Tatárjárás Magyarországon
mongol támadás és invázió a Magyar Királyság ellen (1241–1242) / From Wikipedia, the free encyclopedia
A tatárjárás Magyarországon néven a mongolok és szövetségeseik elsősorban a 13. században bekövetkezett támadásait értjük. Az első, igazán pusztító invázió 1241–42-ben történt, illetve 1285-ben egy jóval kisebb mértékű; ez utóbbit második tatárjárás néven ismerjük.[1]
A 13. században Európának az egyre hatalmasabb kiterjedésű Mongol Birodalom további nyugati terjeszkedésével kellett szembenéznie, amely végül Lengyelország, Morvaország és Magyarország 1241–1242. évi feldúlásában nyilvánult meg. A mongolok támadása az akkori Európa történelmének egyik meghatározó eseménysorozata volt. A veszély évszázadokig fennállt, pedig a Mongol Birodalom nyugati szárnya 1261–1262-ben több, egymással rivalizáló részre (kánságra) szakadt: a Fekete-tengertől és a Kaszpi-tengertől északra fekvő területeket uraló Arany Hordára, a perzsa és iraki Ilhanátusra.
A mongol sereg 1241 márciusában tört be az országba, és előörseik néhány napon belül elérték Pestet. IV. Béla király és Batu kán csapatai között a döntő ütközetre 1241 áprilisában került sor a Sajó mentén, az észak-magyarországi Muhi mellett. A mongolok az ún. muhi csatában legyőzték a magyar sereget, majd üldözőbe vették a menekülő magyar királyt, aki végül a dalmáciai Trau (ma Trogir) közelében lévő szigeten keresett menedéket. A döntő csata után a mongol csapatok letarolták az országot. A korabeli források szerint a legnagyobb pusztítást az Alföld települései szenvedték el, ahol a 70-80%-ot is elérhette a népességvesztés mértéke. Ezután Bulgárián keresztül vonultak vissza, és 1242-ben elérték a Fekete-tengert, hatalmas pusztítást hagyva maguk után.
Az európai inváziójukat időnként villámháborúként írják le: amilyen gyorsan betörtek Európába, olyan gyorsan el is tűntek. A nyugati hatalmak egyike sem bizonyult képesnek arra, hogy megállítsa őket. A gyors visszavonulásukra számos elmélet született.