A város Bács-Kiskun vármegye határán, a Duna–Tisza közi homokhátságon, a Kiskunsági löszös hát északi részén, Kecskeméttől 17 kilométerre északnyugatra terül el. Lajosmizse külterületei részben még a Homokhátság eredeti felszíni formáit őrzik; számos kisebb homokdűnét és homokhátat láthatunk itt, amelyek az uralkodó széliránynak megfelelő északnyugat-délkeleti irányba rendeződve szelik át a tájat. A magasabban fekvő dűnesorok között számos apróbb tó, illetve mocsár húzódik meg. A régi térképeken jelölt kis szikes tavak – Fehér-tó, Nyír-tó, Suba-tó –, mára kiszáradtak, többet a talajrendezések során lecsapoltak (Posta-tó), a Szászpa és a Dússzék horgásztóként funkcionál.[3]
A címerpajzs kék alapszíne az idő- és térbeli végtelenséget hivatott kifejezni. A kék egyben a transzcendencia színe is, jelzi, hogy a középkori Mizse településnek már volt kőtemploma. A zöld szín a hajdani ligetes legelőket, pusztákat idézi. A két harcias oroszlán felidézi a királyhűséget, valamint, hogy a város a középkorban két településből, majd az újkorban két - pontosabban három - pusztából állt (Bene, Lajos és Mizse). Az oroszlánok által tartott Jászkürt (más néven Lehel kürtje) a lakosság etnikai összetartozásának, a jászok függetlenségének és szabadságvágyának jelképe. A két csillag a katolikus és a református hitközséget emeli ki. A címer tornasisakja az elmúlt ezredév, különösen a két világháború hősi halottaira, és áldozataira emlékeztető memento, a korona pedig az önállóság, a helyi autonómia, az önkormányzatiság beszédes érzékeltetője. Az ötágú arany sisakkoronából a címerkép bal oldali, jobbra forduló oroszlánja növekszik, jobb mancsában tartja az említett Jászkürtöt. Ez utóbbi szimbólum az alapító jász családoknak állít emléket.
Egy 19. századi tanya
Remove ads
Története
Kezdetek
Régészeti leletek bizonyítják, hogy a térség már az őskortól lakott volt. Nevezetes lelet az M5-öt pálya építésekor előkerült bronzdepot. Szkíta, kelta, szarmata, avar és a honfoglaló magyar régészeti anyag tanúsítja, hogy milyen fontos volt ez a homokos legelőkkel és szikes tavakkal tarkított föld a népvándorlás idején. A település központjában egy Földeák nevezetű, Árpád-kori település volt; ez a helynév egy 15. századi dokumentumban bukkan fel először. Két másik itteni helynév (Tormos, Baksaháza) utal még Árpád-kori falvak meglétére. A környéken a tatárjárás után betelepedett kunok létesítettek szállásokat. A 15. századtól írott források is előbukkantak Mizseszék, Kunmizse és Lajosszállás (Lajosülése) nevekkel.[4] Egy 1469-es dokumentumban Mátyás király a mizsei kunok adójának egy részét elengedte. A neves esemény tiszteletére az új Városháza átadásakor 2003-ban egy Mátyás király mellszobrot állítottak (Tischler Ferenc alkotása). A török uralom fél évszázadon keresztül megkímélte Lajos és Mizse kunjait, és a szomszédos Benét. A halmozottan nehéz kettős adózást és a háborúk zivataros évtizedeit azonban a kis falvak nem bírták átvészelni. Először Bene, majd 1593-ban Lajos és Mizse is elnéptelenedett.
A török birodalomban a pusztákat Nagykőrös és Kecskemét bérelte, az oszmán hatalom megszűnte után a Habsburg-ház önkényesen használta, adta-vette azokat. A tudatos jászok és kunok elérték, hogy 1745-ben megválthassák, megvásárolhassák pusztáikat, ennek a máig fennmaradt elnevezése volt Redemptio.
Jászberény részeként
Az imént említett 1745-ös esztendőtől kezdve 1876-ig Lajost, Mizsét és Benepuszta felét Jászberény birtokolta (Bene másik felét Jászladány). A jász gazdák először csak nyaralóknak, nyári kerteknek és legeltetésre alkalmas területeknek használták a pusztai birtokokat. Jászberény, mintegy hasznot látva a sok utazásból, három csárdát építtetett. A központi nagy vendégfogadó a fennmaradt archaikus helynévről kapta a Földeáki Csárda nevet.[5] Az épület 2003-ig a polgármesteri hivatal épülete volt.
A leendő új települések magjait a jászberényi tanyás gazdák, pásztorok, pusztacsőszök, csárdások, pusztabírók és agrármunkások alkották, akik már az 1800-as évek elejétől pusztaiakká váltak azáltal, hogy egyre több időt töltöttek itteni birtokaikon. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a puszták az illegális kereskedelem, orgazdaság és a bűnözés melegágyává váltak. A betyárvilág emlékét a mai napig őrzi a szájhagyomány és a zenei folklór. A máig megmaradt emlékezetű betyárok közé tartozott Basky Gyuri, aki a korábban Bogár Szabó Mihály által vezetett, később már széthullóban lévő, hírhedt Bogár-banda tagja volt, amikor a hatósági emberek beszorították egy benei tanyába. A lehetetlen helyzetből a betyár, hogy elkerülje a büntetést, inkább az öngyilkosságot választotta.[6] A banda vezére, Bogár Szabó Mihály pedig egy szép asszony (Deklináné) miatt látogatta a környéket. A kapcsolat azonban a vesztét okozta: csendbiztosokkal folytatott tűzharcban halálos sebet kapott. A banda szétszóródott tagjait a hatóság hamar elfogta, kivégeztette.
A községet alapító telepesek mellé idővel Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét környéki (részben református) családok érkeztek. Megtelepedtek még kisebb csoportok Dabasról, Örkényből, valamint távolabbról zsidó kereskedők és cigányok is. 1855-ben még csak alig 2000, 1890-ben már mintegy 7000 fő lakosa volt. A népesség folyamatosan emelkedett: 1910-ben már 9000 lakosát írták össze. A római katolikus templom 1896-ban, a református 1902-ben épült fel közadakozásból és hitelből. 1899-ben egy kis zsidó imaház is működött, majd az 1920-as években kis templom is épült a Fő utcán, de ezt a második világháború után államosították és értékesítették, az új tulajdonosok pedig lebontották.[7] A Budapest-Lajosmizse-vasútvonalat 1889-ben, a Lajosmizse-Kecskemét közti vonalszakaszt pedig 1905-ben adták át a forgalomnak. A lassan kiépülő birtokrendszer (Geréby, Mizsey, Bartal, M. Kovács, Kláber, Tarnay, Ricsováry) sok munkást és napszámost igényelt. 1907-ben Benepuszta önálló településsé vált Ladánybene néven. A Szagri József által alapított polgári iskola 1932-ben kezdte meg működését. 1944 májusában több zsidó lakos házát gettóként használták, oda gyűjtötték a helyi és környékbeli deportáltakat. A mintegy 150-200 emberből álló transzport július első napjaiban indult a monori téglagyárba, ahonnan pár nap múlva vitték őket tovább a haláltáborokba.[8] A néhány túlélő nem költözött vissza Lajosmizsére, szétszóródtak a világ minden tájára (Ausztrália, USA, Dél-Amerika). 1970-ben Lajosmizse nagyközségi rangot kapott. Ekkor még egy tucat külterületi iskola működött, többségük a Klebelsberg-féle iskolareformnak köszönhetően. A település 200 férőhelyes központi kollégiumának 1976-ban történő átadásával egyidejűleg a külterületi iskolákat bezárták. 2012-ben a kollégiumot is megszűntették, ma a Fekete István Sportiskolai Általános Iskola használja.
1986-ban az addig Lajosmizséhez tartozó Felsőlajos önálló község lett.
Lajosmizse 1993 óta város. A lakosság nagy része büszkén vallja és vállalja azt, hogy az eredeti jászsági telepesek leszármazottja.
A régi Földeáki csárda, majd helytörténeti gyűjtemény, átalakítás miatt zárva
2001-ben a város lakosságának 99%-a magyar, 1%-a egyéb (főleg német, svájci, holland, román) nemzetiségűnek vallotta magát. A roma/cigány lakosság száma – a 2010-es évektől beköltöző romániaiakkal együtt – eléri a 10%-ot.
A 2011-es népszámlálás során a lakosok 91,6%-a magyarnak, 3,6% cigánynak, 0,8% németnek, 1,1% románnak mondta magát (7,9% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 59,1%, református 8,9%, evangélikus 0,3%, görögkatolikus 0,3%, felekezeten kívüli 10,4% (19,8% nem nyilatkozott).[18]
2022-ben a lakosság 86,2%-a vallotta magát magyarnak, 3,6% cigánynak, 0,7% románnak, 0,6% németnek, 0,1-0,1% bolgárnak, ukránnak és lengyelnek, 2,2% egyéb, nem hazai nemzetiségűnek (13,4% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). Vallásuk szerint 34,7% volt római katolikus, 7,1% református, 0,4% evangélikus, 0,3% görög katolikus, 0,3% ortodox, 1,3% egyéb keresztény, 1,1% egyéb katolikus, 13% felekezeten kívüli (41,7% nem válaszolt).[19]
Remove ads
Nevezetességei
Tanyamúzeum
Tanyamúzeum – 1972-ben a 625. számú Német-tanyából dr. Bárth János néprajzkutató felügyeletével, dr. Havasi László tanácselnök, valamint Romány Pál, Gajdócsi István és Für Lajos támogatásával épült. Ez volt az ország első ilyen intézménye.[20] A tanyamúzeumban az egykori lakóépületet, istállót, nyári konyhát, pincét, kukoricagórét, kocsiszínt, szerszámoskamrát, ólakat, galambházat, nyári jászolt, gémeskutat és üstházat lehet megtekinteni.[21] Átadása óta többször esett át kisebb-nagyobb felújításon, jelenleg a Mezőgazdasági Múzeum tulajdonában üzemel.
Római katolikus templom – 1895–96-ban épült, közösségi összefogással, botrányokkal telített utóélettel Szent Lajos francia király tiszteletére szentelték fel. A második világháború alatt károkat szenvedett. Négy harangja van, a legnagyobb 615, a legkisebb pedig 65 kilogrammot nyom. Harangjátéka 24 harangból áll. A templomban megtekinthető a torinói lepel, a Magyar Szent Korona és Lehel kürt ("Jászkürt") másolata.
Református templom – 1902-ben épült, ám ezt az évszámot jóval megelőzi a kis gyülekezet története: az egyházközségben már 1891-ben folyt anyakönyvezés. Szűcs Kálmán (1866–1927) volt a lajosmizsei egyházközség alapító lelkipásztora, sírja a református temetőben található. Az ő munkájának köszönhetően erősödött meg a településen a református közösségi élet.
Pusztatemplom (rom) – az egyhajós, gótikus stílusban épült templomot a mizsei kunok építették át a 15. században. Alapját egy Árpád-kori, tatárjáráskor elpusztult templom maradványai képezték. A felépített templom szolgált egyben a 16. századi Mizseszék központjául is. Építőanyaga döntő részben réti mészkő (darázskő) volt. Szabadtéri misét is tartottak itt az 1990-es években.[22] Rekonstrukciójára és felújítására tett lépések eddig nem vezettek eredményre, csupán a támpillérek megerősítése történt meg.
Földeáki vendégfogadó, postaállomás – az 1740-es évek elejétől dokumentált a működése, a régi épület átépítését 1827-ben rendelte el Jászberény városa. Postaállomás, bírói hivatal, bolt, lelkészlak, iskola, községháza, majd polgármesteri hivatal működött itt, utóbbi funkciónak egészen 2003-ig adott otthont. Ma helytörténeti gyűjtemény és kiállítóhely.
Temető – a község létesítése után, 1880-ban került mai helyére, katolikus, református és zsidó részekkel. Helytörténeti értékeket képviselnek az itt található 19. századi sírkövek és családi kripták; a sírkertben két kápolna (Bartal-, Mihálovits-) és egy új ravatalozó található. Bár a MAZSIHISZ tulajdonát képezi, a kis zsidó temető igen elhanyagolt állapotú, mindössze két tucat sírkő található csupán, néhány 19. századi, többsége magyar és héber nyelvű felirattal.
Ricsováry-kúria – Ricsováry Takács József huszárezredes építtette 1941-ben, 1945 után iskola működött benne; ma magántulajdonban van, jelentősen átalakítva.
Mizsey-kúria – Mizsey Péter építtette az 1890-es években, 1945 után az egyik helyi termelőszövetkezet központja volt, később magántulajdonba került, romos állapotú.
Kláber-kúria – a szőlészetéről és borászatáról híres telepet a soproni borkereskedő Kláber Mór alapította az 1900 évek elején. Létrehozójának halála után a cég sorozatos panamák áldozatává vált, majd csődbe ment. 1945 után iskola és óvoda is működött a Kláber-telepi kúriában, többször átalakították, ma elhanyagolt, romos állapotban van.
Geréby-kúria – Geréby Gyula földbirtokos kúriája az 1890-es évek végén épült, kis erdőséggel, és parkkal. A család külföldre távozása után a kúria sokáig téeszközpont volt, később szálloda, üdülőközpont, lovasudvar nyílt itt; ma magántulajdonban van, jelentősen átalakítva.
Ipartestület – A Dózsa György úton, a rendőrség mellett álló Iparosok Kultúrházát 1928-ban építették fel hitelből. A 2000-es évek elején teljes felújításon esett át; ma külföldi vállalkozásként működik.
Sípos Mihály utca – a város északi határán, azon kevés utcák egyike, amelyet helyi vezetőről neveztek el. Sípos Mihály (1927–1987) az 1954-ben létesített háziipari szövetkezet alapítója, haláláig igazgatója volt. Az üzem ma is áll, az épület homlokzatán márványtáblát helyeztek el az alapító emlékére (Széchenyi út).
Tarnai utca – dupla szélességű utca, a 19. századi Tarnay-dinasztiának (eredeti nevük Taczmann) állít emléket. A község szülöttje volt pl. dr. Tarnay Lajos (1880-1954) árvaszéki ülnök, a Gazdakör egyik első elnöke. A család nevezetes tagjai voltak még Tarnay Árpád, Béla, és Tibor.
Buday-malom. A Tarnai utcában áll Buday Péter (1852−1915) malma, amely 1901-től már gőzmalomként működött. Ma magántulajdon, használaton kívül.
Szent Vendel szobor – a katolikus templom előtt áll, Kollár Mihály állíttatta 131 forintnyi alapítvánnyal, 1862-ben.
Iskola – a Szabadság téren emeletes épület, 1930-ban adták át; mai neve Fekete István Sportiskolai Általános Iskola.
Több épületen van emléktábla, hirdetve valamikori tulajdonosát és az épület funkcióját (Popper-bolt, Buday-malom, Lusztig-bolt, Molnár-Ferenczi-ház stb.). A város bel- és külterületén több tucat, út menti kereszt és szakrális szobor található. Nevezetesebbek: Szent Vendel-szobor, Pintér-kereszt, Bessenyi-kereszt, Páldeák-kereszt, Máriácska-szobor.[23] Az általános iskola bejáratánál emléktábla őrzi három lajosmizsei zsidó gyermek emlékét, akik Auschwitzban lelték halálukat. Lajosmizse területén több nevezetes horgásztó működik.
Remove ads
Nevezetes lajosmizseiek
Baranyi Gyula (1925–2009), az Új Írás főszerkesztője, nagykövet (Kanada, Uganda, Fülöp-szigetek, 1988–1994)
Benke László (1948–2019), országos hírű mesterszakács
Bessenyei Ferenc (1919–2004), a Nemzet Színésze, Lajosmizse díszpolgára
Bujdosó Ernő (1944–), Munkácsy-díjas festőművész, Barcsay Jenő tanítványa, egyetemi tanár
Czigány Judit (1991– ) színésznő, énekesnő, a Budapest Varieté dívája
Dobai Tamásné Kugler Zsuzsanna (1946–), zongora- és szolfézstanár, Szekszárd város kitüntetettje
Dudás Gyula (1925-2001), népi kollégista, a költő Nagy László barátja, gazdaságföldrajz-kutató, egyetemi oktató
Gór József (1939-2018), a lajosmizsei Mizsepack Nyomdaipari Kft. ügyvezető igazgatója, az Év Vállalkozója cím tulajdonosa (2011)
Jóni György (1949-), zenész, apja zenekarában kezdett el muzsikálni, megyei Príma Primissima díjas (2014)
Horváth Ödön, dr. (1901–1956), lapkiadó, Kecskemét főispánja 1944-ben
Kéri József, dr. (1924–1985) mérnök, népi kollégium-szervező, igazgató
Kiss Zoltán, Venesz József-díjas, aranykoszorús mestercukrász, hazai és nemzetközi díjak kitüntetettje
Kocsis Tibor, (1981) énekes, az X-faktor 2011-es győztese
Kollár Csaba, vállalkozó, agrárszakember, a Hirös Tojás, Mizsetáp és Hírös Farm Kft. tulajdonos-igazgatója, a Díj a Sikeres Vállalkozásokért kitüntetettje (2015)
Kucsera János (1926–2007), parasztköltő, naiv festő, a Méz és korbács című önéletrajzi regény szerzője.
Kürti László, prof. dr., kulturális antropológus (PhD, University of Massachusetts, Amherst, USA), több hazai és külföldi egyetem oktatója, a Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományok Intézetének professzora, Ladánybene díszpolgára (2016), a Lajosmizse Város Közművelődéséért szakmai díj kitüntetettje (2022 - a díj visszaadva)
Lajossy Sándor (1920–1989), költő, író, lapkiadó Lajosmizsén született, Angliában hunyt el
Máthé József (1897–1957), gyümölcstermesztő, fajnemesítő, Amerikából költözött Lajosmizsére, a felsőlajosi részen mintagyümölcsöst hozott létre
Melis Eszter, aki testvéreivel (András, József) vezeti a többszörös díjazott tejtermékekre szakosodott családi vállalkozást (Melis Testvérek)
Oláh János (1923–1988), állami díjas agrármérnök, Lajosmizsén született
Papp László (1933–1988), agrárszakember, Mathiász-díjas gyümölcsnemesítő, nevét őrzi a kajszibarack Papp-féle ernyőműveléses kajszibarack
Podmaniczky István, báró (Lajosmizse, 1885- Budapest, 1926), felesége alsólehotai Scultéty Erzsébet (1889-1926)
Polyák Imre (1932–2010), birkózó, olimpiai bajnok, világbajnok, Lajosmizse díszpolgára, a helyi sportcsarnok névadója
Reszler Ákos (1944–), villamosmérnök, egyetemi doktor, többszörösen kitüntetett számítástechnikai szakember, az Év IT Menedzsere (1998)
Rimóczi László grillázsmester
Sápi Vilmos (1924–2000), történész, akadémikus
Schuber Koósa Antal (1929–1999), költő, író, neje a helyi születésű Bódi Mária, aki férjével együtt lapszerkesztőként működött 1956-tól az USA-ban, az 1990-es években hazaköltöztek Lajosmizsére
Simándi Béla (1899–1969), író, költő, lapszerkesztő, az 1930-as években tanított egy helyi külterületi iskolában (Kulapitye)
Skultéti Árpád (1949–), festő, tűzzománckészítő, Ladánybene díszpolgára
Staar Gyula (1944–), tanár, író, újságíró, a Természet Világa szerkesztője (1974–1989), főszerkesztője (1990-2017)
Szalay Károly (1859–1938), tanár, költő, író, műfordító Lajosmizsén hunyt el
Széll Ilona (1934-2020), festő, grafikus, 1956-ban Svájcba emigrált, 1992-től lajosmizsei lakos
Szőrös József (1917–1999), gazdálkodó, naiv fafaragó, szobrász, méltó elismerést nem kapott
Süveges István (2025) a lajosmizsei római katolikus egyházközség plébánosa
jelmagyarázat: (zárójelben az adományozás éve)
Gazdaság
Számos vállalkozás nevében szerepel a "Mizse" kifejezés, utalásként a városra. A városban és környékén főként mezőgazdasági, illetve idegenforgalmi jellegű vállalkozások működnek. Lajosmizsét homokos talaja és napsütésben gazdag éghajlata elsősorban zöldség - és gyümölcstermesztésre predesztinálja. Kiemelkedő a szamóca- és paprikatermesztés, ám különlegességeket is termesztenek (citrom, birsalma). Tavasszal szamócafesztivált is rendeznek. Az állattenyésztés sem elhanyagolható: jelentős a csirkenevelés, a tojástermelés, a húsmarhatenyésztés, és tejfeldolgozás. Kisebb családi gazdaságokban folyik például a kecske-és birkatenyésztés, egy vállalkozás emutenyésztésre szakosodott. Külterületén számosüdülőfarm és tanya található. A lovasturizmus fénykorát a rendszerváltás után élte, ma - a jelentős anyagi ráfordítás miatt - visszaszorulóban van.
Lajosmizse római katolikus temploma
Lajosmizse légi felvételen
Lajosmizse légi felvételen
