokon, míg Új-Zéland legdélebbi pontja is csak a 47° déli szélességi fokon fekszik).
A 40° déli szélességi fok alatt a szelek akadálytalanul fújhatnak nyugatról keletre, mivel szinte semmilyen szárazföld nem állja útjukat – a hajósoknál az üvöltő negyvenesek nevet kapták ezek a szelek. Délebbre a még veszélyesebb a dühöngő ötvenesek és a sikoltó hatvanasok fújnak, amelyek miatt a keleti irányban hajózó vitorlások próbálnak közel tartózkodni a 40. déli szélességi fokhoz. A Horn-fok megkerüléséhez azonban szükséges az 56° déli szélességi fok alá, vagyis a legvadabb szélviharok térségébe hajózni.[16] A szeleket még veszélyesebbé teszi, hogy az Andok déli vonulatai és az Antarktisz közötti, viszonylag keskeny csatornában még inkább felerősödnek a szelek.
A déli óceánokon uralkodó viharos időjárásnak megfelelően hatalmas hullámok alakulnak ki, amelyek akadálytalanul vándorolnak az óceánokon. A Horn-foktól délre azonban aránylag keskeny csatornán kell áthaladniuk, amelynek eredményeként a hullámok keskenyebbek és magasabbak lesznek. Ha a Drake-átjárón áthaladó erős keleti áramlat ellentétes nyugati széllel találkozik, ez a hullámok további felhalmozódását eredményezheti.[17] A „normális” hullámzás mellett a Horn-fok körüli tenger hírhedt az akár 30 méteres magasságot is elérő hullámóriások előfordulása miatt.[18]
Az uralkodó szélirány és az erős tengeráramlat nagyban megnehezítette a hajózást, mivel a hajók általában keletről nyugatra szándékoztak átkelni a szoroson. Bár ez a mai napig némi problémát jelent a hajóknak, a csak vitorlával felszerelt hajóknak ez nagyon komoly akadály volt, és legjobb esetben is csak nagyon lassan tudtak haladni az ellenszélben.[19] A modern vitorláshajók és jachtok már sokkal könnyebben tudnak nyugati irányban áthaladni az átjárón, mint pl. a Global Challenge versenyek alkalmával. Ennek ellenére kevesen választják ezt az útvonalat: az elmúlt évtizedekben két hajós, John Kretschmer a 32 láb hosszú "Gigi" fedélzetén 1984-ben, illetve Lin és Larry Pardey 2003-ban a Taleisin fedélzetén.
További veszélyt jelent a hajósokra nézve a jéghegyek jelenléte a 40° déli szélességi fok alatt. Bár a fok körül a jéghatár délebbre húzódik, a jég jelenléte megnehezíti a hajózást. Nyáron (január–február hónapokban) a jéghegyek általában az 50° déli szélességi fok alatt találhatók, de télen (június–július) akár a 40° déli szélességi fok környékén is felbukkanhatnak.[20]
1525-ben a spanyol San Lesmes vitorlás, Francisco de Hoces parancsnoksága alatt a Loaísa expedícióban vett részt, amikor egy vihar délre sodorta a hajót a Magellán-szoros atlanti végétől. A hajó egészen a déli szélesség 56°-ig sodródott, ahol a távolban földet láttak.
1578. szeptemberben Sir Francis Drake föld körüli útja során szintén a Magellán-szorost használta Dél-Amerika megkerülésére, de mielőtt északnak fordíthatta volna hajóit, egy heves vihar szintén délre sodorta a flottát, jóval a Tűzföldtől délre. Drake ekkor fedezte fel a nevét viselő átjárót, és a nyílt tenger jelenlétéből arra következtetett, hogy a Tűzföld mégsem egy önálló kontinens (ahogy azt akkoriban hitték), hanem egy szigetcsoport. A felfedezést abban az időben nem aknázták ki, és a hajók továbbra is az északabbra található Magellán-szoroson keresztül hajóztak.[21]
Az 1600-as évek elején a Holland Kelet-indiai Társaság kapta meg a Magellán-szoroson és a Jóreménység-foka körül bonyolított holland kereskedelem monopóliumát. Ebben az időben csak ez a két útvonal volt ismert a Távol-Kelet felé igyekvő hajósoknak. A társaság megbízásából, egy új kereskedelmi útvonal és a feltételezett Terra Australis (azaz déli kontinens) feltárása szándékából Isaac Le Maire amszterdami kereskedő[22] és Willem Schouten, a holland Hoorn városából származó kapitány összeállítottak egy expedíciót, amely további támogatást kapott Hoorn város tehetős kereskedőitől.[23]
Issac Le Maire Jacob nevű fia a vállalkozás kereskedelmi ügyeiért felelős partnerként[24] szintén részt vett az expedícióban. 1615 júniusában hagyta el Hollandiát az expedíció két hajója, az Eendracht,[25] egy 360 tonnás vitorlás Schoutennel és Le Maire-rel a fedélzetén, illetve a 110 tonnás Hoorn, amelynek Schouten bátyja, Johan volt a kapitánya. A két hajó közül egyedül az Eendracht, amely a Hoorn legénységét is szállította,[26] hajózott keresztül a Le Maire-szoroson, és ekkor tették a nagy felfedezést:
A felfedezés idején a Horn-fokot Tűzföld legdélebbi pontjának tartották, a viharos időjárás és a veszedelmes tenger miatt a Drake-átjáró további felderítése szinte lehetetlen volt, és csak 1624-ben fedezték fel, hogy a fok egy szigeten található. A Horn-foktól délre csak 650 km-re található Antarktiszt, amelynek létezését már jóval korábban gyanították és megjósolták, csak 1820-ban fedezték fel, annak ellenére, hogy a Drake-átjárót a közbeeső 200 évben rendszeresen használták hajózásra.[2]
Az 1700-as évektől az 1900-as évek elejéig a Horn-fok és a Drake-átjáró a világ kereskedelmének nagy részét lebonyolító klipperek útvonalának része volt. Az Anglia és Ausztrália, valamint Új-Zéland között hajózó, utasokat, gyapjút, gabonát és aranyat szállító hajók rendszeresen erre hajóztak,[29] illetve ezt az útvonalat használták az Európa és a Távol-Kelet közötti kereskedelmet bonyolító vitorlások is. Az Egyesült Államok keleti és nyugati partja között utasokat és árukat szállító hajóknak is erre kellett kerülniük.[30][31] A viharos, kiszámíthatatlan időjárás és a háborgó tengerek miatt azonban igen veszélyes volt erre hajózni.
A legközelebbi kikötő, amely a vitorlásokat és személyzetüket ki tudta szolgálni, a Falkland-szigeteken volt. A szigetlakók ki is használták előnyös helyzetüket, és a hajók javításáért néha olyan elképesztő pénzeket követeltek, hogy időnként a megrongálódott hajókat Port Stanley kikötőjében egyszerűen magára hagyta a legénység.
A gőzhajók kifejlesztése és a Panama-csatorna megnyitása után a kereskedelmi forgalom lassan más útvonalakra terelődött, de a Flying P-Liner osztályú német acéltörzsű vitorlás hajók, amelyeket pont a környék szélsőséges viszonyait figyelembe véve terveztek és építettek, továbbra is a Horn-fok körül hajóztak. Ezek a hajók a Dél-Amerikából származó guanót és később ausztrál gabonát szállítottak Európába. A hajók ellenállóképességét tanusítja, hogy egyetlenegy sem veszett el ezek közül a Horn-fok körül.
A tengerészhagyomány szerint a Horn-fok megkerülése után a tengerészek egy aranykarikát viselhettek a bal fülükben és egyik lábukkal az asztalon ehettek. Ha a Jóreménység-fokot is megkerülték, akkor mindkét lábukat feltehették az asztalra.[32][33] A fokot megkerülő tengerészek emellett egy teljes vitorlázattal hajózó klippert ábrázoló tetoválással is büszkélkedhettek.[34]
A Horn-fokot megkerülő hajók közül az egyik nevezetes kísérlet a HMS Bounty-hoz fűzödik 1788-ban, amely leginkább a hajón kitört lázadásról emlékezetes. A William Bligh kapitány parancsnoksága alatt hajózó Bounty kenyérfa palántákat szállított Tahitiből Jamaicára, mielőtt a Csendes-óceánon a legénység fellázadt és ezzel a hajó útja megszakadt.
Az Egyesült Államokban megépülő transzkontinentális vasútvonalak, illetve a Panama-csatorna lassan a Horn-fok körüli hajózási forgalom csökkenéséhez vezetett, a gőzhajók elterjedésével csak a német Flying P-Liner hajók voltak az utolsó kereskedelmi vitorlások, amelyek erre hajóztak (az utolsó hajó, a Pamir gabonát szállított az ausztrál Port Victoria kikötőből az angol Falmouth-ba 1949-ben).
Manapság csak néhány nagyobb hajó jár erre rendszeresen, általában olajszállító hajók, nagy kirándulóhajók és néhány repülőgép-anyahajó, de rendszeres kereskedelmi útvonal már nem vezet a Horn-fok körül.
A Szuezi-csatorna és a Panama-csatorna megnyitása ellenére a Horn-fok körül vezető útvonal teszi lehetővé a föld körbehajózását a legrövidebb idő alatt. Emiatt, illetve a szabadidős vitorlázás elterjedése miatt egyre gyakrabban hajóznak erre kisebb vitorlások. A nagy távolság és a veszélyes időjárási viszonyok miatt a Horn-fok körbehajózása a vitorlások körében felér a Mount Everest megmászásával.[35][36][37]
Az első hajós, aki egyedül hajózott át a Drake-átjárón, Joshua Slocombe volt 1895-ben, de a különlegesen rossz időjárási viszonyok miatt számos alkalommal kényszerült a szigetek közötti csatornákon hajózni és feltételezhető, hogy a fokot nem kerülte meg. Az első kis vitorlás hajó, amely igazoltan megkerülte a Horn-fokot, a 42 láb (13 m) hosszú Saoirse jacht volt, amely fedélzetén Conor O'Brien és három barátja 1923 és 1925 között körbehajózták a földet.[2] 1934-ben a norvég Al Hansen volt az első, aki kelet-nyugati irányban megkerülte a fokot Mary Jane nevű hajójában, bár később Chile partjai előtt hajótörést szenvedett.[38] Az első ember, aki egyedül megkerülte a Horn-fokot és sikeresen körbehajózta a földet, az argentin Vito Dumas volt 1942-ben a 33 láb (10 m) hosszú Lehg II fedélzetén.[39]
Manapság számos vitorlásversenyt rendeznek a régi klipperek útvonalát követve a Horn-fok érintésével. Ezek közül az egyik legkorábbi a Sunday Times Golden Globe Race egyszemélyes vitorlásverseny volt, 1966-ban kilencen indultak az angliai Falmouthból, de minden szabályt betartva csak Robin Knox Johnston ért vissza, aki 313 nap alatt tette meg a 30123 mérföldes távot Suhaili nevű, 32 láb (10 m) hosszú kétárbócosával.
A Golden Globe Race mintájára négyévente rendezik a szintén egyszemélyes Around Alone, illetve a Vendée Globe[40] non-stop vitorlásversenyt. A Volvo Ocean Race versenyt szintén négyévente rendezik csapatok számára. A Jules Verne Trophy díjat az kaphatja, aki megállás és külső segítség nélkül a leggyorsabban körbehajózza a földet, tekintet nélkül a hajó típusára vagy a legénység létszámára.
A nagy érdeklődéstől függetlenül a Horn-fok körbehajózása nem veszélytelen, amelyre a legjobb példa Miles and Beryl Smeeton esete, akik 1956-ban a Tzu Hang fedélzetén kísérelték meg körbehajózni a fokot. A szorosban a hajót egy hatalmas hullám felborította, és bár a chilei Talcahuano városban ki tudták javítani a károkat, a következő kísérletnél egy újabb hatalmas hullám felborította a hajót és letörte az árbócot. A pár végül túlélte a hajótörést és 1967-ben harmadik kísérletre sikeresen áthajózott a szoroson.[41]
A Horn-fok a tengerészek és a vitorlások szemében kitüntetett helyet foglal el. Szerepelt a tengerésznótákban[42] és számos könyvben, amely a tengerhajózásról vagy a vitorlázásról szól. Az egyik klasszikus regény a vitorlás hajók korából a Two Years Before the Mast, írója Richard Henry Dana Jr, aki Boston-ból Kaliforniába utazott a Horn-fokon keresztül:
Nyolc óra előtt (vagyis azon a szélességi fokon naplementekor) felhangzott a kiáltás "Mindenki a fedélzetre!" az elülső figyelőből és ahogyan a fedélzetre értünk, egy nagy fekete felhőt láttunk, amely délnyugatról felénk tartott és elsötétítette az eget. "Itt jön a Horn-fok!" kiáltotta az első tiszt, és éppen annyi időnk volt, hogy bevonjuk a vitorlákat, mielőtt elért minket. Szempillantás alatt nagyobb hullámokat korbácsolt, mint amit valaha láttam, és mivel pontosan előttünk volt, a kis vitorlás, alig nagyobb, mint egy fürdőkád, nem tehetett mást, egyenesen belehajózott és a teljes orrát ellepték a hullámok, víz ömlött be minden nyíláson, és fennállt a veszélye, hogy a fedélzetről mindent a tengerbe sodor. Egyes helyeken derékig állt. Felugrottunk és csökkentettük az orrvitorlákat, minden más vitorlát bevontunk és lekötöztünk. De ez sem volt elég, a hajó szenvedett a hullámok és a szél ellenében, és a vihar egyre erősödött. Ekkor már szakadt a havas eső és a jég is nyakunkba. Ismét felkötöttük a vitorlákat, még szorosabbra fogtuk az orrvitorlát és bevontuk a fővitorlát. Reményeinknek itt lett vége.[43]
Charles Darwin a The Voyage of the Beagle című könyvében, amelyet az 5 éves expedícióról írt, a következőképpen jegyezte fel 1832-es találkozását a Horn-fokkal:
... megközelítettük a Barnevelts-szigeteket és elhajóztunk a Cape Deceit kiálló csúcsai mellett, majd 3 óra körül megkerültük az elemek által meggyötört Horn-fokot. Az este világos és nyugodt volt, és a környező szigetek nyújtotta látványban gyönyörködtünk. A Horn-fok azonban megkövetelte a tiszteletet, ami kijár neki, és az éj leszállta előtt vihart küldött ránk. A tenger felé vettük hát az irányt és csak másnap közelítettük meg a szárazföldet, amikor hírnevének megfelelően láttuk ismét a fokot – ködbe burkolózva, viharos széllel és tengerrel övezve. Nagy fekete felhők gördültek tova az égen, melyből az eső és a hó olyan erővel zúdult ránk, hogy a kapitány a Wigwam Cove felé vette az irány. Ez egy nyugodt kis öböl, nem messze a Horn-foktól, és itt, karácsony estéjén, nyugodt vízen horgonyt vetettünk.[44]
Alan Villiers, a hagyományos vitorlások szakértője számos könyvet írt erről a helyről és a vitorlások korszakáról, mint pl. a By way of Cape Horn.[45] A fokot egyedül körbehajózók is könyvben örökítették meg kalandjaikat, mint pl. Vito Dumas, aki Alone Through The Roaring Forties címmel írta meg föld körüli útjának történetét.[46]
A HMS Beagle kapitánya, Robert FitzRoy partraszállásának szentelték azt az emlékművet, amelyet a kapitány születése után 200 évvel avattak fel nem messze a chilei támaszponttól.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.