Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd
középkori muszlim uralkodó / From Wikipedia, the free encyclopedia
Abu Bakr Muhammad ibn Tugdzs – arab betűkkel أبو بكر محمد بن طغج (Abū Bakr Muḥammad ibn Ṭuġǧ) – (Bagdad, 882. február 5. – Damaszkusz, 946. július 24.), akit röviden a kalifától kapott al-Ihsíd (arab betűkkel الإخشيد [al-Iḫšīd]) tiszteleti néven szokás emlegetni, középkori muszlim fejedelem, az Egyiptomot, Palesztinát, Dél-Szíriát és a Hidzsázt uraló Ihsídida-dinasztia alapítója volt.
Abu Bakr Muhammad ibn Tugdzs | |
أبو بكر محمد بن طغج [Abū Bakr Muḥammad ibn Ṭuġǧ] | |
al-Ihsíd | |
Abu Bakr Muhammad dénárja | |
Egyiptom, Dél-Szíria, Hidzsáz uralkodója | |
Uralkodási ideje | |
935 – 946 | |
Utódja | Abu l-Kászim Únúdzsúr |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | Ihsídidák |
Született | 882. február 5. Bagdad |
Elhunyt | 946. július 24. (64 évesen) Damaszkusz |
Nyughelye | Jeruzsálem |
Édesapja | Tugdzs ibn Dzsuff |
Gyermekei | Únúdzsúr, Ali |
A Wikimédia Commons tartalmaz Abu Bakr Muhammad ibn Tugdzs témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Török katonacsalád sarja volt. Apja az Egyiptomban függetlenedő Túlúnidák oldalán futott be fényes karriert a 9–10. század fordulóján, de élete végén bebörtönözték. Vele együtt fia is fogságba került, majd szabadulását követően részt vett az Ibn al-Mutazz-féle felkelésben. Ezután Egyiptomba ment, ahol a helyi kormányzó és a központi hadsereg vezetője jóvoltából egyre jelentősebb pozíciókat tölthetett be a szír-palesztin térségben. Bár már korábban kinevezést kapott (amit a bagdadi hatalmi viszályoknak köszönhetően rövid úton felülírtak), 935-ben vált csak önálló egyiptomi uralkodóvá. A Fátimidák támadásának kivédésével sikerült megszilárdítania pozícióját, és az anarchikus évtizedek után a béke, a rend és a prosperitás időszakát hozta el a Nílus-völgyi tartomány számára. Független helytartósága alatt igyekezett távol maradni a bagdadi intrikáktól, de mindvégig elismerte a tényleges hatalmukat elvesztő abbászida kalifák főségét, amit azok előbb a tiszteleti név megadásával, utóbb pedig helytartóságának örökletessé tételével honoráltak. Uralkodása jelentős részében különféle, Mezopotámiából érkezett ellenségek ellen kellett harcolnia Egyiptom védelmében, de a tartományon kívül – a küzdelemben pedig inkább a megvesztegetés, a lefizetés és a területi engedmények eszközeire hagyatkozott, mintsem katonai erejét kockáztatta volna. Ennek köszönhetően stabil, erős államot hagyott utódaira, érdemeit azonban a kortársak és az utókor szemében elhomályosították ambiciózusabb, pazarlóbb és felelőtlenebb kortársai.