Láng Sándor

Láng Sándor (Rákosszentmihály, 1913. július 29. – Budapest, 1982. január 6.) geográfus, karsztkutató, egyetemi tanár.

Láng Sándor
Született	1913. július 29. Rákosszentmihály
Elhunyt	1982. január 6. (68 évesen) Budapest
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	geográfus, egyetemi tanár
Iskolái	Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (–1936)
Kitüntetései	MTESZ-díj, Kadić Ottokár-érem
Sírhelye	Farkasréti temető (Hv802-347. fülke)[1][2]
Sablon Wikidata Segítség

Életrajza

Rákosszentmihályon született, édesapja lakatos volt, édesanyja háztartásbeli. Figyelésre és tanulásra biztatták. A település Újpalotához közeli részén laktak, ahonnan teljesen nyílt volt a látóhatár. Koragyermekkorát itt töltötte és figyelt fel a meteorológiai jelenségekre, illetve gyakran kirándult a hegyekbe, vagy a Duna-partra és a kőzeteket tanulmányozta. Később más országokba is ellátogatott.^[3] Kitűnően tájékozódott és rendkívüli memóriája volt, amivel gyakran kápráztatta el tanítványait. Nemcsak kiváló tudós, a földtudományok polihisztora volt, hanem szeretetreméltó személyiség is.^[4]

1931-ben a Budapesti VI. Kerületi Magyar Királyi Állami Kemény Zsigmond Reáliskola (Bulyovszky utca 22–26., 1956 óta Rippl-Rónai utca^[5][6][7]) érettségizett. Az 1931–32-es őszi tanévtől a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem (később Eötvös Loránd Tudományegyetem) Bölcsésztudományi Karára járt. Az első félévtől látogatta Cholnoky Jenő morfológiai óráit, majd Mauritz Béla, Papp Károly, Kéz Andor, Hézser Aurél, Száva-Kováts József előadásait hallgatta.^[8] 1936-ban földrajz–természetrajz szakon tanári, majd 1938-ban doktori oklevelet szerzett.

1936-tól doktorandusként, csekély díjazással egyetemi professzora, Cholnoky Jenő mellett dolgozott.^[4] 1938-ban állami belföldi kutató ösztöndíjat kapott. Ekkor már a Magyar Földrajzi Társaság, a Magyarhoni Földtani Társulat és a Királyi Magyar Természettudományi Társulat tagja volt.^[9] 1938–1940 között Egerben a Dobó István Gimnáziumban (ahol a 154. sz. Dobó István cserkészcsapat parancsnoka lett és az intézményben a madárvédelem megszervezésében is buzgólkodott^[9]), 1940–1942 között a budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumban (ahol a 11 Bocskai cserkészcsapat vezetőtisztje és az 1008-as számú Diákkaptár alapító vezetője volt^[10]) tanított.

Bulla Béla 1941-ben meghívta és ekkortól díjtalan egyetemi tanársegédnek nevezték ki a budapesti tudományegyetem fizikai földrajzi tanszékén. 1944-ben – épp légiriadó közben, egy pincében tartotta habilitációs előadását – magántanári képesítést szerzett a karsztmorfológia tárgyköréből.^[8] Ezzel biztatást kapott a hidrológiai karsztkutatásra, és először Budapest karsztvízzel való ellátásával foglalkozott, majd a főváros környékén, a Bükkben és másutt (például Aggteleken) folytatta a munkát.^[3] A háború végnapjaiban katonai szolgálatra hívták be, amit meteorológusként teljesített: rövid távú előrejelzéseket készített a hadsereg számára.

Pest ostroma után, 1945. január 19-én többedmagával elkezdte a Múzeum körúton az egyetemi romokat takarítani, majd a dékán megbízásából újjáépítési főbiztos lett. Tíz tantermet hoztak rendbe, amivel 1945 március 9-én megkezdhették az oktatást. 1946-ban intézeti tanárrá, 1951-ben docenssé nevezték ki, így ettől kezdve energiáit az oktató- és kutatómunkájának szentelhette. Főbb tudományterületei a folyóteraszok (1939-től) és a karsztok kutatása voltak. Ezek mellett azonban a hidrometeorológiától az ősföldrajzi jelenségekig számos más témával foglalkozott még.

Miután 1955-ben nyerte el a földrajztudományok kandidátusa tudományos fokozatot, egyetemi docensként tanított tovább. Pályájában átmeneti változást jelentett, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően, 1957–1963 között Szegedre, a természeti földrajzi tanszék élére helyezték – a nyugdíjba vonult Prinz Gyula helyét vette át tanszékvezetőként – és ingázott a két város között. Csak már Bulla Béla korai halála után, a politikai légkör kezdődő enyhülését látva kérvényezte visszahelyezését^[11] s tért vissza Budapestre.^[8]

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános Természetföldrajzi Tanszékének vezetőjévé 1963-ban nevezték ki. Vezetése alatt alakult meg a szakmódszertani csoport.^[12] Azonnal megkezdte a fiatalítást is. Az örökölt oktatói személyzeten nem tudott érdemben változtatni, így a tanszék tudományos teljesítményét a saját, valamint elsősorban Székely András (aki 1972-ben utóda lett) és a kevésbé a kezdő fiatalok munkái jelentették.^[8]

1965-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá, az ELTE Földrajzi Tanszékcsoportjának vezetőjévé nevezték ki, és ezt a munkakört 1972-ig töltötte be. 1978-ban nyugállományba vonult, de mint tudományos tanácsadó továbbra is rendszeresen tartott órákat. 1982. január 5-én még vizsgáztatott, de a következő napot már nem érte meg.^[8]

Felesége kéziratanyagát és könyveit a Magyar Földrajzi Múzeumnak adta át.^[13]

Tudományos pályafutása

Előadásaiban, cikkeiben a természetföldrajz csaknem valamennyi ágával foglalkozott. Tudományos pályája kezdetén a negyedkori felszínfejlődés érdekelte, folyóterasz-kutatások kötötték le, majd a völgyhálózat fejlődését vizsgálta. Terepmunkáját hazai középhegységeinkben (Börzsöny, Mátra, Cserhát, Pilis, Bükk, Visegrádi-hegység, Gerecse, Bakony, Aggteleki-karszt) végezte. Alapvető tanulmányokat közölt a karsztmorfológia, a karszthidrológia és a hidrometeorológia témaköreiben.

1955-ben kandidátusi, 1964-ben Természeti földrajzi tényezők működése címmel akadémiai doktori minősítést szerzett. Fontos szerepet játszott a földrajzi kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazásában. Több város: Budapest, Szekszárd, Pécs, Miskolc, Salgótarján ivóvíz- és iparvízi ellátásának megoldásához vagy fejlesztéséhez készített szakvéleményt. Megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy a földrajzi kutatások miként szolgálhatják a társadalom, a termelőmunka érdekeit.

A Magyar Földrajzi Társaság választmányi tagjaként, szakosztályi titkáraként, társelnökeként, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat elnökségi tagjaként 1962-től, majd elnökeként (1966-tól) gyakran képviselte tudományos fórumokon, nemzetközi rendezvényeken a geográfiát.

Láng Sándor közbenjárására alakulhatott meg a Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztálya 1957. december 6-án.

Kutatásai révén sokat utazott. A Kárpát-medence tájainak egyik legalaposabb hazai ismerője volt. Számos hosszabb tanulmányutat tett Európában, az Alpokban, a Balkánon, Olaszországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban, a Szovjetunióban, Grúziában, Örményországban, Tádzsikisztánban, a Tien-sanban, Szibériában, a Bajkál-tó vidékén. Eljutott Indiába és Thaiföldre is. 1970-ben 6 hónapos vendégprofesszori működés céljából elutazott a leningrádi Zsdanov Állami Egyetemre.^[14] 1981. augusztusában a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat képviseletében vett részt az USA-ban rendezett VIII. Szpeleológiai Világkongresszuson.

Gábris Gyula így fogalmazott róla: „vitathatatlanul ő volt a földrajzosok között, aki a legjobban ismerte, sőt kutatta Magyarország tájait.”^[8]

Tudományos munkásságát több hazai és külföldi társaság magas kitüntetésekkel ismerte el: a Szovjetunió Földrajzi Társasága Bellingshausen-emlékéremmel tüntette ki, az olomouci Palaczky Egyetem Tudományos Tanácsa tiszteleti diplomával és aranyéremmel. 1977-ben MTESZ-díjat kapott. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Kadić Ottokár-éremmel tüntette ki.

1950-től a Hidrológiai Közlöny szerkesztője, a Karszt- és Barlangkutatásnak 1963–1980 között főszerkesztője volt. 1982-től a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteletbeli tagja.

Majd negyven évi egyetemi oktatói tevékenysége eredményeként több generációt indított el a földrajztanári pályán. Publikációinak száma meghaladja a háromszázat, melyek között több könyv, egyetemi jegyzet és számos szakvélemény, javaslat található.

A Földrajzi Intézet fényképtárának hatalmas értéket képviselő anyagát a második világháborúban az ostrom idején és az 1956-os forradalom során is komoly károk érték. Láng Sándor érdeme, hogy a korábbi veszteséget leszámítva, a fényképtárat ismét használható állapotba hozta, amelyet Bulla Béla 1952–1954-ben, illetve 1962-ben megjelent egyetemi tankönyveiben látható képek is bizonyítanak. Az 1960-as éveket követően ez a fényképanyag perifériára szorult, mivel oktatási segédletként ettől kezdve már nem használták, muzeális értéket pedig még nem képviselt azok szemében, akik maguk is hozzájárultak gyarapításához. A tanszék 1967-es költözésekor, az új helyen kezelhetetlen módon raktározták, s később szinte elfelejtődött. Csak 1997-ben történt változás, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára tartós letétben átvett 6445 db fotót, 1381 db negatívot és 2871 db diát, majd 2001-ben, a földrajz tanszékek Lágymányosra költözéskor újabb képek átadására is sor került.^[8]

Munkái

Több könyv és egyetemi jegyzet szerzője volt, számos cikke jelent meg szaklapokban. Összesen több mint 300 publikációja volt. 1950-ben a Hidrológiai Közlönyt szerkesztője volt.^[15]

1939-től a folyóterasz-kutatások kötötték le, kiemelendő a Sajó, a Hernád, a Felső-Tisza és a Lápos teraszrendszerének leírása. Szinte minden magyarországi középhegységben végzett a tönkfelszínek kialakulásával kapcsolatos kutatásokat, amelyeknek az eredményeiről számos tanulmányban számolt be, elsősorban a Földrajzi Közleményekben és a Földrajzi Értesítőben. Később az MTA Földrajzi Monográfiák sorozatban két könyve jelent meg.

1958–1964 között több kiadást ért meg a Leíró természeti földrajz, I–III. egyetemi jegyzet, amit Kéz Andorral közösen készített.^[8]

• Felvidéki folyóterraszok Földrajzi Közlemények 8-10. 153-159. (1936)^[16]
• Felvidéki karsztok – Földrajzi Közlemények 65. 6-7. 146-151. (1937)^[16]
• Folyóterasz-tanulmányok. Doktori értekezés, 1938.
• Morfológiai megfigyelések a Rozsnyói-medencében – Földrajzi közlemények 1. 38-44. (1940)^[16]
• Az imókői forrásbarlang bejárata. Hidrológiai Közlöny, 1941.
• Újabb adatok a Szilicei jégbarlangról. Hidrológiai Közlöny, 1941.
• Jégkori talajfolyás Budakeszi határában – Földrajzi Közlemények 71. (1943)^[16]
• Matematikai és csillagászati földrajz és térképészet. Budapest, 1952.
• A Börzsöny geomorfológiája I. – Földrajzi Értesítő 2. 315. (1952)^[16]
• A Börzsöny geomorfológiája II. – Földrajzi Értesítő 3. (1952)^[16]
• A Cserhát geomorfológiája – Földrajzi Értesítő 4. 738 (1952)^[16]
• A Mátra geomorfológiája – Földrajzi Értesítő 3. 512. (1952)^[16]
• A Pilis morfológiája. Földrajzi Értesítő, 1953. (2. köt.) 3. füz. 336-369. old.
• Hidrológiai és morfológiai tanulmányok a Bükkben. Hidrológiai Közlöny, 1954. 1-2. / Hidrológiai Közlemények 34. 70-81. (1954)^[16]
• Geomorfológiai tanulmányok az Aggteleki karsztvidéken Földrajzi Értesítő 4. 1. 1-17. (1954)^[16]
• Matematikai és csillagászati földrajz és térképészet. 1955.
• A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza. Bp., 1955. – Földrajzi Monográfiák sorozat
• Hazánk artézi kútjai, mint természeti erőforrások – Hidrológiai Tájékoztató 1963. Június 10-14.^[16]
• Természeti földrajzi tényezőink jelenlegi működése – Földtani Közlöny 95. 102. (1965)^[16]
• Reletionship between the young sedimentation of the Hungarian basins and paleoclimate and surface evolution. Acta Geologica, Tom. VIII. Fasc. 1-4.
• A Bükk geomorfológiai vázlata. Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató, 1964. 5–6. füz. 83–87. old.
• A víz szerepéről hazánk természeti földrajzi környezetében. Földrajzi Közlemények, 1966. 1.
• Jugoszlávia dinári karsztjainak fejlődése. Karszt és Barlang, 1967. I-II. félév.
• A Cserhát természeti földrajza. Bp. 1967. – Földrajzi Monográfiák sorozat
• Jugoszlávia dinári karsztjainak fejlődése (Befejező rész). Karszt és Barlang, 1968. I-II. félév.
• A hazai karsztok és környékük lepusztulásának egyes kérdései. Karszt és Barlang, 1971. I. félév.
• Karsztvízforgalom a Dunántúli Középhegységben. Karszt- és Barlangkutatás, 1973.
• Karsztvízforgalom és karsztvízháztartás a Dunántúlon. Földrajzi Közlemények, 1975. 3-4.
• Általános természeti földrajz I-II. Egyetemi jegyzet, Budapest, 1975.

Díjai, elismerései

• Dicséret – Országos középiskolai földrajzi tanulmányi verseny (Nagymagyarország és Csonkamagyarország néprajzi viszonyai térképpel, 1931)^[17]
• Cholnoky-pályadíj (Földrajzi Társaság,1942)^[8]
• földrajztudományok kandidátusa tudományos fokozat (1955)^[8]
• földrajztudományok doktora akadémiai fokozat (a Természeti földrajzi tényezők működése c. értekezésével, 1965)^[8]
• A Szocialista Földrajzért oklevél (később Pro Geographia, 1969)^[8]
• Centenáriumi Emlékérem (Országos Meteorológiai Intézet, 1970)^[8]
• Antarktisz orosz felfedezésének 150. éves jubileuma Emlékplakett (a magyar-szovjet földrajztudományi kapcsolatok eredményes ápolásáért, a Szovjet Tudományos Akadémia Nemzetközi Antarktisz Bizottsága, 1972)^[18]
• Bellingshausen-emlékérem (Szovjetunió Földrajzi Társasága, a VI. Nemzetközi Szpeleológiai Kongresszus alkalmával 1973)^[8]
• Bugát Pál-emlékérem II. fokozata (a szakosztály élén kifejtett eredményes munkájáért, TIT budapesti Földtudományi Szakosztály, 1977)^[19][20]
• MTESZ-díj (1977)^[8]
• Kadić Ottokár-érem (Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, 1977)^[8]
• Steiner Lajos-emlékérem (Országos Meteorológiai Társaság, 1979)^[8]
• Az olomouci Palaczky Egyetem Tudományos Tanácsa tiszteleti diploma és aranyérem

Emlékezete

• József-hegyi-barlang Láng Sándor-terem^[21]