Kína művészete
From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
Kína művészete a legrégebbi fennmaradt, több mint három évezredes múltra visszatekintő kínai civilizáció művészeti megjelenése. A kínai művészet sajátos művészi felfogása, természetszemlélete az európaitól jelentősen eltérő művészeti nyelvet, jelképrendszert és értékrendet alkot.[1]
A képzőművészetben a kerámiák, bronzok, jáde faragványok, selymek és a lakk műtárgyak művészi színvonala évszázadokig itt volt a világon a legmagasabb. A kínai művészet átfogja a hatalmas ország múltját és jelenét, a kínai művészek alkotásait otthon és külföldön egyaránt.
Kína művészete a századok során jelentős hatást gyakorolt Japán, Korea, Vietnám és más környező országok művészetére. Korszakait alapvetően a császári dinasztiák szerint tárgyalja a művészettörténeti szakirodalom.[1]
A pekingi Tiltott Város múzeuma és a tajpeji Nemzeti Palotamúzeum hatalmas gyűjteményekkel rendelkezik a kínai művészetek témakörében.[2][3], de világszerte találhatók jelentős kollekciók nagyobb múzeumokban, Magyarországon a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban.
Remove ads
Hagyományok és hatások
A nyugati civilizációtól eltérően a kínai kultúrában rendkívül erős a hagyománytisztelet és folytonosság, ami az ázsiai típusú társadalmi szerkezet szilárdságát tükrözi. A Ming-dinasztia korának fejlett regényirodalma például jól felismerhetően a hat-nyolc évszázaddal korábbi Tang-dinasztia hagyományaira épül. A Csing-dinasztia () tájképfestményei hasonlóan épülnek fel a Szung-dinasztia () korabeli alkotásokhoz. A kínai művészek elsődleges célja sok évszázadon át nem valami új létrehozása, hanem az ősi modellek lehető leghűségesebb utánzása, újraalkotása volt. Végső soron ez a koncepció a konfucianizmusban gyökerezik, amely többek között arra utasítja a tanítványokat, hogy tiszteljék a mestert.
A Kínában elterjedt egyéb vallási és filozófiai tanítások is jelentős hatást gyakoroltak a művészi alkotásra. A taoizmus főleg a természettel harmóniában lévő élettel foglalkozik. A festészeti technikák a taoista jin-jang doktrína hatásait is mutatják, például a festett és az üres felületek dialektikus váltakozásában, vagy a „nedves” és „száraz” ecsetvonások kontrasztjában. A taoista mitológia alakjai is gyakran megjelennek a kínai művészeti alkotásokban. A buddhizmus hatása kevésbé hangsúlyos, különösen mivel idővel szinte a felismerhetetlenségig kínaiasodott. A 16. századtól kezdve a nyugati hatások is megjelentek Kínában, főleg az európai misszionáriusok munkássága révén.
A kínai művészet fő pillérei a császári udvar, valamint a tudományos körök voltak. Emellett, különösen az irodalomban és a festészetben, magányos művészi személyiségek, tudósok vagy volt tisztviselők is voltak, akik műveiket a „világ zajától” visszavonultan alkották, különösen a dinasztikus változások politikai viharai, belső háborúi idején.
A kínai művészet kisugárzása egész Kelet-Ázsiában megfigyelhető. Különösen hangsúlyosak azokon a területeken, amelyek egyes korszakokban kínai uralom alatt álltak, mint Korea és Vietnám, vagy amely térségekben sok kínai telepedett le (Szingapúr, Malajzia, Indonézia). Japán művészeire is nagy hatással volt Kína, ők egyes területeken lényegesen túl is szárnyalták példaképeiket, például a lakkművészetben. A 16. századtól kezdve a kínai műalkotásokat – különösen a porcelánt – nagyobb mértékben exportálták Európába, ahol hatással voltak a nyugati művészetre is.
Remove ads
Története
Újkőkor
A kínai művészet korai formáit az újkőkorszaki a Jangsao-kultúra () időszakából találták meg, amely az i. e. 6. évezredre nyúlik vissza. A korai kerámiaedények gyakran festetlenek voltak, és zsinórdíszítéssel látták el őket. A legkorábbi díszítőelemek között halak és emberi arcok voltak, de ezek végül szimmetrikus-geometrikus absztrakt mintákká fejlődtek, amelyek közül sokat festettek is.
A kifejlett Jangsao ()-kultúra legszembetűnőbb vonása a festett kerámia széles körű használata volt, emberi arcokkal, állatábrázolásokkal és geometriai mintákkal. A későbbi Lungsan-kultúra () gyakorlatától eltérően a Jangsao ()-kultúra még nem használta a fazekaskorongozást. A régészek szerint a Jangsao () társadalom a matriarchátuson alapult. Az ásatások kimutatták, hogy a gyerekeket festett kerámiaedényekben temették el.
A Liangcsu-kultúra () volt az utolsó neolitikus kultúra a Jangce deltájában, és körülbelül 1300 évig tartott, már a történelmi Sang-dinasztia () előzményének tekinthető. Jáde-kultúrának is nevezik gazdag jáde művészet alapján. Jellemzőek a finoman kidolgozott nagy rituális jáde-darabok, a finoman vésett madarak, teknős vagy hal formájú medálok és amulettek.
Pi ()-korong (Csou-dinasztia ())
Kétfejű jádesárkány (Csou ())
Jádesárkány (Csou ())
Bronzkor – Sang ()-dinasztia
A kínai rituális bronzok készítésének kezdetét a művészettörténet hagyományosan a legendás Hszia-dinasztia () idejére teszi de magának ennek a dinasztiának a létezése is kérdéses. Az első kínai bronzokat mindenesetre az Erlitou-kultúra leleteiből tárták fel az i. e. 1750–1530 közötti időszakból.[6]
A kínai bronzkor a Sang-dinasztia () (i. e. 1600 körül – i. e. 1046) idején bontakozott ki, a kor gazdagon kidolgozott bronz műtárgyairól nevezetes. A kovácsok jellemzően a városokon kívüli műhelyekben dolgoztak, rituális edényeket valamint főleg katonai célokra szekérfelszereléseket készítettek. A százszámra készült, tucatnyi különböző típusú bronzedényt vallási szertartásokon használták folyadékok tárolására, ételek, italok kínálására. Megjelentek a bronz fegyverek is, bár még sokáig használtak a hadviselésben kőből készült fegyvereket is.
A Sang ()-korszak edényein jellemzően a teljes rendelkezésre álló felületet díszítéssel borították be, gyakran stilizált formákkal, valós és képzeletbeli állatokkal. A leggyakoribb motívum a tao-tie, egy kétdimenziós, szimmetrikusan ábrázolt mitikus lény.
A kor végére kialakult egy összetett díszítési mód, viszonylag állandó, korlátozott számú motívummal, amely később megjelent az elefántcsontból és jádéból készült tárgyakon is. Ez a díszítési mód rendkívül leegyszerűsített, szimmetrikusan elhelyezett figurákat használt.[7]
A Sang ()-dinasztia és a Csou-dinasztia () közötti átmenet során a bronzok formája és funkciója fokozatosan megváltozott, egyre inkább világi célokat szolgáltak. A hadakozó fejedelemségek korában a bronzedényeken gyakran jelentek meg lakomák és vadászjelenetek, míg mások absztrakt mintákat ábrázoltak arany- és ezüstberakásokkal, valamint értékes drágakövekkel. A csiszolt bronztükrök is egyre gyakoribbá váltak.
A Sang ()-korszak bronzai nagy elismerésnek örvendtek a több mint kétezer évvel későbbi Szung-dinasztia () (960–1279) idején is. Különösen nagyra értékelték a föld alól előkerült bronzedényeken képződött zöld, kék, sőt néha vöröses patinát.
A korai kínai bronzművészet tanulmányozása a művészettörténet speciális területe.
Sang ()-kori bronzedény
Rituális fejsze (Sang ())
Csou ()-kori bronzedény
Kanna (Csou ())
Korai kínai zeneművészet
A kínai zene és költészet első írásos emléke a Dalok Könyvében (Si king ()) testesül meg. Az i. e. 1000 és 600 között keletkezett mű népdalokat, vallási himnuszokat és állami himnuszokat, valamint mindenféle udvari, háborús, böjti és siratódalt tartalmaz. Különösen a szerelmes dalok lenyűgözőek nyelvezetük frissességével és ártatlanságával.
A korai kínai zene elsősorban ütőhangszereken alapult, mint például a bronzharang, amelyet kívülről ütöttek meg; gyakran egész harangsorokat függesztettek fakeretbe. A harangok belsejében karcolásokat és kopásokat találtak, amelyek feltehetően a harang „hangolásából” származnak. A hadakozó fejedelemségek időszakában az ütőhangszereket fokozatosan felváltották a vonós és fúvós hangszerek.
A kínai írásban a „zene” szó második jele (音乐) ugyanúgy íródik, mint az „öröm” szóé (快乐). Konfuciusz i. e. 551–479 és tanítványai nagy jelentőséget tulajdonítottak a zenének, mivel úgy vélték, hogy képes békéssé és kiegyensúlyozottá tenni az embereket, de fordítva, csüggedtté és vitatkozóvá is teheti őket. Hszün-ce () (i. e. 298–220) szerint a zene ugyanolyan fontos volt, mint a lǐ (礼; „szokás”), a konfucianizmus központi fogalma. Mo Ti (墨子; i. e. 5. század vége), a konfucianizmus kritikusa a zenét pusztán esztétikai kategóriának, és így haszontalan időpocsékolásnak tekintette.
Korai kínai költészet
A híres Dalok Könyvét később kiegészítette a Csu elégiái () (楚辭) című gyűjtemény, amelyben elsősorban a kínai költészet első nagyobb formátumú költőjének, a félig legendás Csü Jüan ()nak és követőinek, tanítványainak az alkotásai maradtak fenn az i. e. 4–3. századból, a hadakozó fejedelemségek korából, Csu () fejedelemség területéről. A hagyományos felosztás szerint a kötet 17 egységre (vers, versciklus, hosszabb elégia stb.) osztható, melynek összeállítása az i. sz. 2. században élt Vang Ji () nevéhez köthető.[8] Az ebben a gyűjteményben található dalok líraibb és romantikusabb hangvételűek, így a klasszikus kínai költészetnek a Dalok könyvétől eltérő hagyományát képviselik. A szövegeket gyakran a sámánizmussal hozzák összefüggésbe. A fantasztikus tájak leírása Kína első természetköltészetét képviseli. A leghosszabb Aggodalom szorításában című verset valószínűleg a tragikus alak, Csü Jüan () írta politikai allegóriaként.
A déli Csu () állam képzőművészete
A korai kínai képzőművészet egyik virágkorát ugyancsak a Jangce völgyében fekvő Csu () fejedelemség területén élte, amely a hadakozó fejedelemségek korának egyik nagyhatalma volt. Az ott feltárt sírokban festett fa szobrokat, jádekorongokat, üveggyöngyöket, hangszereket és gazdag lakkedény-gyűjteményeket tártak fel. A lakkedényeket vörösre feketén, vagy fordítva, finoman festett alakokkal díszítették. A világ legrégebbi selyemfestményét Csangsa () városánál, Hunan tartományban találták meg; egy nőt ábrázol egy főnix és egy sárkány társaságában. Ezek a mitikus lények gyakran szerepelnek a kínai művészetben.
Kínai jóslócsont (Sang ())
Selyemfestmény (Csou (), i. e. 6. század)
Selyem (Csou (), i. e. 4. század)
Kerámiaedény (Csou (), i. e. 4–3. század)
Csin ()-dinasztia
Rövidsége ellenére a Csin-dinasztia (i. e. 221 – i. e. 207) (), amely gyakorlatilag egybeesik az első császár, Csin Si Huang-ti () uralkodásával, fontos helyet foglal el a kínai művészettörténetben, elsősorban az első császár sírja közeléből feltárt agyaghadsereg miatt. Ez a Sang ()-korszakban még gyakori temetési emberáldozatokat helyettesítette, amikor az elhunyt uralkodó mellé eltemették számos szolgáját, ágyasát, katonáját is.
Építészet
Kína alapvető építészeti elvei a korai császárkorig nyúlnak vissza, különösen a paloták csarnoképületei. A birodalom egyesítésével az udvari építészet célja a császári nagyság megjelenítése volt.
Korai formájában a császári palota még nagyon differenciálatlan volt, nem tettek szigorú különbséget a lakóövezetek, a reprezentatív épületek, a szakrális építészet, az adminisztratív és kereskedelmi épületek, valamint a raktárak között. Mindezek a területek egymásba olvadtak, és egy viszonylag nagy palotakomplexumot alkottak. Ettől kezdve aztán a palotaépítészet folyamatos fejlődése figyelhető meg az egymást követő dinasztiák során, ami e területek egyre szigorúbb elkülönüléséhez vezetett. A palotaépítészet a Ming-korszakban érte el csúcspontját, a funkciók következetes elválasztásával, a Tiltott Város felépítésével.
Az ősi kínai épületek túlnyomó többsége a történelem folyamán elpusztult, a történelmi viharok mellett elsősorban a favázas épületeket örökösen fenyegető tűzvészek miatt, de a mágikus és világnézeti-filozófiai alapozású építészeti alapelvek gyakorlatilag változatlanok maradtak hosszú évezredeken keresztül. A szigorúan központosított kínai állam uralkodó ideológiai felfogása teljesen kifejeződött az építészetben: a centrális alaprajz, a patriarchális társadalomnak megfelelő hierarchikus rend, a természettől való függés felismerése meghatározó elemei lettek a kínai építészeti kultúrának. Ennek megfelelően a kínai építészetben ismeretlenek voltak az európai építészettörténetre oly jellemző éles váltások is: a stílusváltozások Kínában alig észrevehetően, bizonyos építőelemek lassú módosulásával történtek.[9]
A legtöbb kínai épület fából készült, kőlapra, felfelé hajlott szélű cseréptetővel. A tetőt faoszlopok tartották, melyek fadúcokkal kapcsolódtak a mennyezetgerendákhoz. Az épületek gyakran rendeződtek központi udvar köré és igen fontos volt a hely megválasztása. A legtöbb épület egyemeletes, de épültek többemeletes tornyok, pagodák is, melyek jellegzetes darabjai a kínai építészetnek.
A kínai építészet alapeleme mindig az épületcsoport volt, s ez végső soron a paraszti gazdaság alapegységére, a ház és udvar elválaszthatatlan összekapcsolódására vezethető vissza: míg az alapmértékegység a négy oszlop által bezárt négyszög volt, ezt sokszorozták meg gyakorlatilag minden épületben. A favázas építészetben csak az oszlopoknak és a gerendáknak van lényegi szerkezeti funkciójuk, míg a falaknak csak a térelválasztás a feladatuk: vagyis ez utóbbiak bármilyen vékonyak is lehetnek, nyáridőben akár függönnyel is pótolhatóak. Mindez logikusan összefüggött a természet iránti nyitottsággal és a közösségi ellenőrzés elvével. A kínai ember, különösen a városlakó, gyakorlatilag sohasem lehetett egyedül, sohasem zárkózhatott be „négy fal közé”: építészeti környezete is a központi állami akaratot közvetítette felé, szabványosított szigorúsággal. A tömörfalas építészet másodrendűnek számított, s többnyire a favázasat igyekezett formai elemeivel utánozni: csak ott alkalmazták, ahol a funkció feltétlenül megkövetelte.[9] A technika paradoxona, hogy elsősorban ezek a másodrendűnek szánt, az építészeti gondolkodást kevéssé kifejező építmények maradtak meg az utókorra: a hidak, a kapuk, s nem utolsósorban a falak, köztük ama nevezetes Nagy Fal.[9]
Han-dinasztia
A ma ismeretes, a Han-korszakból (i. e. 206 – i. sz. 220) származó műalkotások nagy része a 20. században feltárt sírokból származik. Kiemelkedő lelet volt Taj hercegnő érintetlen sírja. A sírokban talált tárgyak általában agyag- és kerámiatárgyak voltak. Különösen figyelemre méltóak voltak a többnyire többszintes, erkélyes miniatűr házak, valamint a hasonló stílusban készült hajók és szekerek. Szobrokat, selyemfestményeket, díszesen kidolgozott bronztükröket és füstölőket is felfedeztek a sírokban.
A falburkolatok, amelyek a sír földrajzi elhelyezkedésétől függően nagyban változtak, szintén nagy érdeklődésre tarthatnak számot. Míg például Mandzsúriában tömegtermelt, és ezért viszonylag olcsó dombornyomott vályogtéglákat használtak, addig a Sanhszi () tartománybeli kereskedősírokban található kődomborművek kifinomult díszítőelemeket és állatábrázolásokat tartalmaztak. De még ezek sem közelítik meg az 1947-ben Szecsuan ()ban felfedezett, részletes és művészileg kifinomult képeket hordozó csempéket.
A Han-dinasztia képzőművészetének egyik különlegessége volt az apró jádelemezekből készült temetkezési ruha. Egy híres példány a Vuhan () városának tartományi múzeumában található. Hszücsou () város múzeuma két másik kiváló, teljes egészében megőrzött ilyen öltözetnek ad otthont.
Irodalom
A Han-korszak idején a Csu () korszak költészete a fu (賦) nevű, gyakran párbeszédként strukturált és általában rímelő vers műfajává fejlődött. Ez pedig végül a jüe-fu () (乐府) nevű, népi stílusban írt vers műfajának megszületéséhez vezetett. A kifejezés szó szerint „zenei irodát” jelent – utalva arra a tényre, hogy a versek írása és gyűjtése eredetileg az állami hatóságok feladata volt. Nincs szabványos sorhossz, de soronként öt karakter a szabvány. Minden vers a címnek megfelelő meghatározott hangzásminták egyikét követi. A műfaj nem csak az eredeti népdalokat foglalja magába, hanem azoknak az udvarban kifejlesztett utánzatait, valamint híres költők által alkotott változatokat is.
A Han-korszak prózairodalma elsősorban gyakorlati témákkal foglalkozik. Fennmaradtak politikai írások, a trónhoz intézett petíciók és levelek. Fontos történelmi forrás, és egyúttal a kifinomult stílusú mű Sze-ma Csien () (司馬遷; i. e. 145–90) A történetíró feljegyzései című munkája.
A dinasztia híres uralkodója, Han Vu-ti kínai császár () jelentősen kibővítette a Csin ()-korszakban alapított Császári Zenei Hivatalt, és tisztviselőire bízta az udvari és katonai zene felügyeletét, valamint a népdalok hivatalos elismerését.
A három királyság kora és a Csin ()-dinasztia (220–581)
Buddhista szobrászat
A buddhizmus az i. sz. 1. században érkezett Kínába és a 8. századra teljesedett ki a hatása, különösen a nagyméretű szobrok terén. Kiemelkedő példái a Jünkang-barlangok (), a Mokao-barlangok () és a Lungmen-barlangok (). A kínai buddhizmus azonban nagyon sok kínai sajátosságot vett fel.
A Szuj-dinasztia () alatt már megkezdődött trendet követve a buddhista nagyméretű szobrászat a Tang-dinasztia idején egyre realisztikusabb és élethűbb kifejezésmóddá fejlődött. A Tang birodalom kozmopolita jellege, és különösen az indiai kulturális szférával folytatott kulturális csere eredményeként a Tang-kori buddhista szobrok klasszikusabb formát öltöttek, az indiai Gupta Birodalom művészetének befolyása révén.
A buddhista művészet a Tang-kor vége felé hanyatlásnak indult, amikor Tang Vu-csong császár 845-ben betiltott minden idegen vallást, hogy visszaállítsa az őshonos taoizmust korábbi helyzetébe. Elkobozta a buddhista vagyont, és a hívőket a föld alá kényszerítette, ami nagyrészt leállította a művészetet.
Míg a Tang-korszak legtöbb fa szobra nem élte túl az üldöztetéseket, jóval több kőből készült szobor maradt fenn.
Irodalom
A korszak nagy költői közé tartozott a nagy hatalmú Cao Cao (曹操; 155–220) és fiai, Cao Pi császár (曹丕; 187–226) és Cao Zhi (曹植; 192–232). Cao Pi különösen ismert az első klasszikus, soronként hét karakterből álló kínai vers, (Qīyánshī, 七言詩), a Fecskék dala (Yàngēxíng, 燕歌行) szerzőjeként.
Tao Jüan-ming () (陶淵明; 372–427) munkássága mély hatást gyakorolt a kínai költészetre. Gyakran idealizáló módon magasztalta az idilli vidéki élet és a bor örömeit. 120 verse maradt fenn.
Kalligráfia
Az ókori Kína udvari köreiben a kalligráfiát a művészi kifejezés legtisztább és legmagasabb formájának tartották. A kor kalligráfiájának legismertebb művelői közé tartozik Vang Hszi-csi () (王羲之; 307–365), leginkább az „Orchidea pavilon” (蘭亭序) című művéről ismert.
A Keleti Csin ()-dinasztiából származó Vej Suo () (卫铄; 272–349) kalligráfus nő ismert művei közé tartozik a Felirat egy híres ágyasról (名姬帖).
Festészet
A korszak neves festője és festészeti teoretikusa volt Ku Kaj-cse () (顾恺之; 344–405) Vuhszi () városából. Három alapvető műve is fennmaradt: „A festészetről” (画论); „Bevezetés a Vej () és Csin () dinasztiák híres festményeibe” (魏晋胜流画赞); és „A Juntaj ()-hegy festéséről” (画云台山记). Véleménye szerint az emberek festésekor a ruházat vagy az általános megjelenés kevésbé fontos; inkább a szemek gondos ábrázolása kulcsfontosságú a kép szellemisége szempontjából.
Festményei közül háromnak maradt fenn az eredetije: az „Intések az udvarhölgynek”, a „Luo folyó nimfája” (洛神赋 Lùoshénfù) és a „Bölcs és jóindulatú asszonyok”. Azonban a kínai szokásoknak megfelelően a századok során számos másolat is készült műveiről.
Zöld kőagyag-edény (3. század))
Intés az udvarhölgynek (részlet), másolat Ku Kaj-cse () festményéről (5–8. század)
A Luo folyó nimfája (részlet), másolat Ku Kaj-cse () festményéről (Déli Szung-dinasztia ())
A Szuj ()- és a Tang-dinasztia kora (581–960)
A kutatók a Szuj-dinasztia () idejére teszik a kínai fafaragó művészet kibontakozását is. A legrégebbi, anyagának romlandósága ellenére fennmaradt fametszetet i. sz. 868-ra datálták és 1907-ben találta meg Stein Aurél Tunhuang () sivatagos vidékén. A metszet a buddhista Gyémánt szútra kínai nyelvű változatának, a világ legrégebbi fennmaradt nyomtatványának a „címlapja” volt.
A szuj () festő, Zsan Cse-csien () (展子虔; i. sz. 600 körül) munkái közül csak egyetlen alkotás maradt fenn: a Tavaszi tétlenség, amelyen a hegyek először jelennek meg perspektívában. Ez a festmény tekinthető az első kelet-ázsiai tájképfestménynek.
Tang-dinasztia
Képzőművészet
A Tang-dinasztia képzőművészete leginkább a háromszínű mázzal bevont kerámiaszobrairól ismert, amelyek általában lovakat, tevéket és dühös démonokat („a pokol őrzőit”) ábrázolnak, de udvarhölgyeket és zenészeket is megformálnak. A stílus ma is rendkívül népszerű a kínai műtárgyak, másolatok vásárlói körében. Az ábrázolt alakok néha feltűnően nem kínai arcvonásai Nyugat-Ázsiából és Európából származó kulturális hatásokkal magyarázhatók, amelyek különösen a selyemút mentén zajló élénk kereskedelem révén terjedtek el.
A pokol őrzője
Udvari dáma
Szerzetes
.jpg)
.jpg)
A kínai porcelán eredete szintén a Tang-korszakra nyúlik vissza. A hagyományos kerámiához képest a porcelán gyártása lényegesen nagyobb kihívások elé állítja alkotóit.
Építészet
A Tang-kori építészet ismert remeke az Óriás vadlúd pagoda és a Lösani óriás Buddha.
Irodalom
A Tang-kori irodalom számos írói műfajban, így a líra és a regények terén is maradandót alkotott.
Festészet
A Tang-kori festészetet a kínai művészettörténet a kínai festészet egyik aranykorának tartja. Ekkoriban váltak a tájképek a kínai festészet központi motívumaivá; ezt a stílust sansuj (), vagyis „hegy–víz” festészetnek nevezték. E többnyire monokróm alkotásoknak a célja nem annyira a naturalisztikus ábrázolás volt, hanem az „atmoszféra” megteremtése és az érzelmek felébresztése a nézőben, különösen a természet harmóniája iránt.
A festők általában ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a kalligráfusok, fekete vagy színes tintába mártott ecsetekkel festettek selyemre vagy papírra; az olajfestékek használata ismeretlen volt. A festményeket általában nem akasztották a falra, hanem feltekerve bútorokban tárolták, és csak szükség esetén vették elő, például azért, hogy az elismert nagy művészi érzékkel rendelkező vendégeknek megmutassák őket.
Jen Li-pen () (閻立本; 600–673), aki tisztviselőként Tang Taj-cung kínai császár () udvari festője is volt, különösen kiemelkedő művésze volt a kornak. A Han- és Szuj ()-dinasztiák kiemelkedő uralkodóit ábrázoló Tizenhárom császár című művével ő alkotta meg a legrégebbi ismert császári portrékat.
Tung Jüan () (董源; 934–962) már a Tang- és a Szung ()-dinasztia közötti átmeneti időszak festője volt, portréiról és tájképeiről egyaránt ismert volt. Jelentősen hozzájárult annak az elegáns stílusnak a kialakításához, amely a következő 900 évben a kínai festészet etalonjává vált. Sok kínai művészhez hasonlóan hivatalos megbízások alapján dolgozott. Tanulmányozta Li Sze-Hszün () (利思訓; 651–716) és Vang Vej () (王維; 701–761) stílusát, és számos technikával gazdagította a kínai festészetet, mint például a perspektíva finomítása, pointillista megközelítések, valamint a keresztsraffozás a háromdimenziós benyomás erősítése érdekében.
Zene
A Tang-korszak kínai zeneművészete az ebben az időszakban kissé megnyíló birodalomba érkező külföldi hatásokat is mutatja. Új hangszereket, különösen lantokat, citerákat és hegedűket vettek át, főként Közép-Ázsiából. Élénk zenészcsere is zajlott. A Han-dinasztia óta már ismert kucsin () hangszer művészete új virágzásnak indult. A Tang-korszakban a világi zene felszabadította magát vallási-kultikus gyökereitől, és önálló jelentőségre tett szert.
Ancsi ()-híd (595–605)
Harci ló domborműve (korai 7. század)
Füstölő (700 körül)
Csarnok a Nancsan () templom területén (782)
Ereklyetartó (800 körül)
Szung ()-dinasztia (960–1279)
Irodalom
A Tang-dinasztia költészetének virágzása a Szung ()-korszakban is folytatódott, de nagyrészt az előző korszak modelljeit követve. Négy jelentősebb költői iskola is létrejött, amelyek általában egy-egy neves Tang-kori költőt tekintettek követendő példaképüknek. Az egyik ilyen költői csoportosulás Po Csü-ji () munkásságát követte, legfontosabb képviselője Vang Jü-cseng () (954–1001) volt. Az iskolát egyszerű stílus, alkalmanként társadalomkritikus témák jellemezték. További költőcsoportok a Tang-kori virágos stílust vagy a természetköltészet stílusát követték.
A Szung ()-korszak önálló stílusú kiemelkedő költője azonban Szi Si () (蘇東坡; 1037–1101) volt. Már életében híressé vált, a klasszikus kínai költészet szinte minden területén tevékenykedett, és különösen ismertté vált Óda a Vörös Falhoz vezető úton (前赤壁賦 Qián Qìbì Fù) című műve révén.
A népi stílusú ce költészet () is újjáéledt. E költészeti forma képviselői közé tartozik Li Csing-csao () (李清照; 1084–1151), a legismertebb klasszikus kínai költőnő és irodalmár, valamint Hszin Csi-csi () (辛棄疾; 1140–1207) aki író, kalligráfus és tábornok is volt egy személyben.
A Szung ()-korszakban divatba jöttek az úgynevezett „ecsetjegyzetek” is, rövid prózai írások, amelyeket általában gyűjteményes kiadványokban adtak ki. Ezek között vannak anekdoták, naplók, útleírások, de kaland- és kísértettörténetek, viccek, találós kérdések is. Az ilyen jellegű legrégebbi mű a Song Qi (宋祁; 998–1061) „Song Jingwen ecsetjegyzetei” (宋景文共笔记 „Sòng Jǐngwén Gòng Bǐjì”) című műve. A későbbi nagyregények, A három királyság regényes története” és a Nyugati utazás eredeti formái a Szung ()-korszakra nyúlnak vissza. Színházi előadásokat is dokumentáltak, amelyek a későbbi korszakokban a mai kínai operákká fejlődtek, a hozzájuk tartozó regionális jellemzőkkel.
Festészet
A Szung-dinasztia () a kínai festészet új fénykort ért el. A tájképek finomodtak, a térbeli távolságok mérhetetlenségét például az elmosódott körvonalak, a ködbe tűnő hegyi sziluettek vagy a természeti jelenségek szinte impresszionista ábrázolása sugallta. A művészetkedvelő emberek által „megszelídített” természet áll a Déli Szung ()-dinasztia festőművészetének középpontjában. A korszak híres tájképfestői között volt Lǐ Táng (李唐; 1047–1127), Kuo Hszi () (郭熙; 960–1127), és Ma Jüan () (馬遠; kb. 1155–1235; Tavaszi hegyi ösvényen).
A korábbi időszakokhoz hasonlóan a Szung ()-festmények is gyakran ábrázoltak embereket a természet tiszteletteljes szemlélése közben, de ők már nem feltétlenül tűnnek el a fenséges, lenyűgöző tájak előtt, hanem központi helyet foglalnak el.
Az állat- és növényábrázolások szintén központi témáját képezték a Szung ()-festészetnek. A Szung ()-korszak festészetének egy másik irányzata buddhista témákat is beépített művészetébe.
Kiemelkedő volt Szu Si () (蘇東坡; 1037–1101) munkássága. Hatással volt rá a konfucianizmus, de a buddhizmus is, és időnként meghökkentően modernnek tűnik. Szakított azzal az addig megkérdőjelezhetetlen dogmával, hogy a festészetnek a lehető legtermészetesebben kell ábrázolnia a témáját, és inkább a szabadabb kifejezési formákat szorgalmazta. Ezt a gondolkodásmódot tükrözi például Liang Kaj () (梁楷; 1127–1279) híres portréja Li Paj () költőről (李白; 701–762). További fontos képviselője volt még ennek az irányzatnak Mi Fu (米芾; 1051–1107).
Lakkművészet
A már a Sang ()-dinasztia korától bontakozó kínai lakkművészet a Szung ()-dinasztia korában érte el első nagy virágkorát, különösen az edényeken. A monokróm alkotások mellett a karcolt lakktechnika is meghonosodott. Miután a díszítést a lakk felső rétegébe vésték, a bemélyedéseket arannyal és ezüsttel dörzsölték, lenyűgöző optikai hatásokat létrehozva.
Bódhiszattva, fafaragás (1025 körül)
Lakkfa
Liaoti () pagoda (1055)
Szeladon (12. század)
_LACMA_M.78.121.2.jpg)
.jpg)
Tapéták
A kínai tapétáknak már a Han-korszakban kezdődő művészete is virágkort ért meg a Szung ()-korban. Ezek ekkor már szinte kizárólag vászonnal megerősített bambuszpapírból készültek. Népszerűek voltak a növényeket, virágokat, madarakat és rovarokat ábrázoló minták, akárcsak a tájképek és a mindennapi élet ábrázolásai.
Jüan ()-dinasztia (1279–1368)
Opera, zene
A kínai opera a Jüan-dinasztia () idején sokat fejlődött. Bekerült az operai műfajba a cacsü () (雜劇, szórakoztató darab), mely verselésre épült, illetve az egyes specializált szerepek, mint a dan (旦, női szerep), seng () (生, férfi szerep), hua (花, festett arc) és a csou () (丑, bohóc szerep).[10]
A Jüan ()-dinasztia operája ma a kantoni opera műfajában maradt fenn. Általános kínai feltételezés szerint ez a mongol támadás idején történt, amikor Észak-Kínából délre menekültek a művészei, és a 13. század végére elterjedt a déli Kuangtung () (elterjedt magyar nevén Kanton) tartományban.
A kantoni opera műfaja a 21. században is él, számos darab, mint a Lila hajtű és a Vörös szilvavirág megfiatalítása, a Jüan ()-dinasztia idejéből ered; szövegeiket hagyományosan kantoni nyelven írják. A 20. századig a női szerepeket is férfiak játszották.
Festészet
.JPG)
A Jüan ()-korban főleg a tájképfestészet virágzott. Művelői nagyrészt elvetették a Déli Szung ()-dinasztia túlságosan „tetszetős” és romantizált örökségét. Ehelyett a korábbi Északi Szung ()-korszakból, sőt a régebbi Tang-művészetből merítettek, amelyből átvették az elterjedt „zöld-kék stílust”. A késő Szung ()-korszak tónusátmenetei eltűntek a merész, feltűnő színek javára, a teret és a környezetet pedig ritkán használták tervezési elemként. Elődeikhez képest a Jüan ()-kor festményeit a művészettörténészek gyakran „visszafogottan hűvösnek” és „szenvtelennek” bélyegezték.
A korszak egyik legjelentősebb festője Csao Meng-fu () volt, aki a a természethű részletezés mestere volt, de a festészet mellett a kalligráfiában, költészetben és zenében is maradandót alkotott.[11] Kiemelkedő festőnek számít még ebből az időszakból Huang Kung-vang () (黄公望; 1269–1354), akinek késői, A Fucsun ()-hegységben időzve című műve a kínai művészettörténet egyik legfontosabb festményének számít, valamint Ni Can () (倪瓚; 1301–1374), Vu Zsen () (吳鎮; 1280–1354), és Vang Meng () (王蒙; 1308–1385), akik négyen alkották a kínai utókor által már a Ming-korszakban „a Jüan ()-kor négy mestere” néven tisztelt csoportosulást. Kollégáiktól, a hétköznapinak tekintett festőktől eltérően ők irodalmár festőknek számítottak, technikájuk a tusfestés volt.
Úgynevezett csingpaj ()-porcelán
Kék-fehér porcelán
Fehér sztúpa Pekingben (1279)
Csao Meng-fu () Egy ló betörése (1280)
Kubiláj mongol nagykán vadászaton, Liu Kuan-tao () (1280)
_Peinture,_encre_sur_papier_feuille_d'album_22,7x49cm.jpg)
Ming-dinasztia
Irodalom
A Ming-dinasztia (1369–1644) idején a klasszikus kínai regényirodalom a virágkorát élte. Ekkor keletkeztek a ma is jól ismert regények, A három királyság regényes története, a Nyugati utazás, a Szép asszonyok egy gazdag házban, a Vízparti történet.
A rövid próza irodalma is megélénkült, irodalmi és köznyelvi novellák kiterjedt gyűjteményei jelentek meg többek között Csü Ju () (瞿佑, 1341–1427) Feng Meng-lung () (馮夢龍; 1574–1645), valamint Ling Meng-csü () (凌濛初; 1580–1644) ecsetje révén.
Kao Csi ()t tartják a Ming-korszak legfontosabb költőjének, aki a hagyományoktól való határozott eltávolodással új stílust teremtett. Csang Taj () esszéíróként szerzett hírnevet. Ven Csen-heng (), Ven Cseng-ming () költő dédunokája pedig klasszikussá vált művet írt a kertépítészetről és a belsőépítészetről (A felesleges dolgokról).
Festészet
A Ming császárok pártfogása alatt a kínai festészet új virágkorát élte. A császári palotában festőakadémiát alapítottak, és számos császár tehetséges festőként tüntette ki magát, közülük a legjelentősebb a Hszüan Tö () császár (宣德; 1399–1435) volt. Különösen népszerűvé váltak az „elbeszélő”, színes, gazdag kompozíciójú festmények.
Két iskola alakult ki: Az egyik (csö () iskola), amely elsősorban hivatásos udvari festőkből állt, folytatta a Déli Szung ()-dinasztia akadémiáinak hagyományát, és különösen Ma Jüan () stílusát újította fel. Legfontosabb képviselője Taj Csin () (戴進; 1388–1462) volt. A másik (vu () iskola), amely a 15. század vége felé alakult ki Szucsou () (Csiangszu () tartomány) környékén, „amatőrökből”, többnyire anyagilag független, magasabb társadalmi helyzetű tudósokból állt. Legfontosabb képviselői közé tartozott Sen Csou () (1427–1509), Ven Cseng-ming () (1470–1559), Tang Jin () (1470–1523) és Csiu Jing () (16. század első fele). A vu () iskola folytatta az északi Szung () tájképfestészetét és a Jüan ()-dinasztia hagyományát, különösen Ni Can () művészetére támaszkodva.
A dinasztia vége felé teoretikusok jelentek meg, különösen Tung Csi-csang () (董其昌; 1555–1636) személyében, aki a kínai festészetet északi és déli iskolára osztotta fel.
A színes nyomtatás fejlődésével egyre több illusztrált festészeti kézikönyv jelent meg. Az 1679-ben megjelent ötkötetes Csicejüan huacsuan () (芥子园画传; A mustármagos kert festészeti kézikönyve) ma is alapkönyvnek számít mind a művészek, mind a diákok számára.
Nagy fejlődésen ment keresztül a már a Szuj ()-dinasztia idején feltalált fametszetek készítése. Polikróm metszetekkel illusztrálták az ekkoriban megjelent történeti és szépirodalmi műveket (A nyugati szoba, nyomtatta Min Cs-csi () 1640-ben), valamint a festészeti tankönyveket (A Tíz Bambusz Csarnok képgyűjteménye, 1622) egyaránt.
Porcelán
A porcelánt ekkor már évszázadok óta ismerték Kínában és a Jüan ()-dinasztia idejére különleges helyzetbe is került más kerámiafajtákkal, különösen a szeladonnal szemben. Azonban csak a Ming-dinasztia idején érte el első csúcspontját a kínai porcelánművészet. Hatalmas császári manufaktúrák, a kerámiagyártás különböző központjai alakultak ki. Ekkor használták először a birodalmi márkajeleket. Kibontakozott a sokszínű, polikróm díszítés is. Meghonosodott az úgynevezett kék-fehér stílus; a kék színt kobalt-aluminátból (CoAl2O4) nyerték. A stílus nagy népszerűségnek örvendett a Ming-dinasztia idején; a szinte közmondásos „Ming-váza” különösen nagy mértékben formálta az európaiaknak a kínai porcelánművészetről alkotott képét. A porcelán jellegzetes csillogását a festett díszítésre felvitt végső máztól kapta.
A virág- és díszítőmotívumok mellett különösen elterjedtek voltak az állatábrázolások. A 15. század elejétől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a porcelán központi motívummal és perifériális díszes sávokkal és frízekkel való strukturálására. A 16. század közepére a klasszikus díszítőelemek mellett meghonosodtak a tájképi motívumok, az udvari élet és a taoista spirituális világ jelenetei, valamint a klasszikus irodalmi művek ábrázolásai is.
A gyártási technikákat folyamatosan finomították. Csingtöcsen ()ben, mely város a Tang-korszak óta a kínai porcelán „fővárosa” volt, számos új manufaktúra alakult. A porcelánt ekkoriban exportálták először Európába portugál hajókon, ahol nagy kereslet volt rá a királyi udvarokban.
A Ming-porcelánok különböző fajtái
Tájképfestészet porcelánon
Kék-sárga stílusú tányér
Hópehely-kék tál
Polikróm váza
Márkajelzés a tál alján (Ming Van-li kínai császár)
Szeladon tálka, zsu () stílus
Töhua ()-porcelán („kínai fehér”)
Csingtöcsen ()-porcelán
_with_Gardenia_Spray,_Lotus,_Pomegranates,_Peaches,_and_Grapes_LACMA_M.54.32_(1_of_2).jpg)
.JPG)
Kézművesség
A Ming-dinasztia idején a a kézművesség számos más ágazata is virágkorát élte Kínában. A kínai lakkművészet is magas szintet ért el. A korábbi karcolt lakkot egyre inkább felváltotta a faragott lakk. Geometrikus, virágos vagy ornamentális mintákat faragtak a lakkból, amelyet több rétegben vittek fel, különösen edényekre. Alkalmanként bonyolultabb tájképi ábrázolásokat is készítettek. A vörös és a fekete lakk színe dominált; különleges hatásokat a két szín különböző rétegekben történő kombinálásával értek el. A színes lakktárgyakat gyöngyházberakással is díszítették.
Ebből a korból származik sok rekeszzománc, valamint üveg, jáde és elefántcsont miniatűr tárgy is.
A Ming-kori művészetek további emlékei
Az Ég temploma, Peking; 1420)
Szobrok a Ming-sírok felé vezető úton
Faragott lakkdoboz (Ming Jung-lö kínai császár () kora, 15. század eleje)
Faragott lakkdoboz (1600 körül)
A Ce-sou () templom pagodája (Peking, 1576)
Elefántcsont figura (1600 körül)
Iróecset (rekeszzománc; 1600 körül)
Színes fametszet (1640)
Csing ()-dinasztia (1644–1911)
Irodalom
A Csing-dinasztia () irodalma számos jelentős prózai művet alkotott. A klasszikus kínai regényirodalom különösen népszerű volt. A műfaj leghíresebb képviselője, Cao Hszüe-csin () (曹雪芹; 1719–1763) A vörös szoba álma (红楼梦) című műve a 18. század közepén íródott. Vu Csing-ce () Írástudók (1749) című regénye a kor bürokratikus vizsgarendszereinek szatírája.
Pu Szung-ling () (蒲松齡; 1640–1715) a rövidpróza művelőjeként tűnt ki elbeszélőjeként híres gyűjteményével, a Különös történetek (聊齋誌異 Liáozhāi zhìyì) című gyűjteményével.
Jüan Mej () számos versének, esszéjének és festményének nagy részét élete utolsó tíz évében alkotta. Munkássága tükrözi érdeklődését a zen buddhizmus és az ezoterika, a természetfeletti iránt. Mindenekelőtt verseiről vált híressé, amelyeket „szokatlanul világosnak és stílusosan elegánsként” dicsértek. A költészetről szóló elméleti munkájában hangsúlyozta a személyes érzések és a technikai tökéletesség fontosságát.
Maga Csien-lung kínai császár () arra is törekedett, hogy összegyűjtse és katalogizálja a meglévő irodalmi örökséget a Négy Kincs Teljes Könyvtárának formájában.
Zene
A leghíresebb kínai operaforma, a pekingi opera is a Csing () korszak idején alakult ki, jelenlegi formáját a 19. században nyerte el.
Festészet
A Csing ()-dinasztia korában lényegében három festészeti iskola különböztethető meg. Az úgynevezett ortodox iskola, amely inkább a hagyományos modellekhez ragaszkodott, festményeit gondosan, sorról sorra és tónusról tónusra építette fel, kerülve a magabiztosabb, töretlenebb vonalakat és az egyszerű felületeket. A technikai eszközöktől és a speciális effektek létrehozásától is nagyrészt eltekintettek.
Az individualista iskola ezzel szemben szabadabb stílusban festett. Képviselőik gyakran dolgoztak oldott, testetlen formákkal és fény-árnyék effektusokkal, többek között rendkívül hangulatos, lélekkel teli tájképeket alkotva. Az úgynevezett Jangcsou ()i Nyolc Különc csoportjának tagjai egészen bizarr festészetükkel és életmódjukkal hívták fel magukra a figyelmet. Kao Csi-pej () (高其佩; 1660–1734) például hajlamos volt kezével, ujjaival és körmeivel megfesteni képeit.
A Csing ()-festészet jeles képviselői voltak: Vang Si-min () (王時敏; 1592–1680), Csu Ta () (朱耷; 1625–1705), Vu Li () (吴历; 1632–1718); Si Tao () (石濤; 1642–1707), Wáng Huī (Vang Huj, ) (王翬; 1632–1717) és Luó Pìn (Luo Pin, ) (羅聘; 1733–1799), Csou Su-hszi () (周淑禧; 1624–1705), aki a korban szokatlan módon nőként szerzett jelentős festői hírnevet.
Különleges helyet foglaltak el a kor kínai festészetében az európai jezsuita misszionáriusok, köztük elsősorban Giuseppe Castiglione munkássága, aki fél évszázadon át, három kínai császár udvari festője volt.
Hó a folyók és hegyek felett, Vang Si-min () (1668)
Si Tao () festménye (késői 17. század)
Magányos fenyő, Csu Ta () (1700 körül)
Fenyő kövekkel és virágokkal, Li San () (korai 18. század)
Hsziao Seng () császári özvegy, névtelen (1751)
A császár déli utazása (részlet), Hszü Jang () (1770 körül)
A varázsló és a varangy, Min Csen () (18. század)
Porcelán
A Csing ()-korban is folytatódott a porcelánművészet Ming-kori virágzása. A korábban domináns kék-fehér díszítőelemeket egyre inkább felváltották a többszínű díszítések részletes, figuratív ábrázolásokkal. A népszerű motívumok között voltak az udvari és vidéki jelenetek, a klasszikus regények illusztrációi és a mitológiai jelenetek. Az egyes stílus-ágazatokat domináns színeikről nevezték el (zöld, rózsaszín, sárga, fekete). Ezzel szemben ott volt a tiszta fehér töhua () porcelán, amelyet gyakran használtak szobrokhoz, és Európában gyakran "Blanc de Chine"-nek, kínai fehérnek neveztek. Intenzíven világító színét különösen nagy mennyiségű földpát hozzáadásával érték el.
A Csing ()-korszakbeli porcelánművészet és -termelés Kang-hszi kínai császár (), Jung-cseng kínai császár () és Csien-lung kínai császár () uralkodása alatt érte el csúcspontját, ekkor különösen nagy mennyiségben exportáltak porcelánt Európába. A kínai exportban bizonyos hanyatlás figyelhető meg, miután II. Ágost lengyel király drezdai udvarában 1709-ben először állítottak elő sikeresen porcelánt Európában.
Lakkművészet
A Csing ()-dinasztia idején a lakkot már nem csak edények, koporsók és hasonlók bevonására használták, hanem bútorokra és mindenekelőtt paravánokra is.
Az úgynevezett Koromandel-technika is először jelent meg: több réteg különböző színű lakkot vittek fel egy fafelületre. Miután a lakk teljesen megszáradt, bonyolult mintákat véstek a lakkba, felfedve az alatta lévő színes rétegek egyikét-másikát, amelyek gyakran csak hajszálvékonyak voltak. Ez rendkívül kifinomult képeket eredményezett.
A gyöngyházlakk-művészet, amelyben bonyolult mintákat és gyöngyházból készült figurákat építettek be a lakkba, szintén nagy népszerűségnek örvendett. Ennek híres példája Kang-hszi () császár csodálatos utazó trónja.
Pekingi opera szereplői
Koromandel-lakk paraván
Lapis lazuli faragvány
Levél formájú ecsetöblítő edény
Patkó alakú szék
Híd a pekingi Nyári palotában
Kínai Köztársaság
A császárság bukása után kínai irodalom új lendületet kapott, különösen az európai hatásoknak köszönhetően. Mérföldkő volt Hu Si () 1916-os manifesztuma és a Május negyedike mozgalom létrejötte a hagyományos konfucianizmus leküzdése és a kínai kultúra modernizálása céljával.
Próza
Lu Hszün () (鲁迅; 1881–1936) orvost a modern kínai próza megalapítójának tekintik. A írásaiban a kínai nép spirituális újjáéledését és a hagyományos paternalizmus leküzdését szorgalmazta. Baloldali radikális nézeteket vallott, és bár konfliktusai is voltak a kommunistákkal, halála után a hatalomra jutott Kínai Kommunista Párt ápolta a kultuszát.
A mandzsúriai Lao Sö () (1899–1966) leginkább a Riksások (Lo-to Hsziang-ce ()) (1939) című regényéről és a Teaház című drámájáról ismert. Ő írta az egyik első kínai sci-fit Macskaváros krónikája címmel.
Mao Tun () (1896–1981), aki eredetileg az újságírás területéről érkezett, a modern Kína egyik legpolitikusabb írója. Nemcsak részt vett a Kínai Kommunista Párt 1921-es megalapításában, hanem később Mao Ce-tung magántitkáraként, végül pedig kulturális miniszterként is szolgált. Fő művei a Selyemhernyók tavasszal (春蚕) és a Sanghaj alkonyatkor (子夜) című regények.
Pa Csin () (巴金; 1904–2005) irodalmi jelentőségét nagy regényeinek köszönheti, beleértve az 1936-os Szerelem (爱情) és az 1940-es Erőszakos áramlat (激流) című trilógiákat. Emellett a külföldi irodalom fordítójaként és a kínai eszperantó mozgalom úttörőjeként is nagy munkát végzett.
Költészet
A kínai irodalom a költészet területén is elszakadt hagyományos kötelékeitől Hu Shi 1916-os kiáltványa és a Május negyedike mozgalom eredményeként. Például a modern kínai versek (新詩 „szabad vers”) túllépnek a korábbi szigorú formai követelményeken, és általában már nem követnek egy meghatározott mintát.
Tartalmi szempontból erősen érvényesülnek az európai költészet hatásai, különösen az Angliából, Franciaországból és Németországból visszatért költők munkássága nyomán. Például Hszü Csi-mo () Keats és Shelley angol költők stílusára támaszkodik romantikus verseiben.
A monarchia megdöntése és a Népköztársaság megalapítása közötti időszakban az univerzálisan tehetséges Kuo Mo-zso () (1892–1978) is jelentős lírai műveket alkotott.
Festészet
A császárság bukása után a festészetben is nagy változások következtek be. Számos művész elszakadt a hagyományos modellektől, és egyéni stílust fejlesztett ki. Csi Paj-si () (齐白石; 1864–1957) festményeit egyszerű szerkezetek és gyors, ügyes ecsetvonások jellemzik. Kedvelt témái közé tartoznak a vidéki jelenetek, a mezőgazdasági eszközök, és mindenekelőtt az állatok és növények élethű ábrázolásai. Hszü Pej-hung () (徐悲鸿; 1895–1953) európai technikákat vitt be a kínai festészetbe; például vágtató lovak festőjeként vált ismertté. Az 1930-as években olyan nagy hatású festményeket alkotott, mint a Tian Heng és ötszáz lázadó, és a Tavaszi eső a Licsiang () folyó felett.
A virág- és tájképfestő Pan Tien-sou () (潘天壽; 1897–1971) erősebben gyökerezett a kínai hagyományokban. A Déli Szung ()-dinasztia akadémikus festőinek stílusából átvette az éles kontrasztok és a nagy üres terek használatát. Fu Pao-si () (傅抱石; 1904–1965) művészete egyrészt a Si Tao () individualista tudományos festészetéhez is kapcsolódik, de hatással volt rá a japán Nihonga iskola is. Stílusát gyors, mégis pontos vonalak és száraz textúra jellemzik. Tematikájában a tájképek és a történelmi, valamint mitológiai alakok ábrázolásai dominálnak. Li Ko-zsan () (李可染; 1907–1989) szintén tájképfestészetre specializálódott. Mottója: „Írj életrajzot hazád hegyeiről és folyóiról”. Ő is gyakran dolgozott üres terekkel, és nagy figyelmet fordított a fény és árnyék kapcsolatára.
Fametszetek
A fametszetek művészete, amely már a Szuj ()-dinasztia óta szilárdan gyökerezik Kínában, az 1930-as években reneszánszát élte. Művelésének egyik ösztönzője Lu Hszün () volt, aki hatékony propagandaeszköznek tekintette a – többnyire írástudatlan – tömegekért folytatott harcban. 1931-ben megalapította a „Fametszés Előadó- és Tanulmányi Csoportját” Sanghajban, és földalatti kiállításokat szervezett az uralkodó Kuomintang () ellen. A korszak fametszetei nemcsak a kínai hagyományokat, hanem szovjet, japán és német hatásokat is tükröznek; Käthe Kollwitz művészete is központi szerepet játszott ebben a tekintetben.
Kezdetben a fametszetek tartalmát a japán hódítók elleni harcra való felhívás uralta; kiűzésük után olyan témák tematizálódtak, mint a földreform, az ipar fejlesztése, a nők egyenjogúsága, az egészségügy javítása és hasonló kérdések. A fametszetek jelentős művészei voltak Li Hua (李華; 1907–1994) és Kuo Jüan () (古元; 1919–1996).
Kínai Népköztársaság
Irodalom
A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után a kínai irodalom szorosan a hivatalos pártpolitika szorításában állt: Mao Ce-tung () szerint „az irodalomnak a tömegeket kellett szolgálnia” és „a tömegek álláspontját kellett képviselnie”. Olyan fontos írókat, mint Hu Feng (胡風; 1902–1985) és Ting Ling () (丁玲; 1904–1986), állami elnyomásnak vetettek alá. Azok a szerzők, akik a szocialista propagandatémákkal foglalkoztak, mint az osztályharc, a mezőgazdaság kollektivizálása vagy az iparosodás előrehaladása, jóindulatnak örvendhettek.
Kína 1979-től kezdődő politikai nyitása az irodalomban is bizonyos liberalizációt hozott. Az úgynevezett „sebhelyes irodalom” (伤痕文学) például a lakosság széles rétegeinek a kulturális forradalom alatt átélt, olykor traumatikus élményeivel foglalkozott.
A sebhelyes irodalom után következett az „új korszak irodalma”, amely inkább a kortárs mindennapi élet problémáira összpontosított. Olyan témákat tárgyal, mint a bürokrácia, a nők egyenjogúsága és az ipari reform szükségessége.
A kínai „gyökereket kutató irodalom” (寻根文学) szintén a sebhelyes irodalomra adott reakcióként fejlődött ki. Ennek az irányzatnak a művelői azt a történelmi és kulturális alapot vizsgálják, amely lehetővé tette az olyan nemkívánatos fejleményeket, mint a kulturális forradalom. Kritikusan foglalkozik a kínai identitás kérdéseivel is. Legfontosabb képviselője MoJen () (莫言; *1955), aki 2012-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.
A kínai költészet, amely alig létezett a Kínai Népköztársaság maoista szakaszában, szintén újjáéledt. Különösen figyelemre méltó a „ködköltészet” (朦胧诗), amely jelentős társadalmi elégedetlenséget fejezett ki. Kezdetben csak magánnyomtatásokban és homályos, féllegális magazinokban terjedt. Az első és úttörő költeményt ebben a stílusban Pej Tao () (北岛; *1949) írta 1979-ben, és a címe „A válasz” (回答) volt. A ködköltészet további ismert képviselői közé tartozik Ku Cseng () (顾城; 1956–1993) és Su Ting () (舒婷; *1952).
A modern irodalom azonban időnként jelentős állami elnyomásnak is ki volt téve, így az 1983-ban kezdődő „kínai szellemi szennyezés elleni kampány” során, majd jelentős visszaesést szenvedett el az 1989-es Tienanmen téri vérengzés után.
A kortárs kínai irodalom azonban nemcsak a Kínai Népköztársaság íróinak vagy költőinek műveit foglalja magában, hanem Tajvanról származó műveket, valamint Szingapúrból, más délkelet-ázsiai országokból és kínai emigránsoktól származó kínai műveket is. Gao Xingjian () (高行健; *1940), akit 2000-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki, az emigráns irodalom legfontosabb képviselőjeként említhető.
2000 óta a kínai sci-fi nemzetközi hírnévre tett szert. Liu Ce-hszin () (刘慈欣; *1963) (A háromtest-trilógia) és Hao Csing-fang () műveivel; utóbbi szerzőnő Hugo-díjat nyert egyik novellájával.
Festészet
Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után, a szocialista realizmus stílusát terjesztették el Kínában a festészetben is. Ezzel párhuzamosan megjelent egy paraszti orientációjú művészeti mozgalom is, amely a mindennapi vidéki életet vizsgálta, különösen falfestményekben és kiállításokon. A hagyományos kínai művészet bizonyos mértékben újjáéledt Sztálin 1953-as halála után, és különösen az 1956-tól 1957-ig tartó Virágozzék száz virág mozgalom során.
A hivatalosan jóváhagyott stílusoktól eltérő művészek csak átmenetileg tudtak érvényesülni, a súlyos állami elnyomás és cenzúra időszakai váltakoztak a nagyobb liberalizmus időszakaival.
A Virágozzék száz virág mozgalmának elfojtása után, és különösen a kulturális forradalom alatt a kínai művészet nagyrészt letargiába süllyedt. Teng Hsziao-ping () reformjai után azonban változás kezdődött. Néhány művész tanulmányi céllal Európába utazhatott; a kortárs nyugati művészet kiállításait és a tekintélyes Review of Foreign Art művészeti folyóirat kiadását is tolerálták.
Az 1989-es Tienanmen téri vérengzés után egyes művészek emigráltak, míg mások illegálisan dolgoztak. Ebben az időszakban megjelent a politikai pop is, amely a szocialista realizmus elemeit ötvözte az amerikai pop-arttal, hogy tiltakozzon a továbbra is autoriter államrendszeren alapuló kapitalista struktúrák ellen. Ennek a mozgalomnak a képviselői közé tartozik az „Új Történelem Csoport” és a „Hosszúfarkú Elefánt Csoport”. A művészeti mozgalom munkáját a hatóságok jelentősen akadályozták.
Mindazonáltal számos kínai művész ért el nemzetközi elismerést. A legjelentősebb kortárs művészek közé tartozik Aj Vej-vej () (* 1957), aki 2015-ben emigrációba kényszerült.
Kínai filmművészet
A Népköztársaság első időszakában a filmipar teljesen a párt ellenőrzése alatt állt, és túlnyomórészt propagandacélokra használták. Ennek az időszaknak a kulcsfontosságú művei közé tartoznak az 1961-es „A Vörös női zászlóalj” (红色娘子军) és az 1965-ös „A Kelet vörös” (东方红) című filmek. A kulturális forradalom alatt azonban a filmgyártás szinte teljesen leállt. Miután a működés 1972 körül újraindult, több független film jelent meg, amelyek közül néhány nagy nemzetközi elismerést kapott, sőt jelentős hatást gyakorolt a „nyugati” mozira is. Különösen figyelemre méltóak a vu-hszia ()-filmek és a harcművészeti filmek.
Zene
A kínai rock, amely az 1980-as években jelent meg a szárazföldön, a hagyományos kínai hangszereket a nyugati rock and roll zenével ötvözi. 1986-ban jelent meg és 1989-ben érte el áttörését, amikor többek között a Tienanmen téri diáktüntetések kifejezőeszközévé vált.
Említést érdemel még a Kanton és Hongkong környékén népszerű kantopop is, amely a hagyományos kínai zene elemei mellett a jazz, a rock, a blues és az elektronikus zene hatásait is magában foglalja. Tajvan pedig a kínai hiphop távol-keleti fellegvárává vált.
Médiaművészet
A 21. században Kínában rohamosan terjed a médiaművészet, amely a videó- és számítógépes művészetet ötvözi a hagyományos elemekkel. Fontos képviselője ennek az irányzatnak a pekingi Cao Fej ().
Jelenkori kínai művészeti alkotások
Vu () fejedelem, Szucsou ()
Az Országos Népi Gyűlés Csarnoka Pekingben
Jin Mao Tower, Sanghaj
Népművészet
At eddig tárgyalt művészeti formákat elsősorban a felső társadalmi osztályok, különösen az értelmiség fogadta be, Kínában mindig létezett egy szélesebb közönség számára is elérhető népművészet.
Képzőművészet
A festészet és a fametszet területén figyelemre méltóak az úgynevezett ajtófestmények: istenek, mitológiai alakok vagy történelmi személyek ábrázolásai, amelyek célja az otthon védelme és megáldása. Ezekből fejlődtek ki a tematikailag igényesebb újévi képek, amelyeket a kínai újév alkalmából évente megújítanak. Ezek ősi népmesei, mitológiai jeleneteket ábrázolnak. Mindkét művészeti formát felhasználta a Kínai Népköztársaság kommunista rezsimje az 1950-es évek elején propagandaeszközként, csakúgy, mint párt által népszerűsített parasztfestészetet is.
Előadóművészet
Említést érdemel még a kínai bábszínház (傀儡戯; kujlejhszi (), valamint: 木偶戯; mouhszi (), amelyben csörgők, dobok vagy vonós hangszerek hangjára mesélnek történeteket, vagy komikus monológokat vagy párbeszédeket adnak elő. Különbséget kell tenni a marionettek, a botbábok, a vasdrótbábok és a kézibábok között. Létezik egy különleges forma is, a kínai árnyszínház: Itt 30–70 cm magas, finom papírkivágásokra emlékeztető, pergamennel borított alakokat mozgatnak láthatatlan színészek egy fényforrás előtt. A kínai bábszínház a népi hagyomány témáira épít, de ezeket általában nagyon szabadon, improvizatív módon mutatják be.
Ezenkívül a Han-korszak óta nagy elismerésnek örvendenek a cirkuszi mutatványok, akrobatika, a kötéltánc, a zsonglőrködés és az állatbemutatók is.
Irodalom
Történelme során Kína lakosságának túlnyomó része írástudatlansága miatt kizáródott az írott irodalomból, történetei csak szájhagyomány formájában éltek. A 20. század elején azonban megjelentek az úgynevezett képes történetek. Ezek általában népszerű és szórakoztató anyagot közvetítettek, és a képsorok mellett egyszerű, tömör, kezdetleges, körülbelül ezer karakterből álló nyelvet használtak. A különböző pártok ezeket is eszközként használták fel politikai propagandára. Példa erre a Majomkormány története című képes történet, amely Jüan Si-kaj () rezsimje ellen irányult. Az írástudás növekedésével a Népköztársaság idején már kiterjedt népszerű irodalom jelent meg.
A kínai kultúra hatása Nyugaton
Kínai műtárgyak korlátozott mennyiségben már az antikvitástól kezdve eljutottak Európába a selyemmel, a nemesfémekkel és a fűszerekkel együtt, különösen a selyemúton. A kínai művészeti export azonban csak akkor növekedett meg jelentősen, amikor a portugálok 1514-ben feltárták a Kínába vezető tengeri utat.
Porcelán
Kezdetben a portugálok és a spanyolok szállítottak nagy mennyiségű kínai porcelánt és lakkozott terméket Európába. II. Fülöp spanyol király már több mint 3000 darabos porcelángyűjteményt birtokolt. A 17. században a kelet-indiai kereskedelem egyre inkább a hollandok és a britek kezébe került. A holland kikötőkből az európai királyi udvarokba különösen a népszerű kék-fehér porcelánt szállították. Ez nemcsak mindennapi asztali kellékként szolgált, hanem nagy népszerűségnek örvendett a kandallópárkányokon vagy az európai paloták híres „porcelánszekrényeiben” is. Kínában egyre gyakrabban előfordult, hogy az exportra szánt porcelánt már európai ízlés, megrendelés szerint készítették.
Hamarosan megindultak Európában a kínai porcelán utánzására irányuló törekvések. Az első kísérleteket már a 15. század végén dokumentálták Itáliában, bár a végeredmény valószínűleg inkább egy tejüveg volt. Később a kék-fehér porcelán hatással volt az európai fajanszművészetre, különösen a delfti manufaktúrák termelésére. Igazi porcelánt azonban csak 1709-ben sikerült Johann Friedrich Böttgernek II. Ágost lengyel király drezdai udvarában előállítania. A 18. század folyamán a kontinens vezető királyi udvaraiban porcelán-manufaktúrákat létesítettek, (többek között Meissen, Bécs, Sèvres, Nymphenburg, Koppenhága és Nápoly). Később a porcelán fokozatosan a mindennapi európai kultúra fontos részévé vált.
Lakkművészet
Kínai lakktárgyakat is exportáltak, bár Európában általában a japán termékeket részesítették előnyben. A nagy művészeti export megindulása idején a szigetország már régen felülmúlta e téren példaképét, Kínát. A díszes festményekkel vagy intarziákkal ellátott lakkbútorok, paravánok nagy megbecsülésnek örvendtek. A lakktárgyak gyűjtői között volt Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem és II. Károly angol király; mindketten hollandiai tanulmányutak során találkoztak először a kínai művészettel.
Tapéták
További népszerű exportcikk volt a kínai tapéta, amelyet elsősorban Amszterdamba és Londonba szállítottak, majd onnan terjesztettek tovább az európai királyi udvarokba. Később elkezdték utánozni a kínai tapétákat, majd kialakult egy független, európai tapétakultúra.
Chinoiserie
A 17–18. századi Európában a kínai művészet igen népszerű lett, divattá vált utánozni is. A kínai művészet másolása, a kínai stílusvilág képzeletgazdag feldolgozása mint belsőépítészeti, kertépítési, bútor-, kerámia- és textilművészeti stílusirányzat a korabeli Európában saját nevet is kapott, ez volt a chinoiserie.[12]
A kínai motívumok az európai művészetbe meglehetősen torz formában kerültek be. A pagodákkal és pavilonokkal, tavakkal és boltíves hidakkal díszített „tipikus” tájképek, valamint a hozzájuk tartozó alakok, megtalálhatók a korabeli európai kárpitokon, tapétákon. Alkalmanként – általában meglehetősen ügyetlenül – megpróbálták utánozni a kínai építészetet is; az egyik leghíresebb példa a Drezda közelében található szász királyi Pillnitz-palota vagy a Vicenza közelében található Villa Valmarana. A kínai kertművészetet is felkarolták, először 1759-ben William Chambers vezette be a Kew Gardens-ben.
A kínai irodalom felfedezése
A kínai irodalom befogadása Európában sokig késett, csak 1900 körül indult meg. Németországban Richard Wilhelm készítette el a kínai gondolkodás klasszikusainak, például Konfuciusznak és Lao-ce műveinek az első fordítását. Ezt követően olyan költők, mint Hans Bethge, Klabund, Otto Julius Bierbaum, Bertolt Brecht és Hermann Hesse fedezték fel távol-keleti kollégáik, különösen Li Paj () és Tu Fu () műveit. Az angol nyelvű modern korban különösen Ezra Pound vette át a kínai költészet módszerét. Witter Bynner A Jáde-hegy (1929) című műve, amely elsősorban a Tang-dinasztia verseinek átdolgozása, szintén széles körű elismerésben részesült. A puszta fordítások vagy adaptációk mellett kínai hatások is felfedezhetők e szerzők műveiben. Franz Kuhn sinológus is jelentősen hozzájárult ehhez a központi regények, például A vörös szoba álma fordításaival, amelyek megnyitották a kínai irodalmat a szélesebb német ajkú olvasóközönség előtt, bár mindig erősen rövidített fordításokban.
Remove ads
Jegyzetek
Fordítás
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads