Lingua franca
From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
A lingua franca, más néven franco vagy sabir a Földközi-tenger körzetében használt kevert nyelv volt, amely közvetítőnyelvként szolgált, főleg a kikötőkben.
Egyes feltevések szerint már a keresztes hadjáratok idejében jelent meg (11–13. század), de főleg abban a időszakban terjedt el, amikor Velence és Genova uralták gazdaságilag a térséget (13. század), és használata a 19. század közepéig tartott.[1][2][3] Főleg európai kereskedők használták török és arab partnereikkel,[2] de tengerészek is, valamint francia diplomaták az algíri és tuniszi elöljárókkal a francia megszállás előtt.[3] Elsajátították olyan keresztények is, akiket magrebi muzulmán kalózok fogtak el és rabszolgákként adtak el ezeken a területeken. Ezen a nyelven kommunikáltak velük fogvatartóik.[4][5]
Általában úgy tekintik, hogy a lingua franca ugyanaz a nyelv, amely a sabir elnevezéssel létezett.[3][6][7] A lingua franca elnevezés latin és olasz,[1] és egyes szerzők szerint eredetileg a középkori latin nyelvet nevezték így,[8] de mások szerint a franca jelző onnan ered, hogy a közel-keletiek „frankok”-nak nevezték az európaiakat.[2] A sabir elnevezés a saber ’tudni’ spanyol,[9] portugál, katalán és okcitán főnévi igenévből származik.
Úgy a lingua franca, mint a sabir elnevezés tágabb értelmezést is kapott, beleértve nyelvészeti szakszavakként is. A lingua franca szókapcsolat általánosan „közvetítőnyelv” jelentéssel is használatos, azaz különböző anyanyelvű beszélők közötti kommunikációban használt nyelvet is jelent, beleértve ha nem kevert nyelv.[1][7][8][10][11] A francia nyelvészetben a sabir terminust használják „közvetítőnyelv” jelentéssel is, de csak kevert nyelvet értenek alatta. Ugyanakkor a francia köznyelvben pejoratív jelentése van, egymástól elütő elemekből álló, nehezen érthető nyelvezetet neveznek így.[12]
Remove ads
Jellegzetességei
Egyes szerzők úgy tekintik, hogy a lingua franca az első dokumentált pidzsin,[13] mégpedig az egyetlen újlatin pidzsin, olyan értelemben, hogy szókészlete főleg újlatin.[3] Viszont mások szerint különbözik a pidzsinektől,[14] amelyek rendszerint csak két nyelv között keletkeztek, vagy olyanok között, amelyeknek csak egy szupersztrátum nyelvük volt.[15]
A lingua francára elsősorban az jellemző, hogy viszonylag sok nyelvből származik a szókészlete, és közöttük nem lehet csak egyet szupersztrátumként azonosítani. Innen származik a francia nyelvészetben a lingua franca másik nevének, a „szabir”-nak az általánosítása az ilyen típusú, és ezzel a pidzsinektől különböző nyelvekre.[16] A lingua francának többnyire újlatin nyelvekből vannak a szavai, az olaszból,[3][7] a spanyolból, a katalánból, az okcitánból, a franciából és a portugálból.[6][9] Vannak még görög, török és arab szavai is, amelyek jövevényszavaknak számítanak, amennyiben a lingua franca újlatin nyelvnek tekintett.[3] Azonban szemantikai szempontból ez a szókészlet nagyon korlátozott, általában a kereskedelemre és a hajózásra.[6][9] Ezért a kereskedelmi nyelvek közé sorolják, olyan értelemben, mint a pidzsineket.[17]
Ez a nyelv nem volt egységes, több területi változata volt. Például a tuniszi közelebb állt az olaszhoz, az algíri pedig a spanyolhoz.[18]
Grammatikai szerkezete kezdetleges, mondattana néhány szókombinációra vonatkozó szabályból áll.[6] Sokkal analitikusabb, mint a forrásnyelvei, ami az alábbi vonásokból tűnik ki:[19]
- Nem jelzi a számokat végződésekkel, pl. Questi Signor star amigo di mi ’Ezek az urak barátaim’ (szó szerint ’Ezek úr lenni barát tulajdonviszonyt kifejező újlatin elöljárószó én’).
- Csak az -o-ra végződő mellékneveknek van nőnemű alakja is: bono, bona ’jó’, de prudente ’elővigyázatos’.
- A személyes névmásoknak nincsenek különböző alakjaik alanyi, illetve tárgyi és határozói funkció szerint. Például mi jelentése ’én’ és ugyanakkor ’engem’.
- Az igét illetően:
- Csak két igeidőt fejez ki egyszerű alakkal:
- A jelen időt az újlatin főnévi igenév alakja fejezi ki, amelynek ebben a nyelvben csak két végződése lehet, -ar vagy -ir, pl. mi andar ’megyek’, ti andar ’mész’ stb.
- A múlt időt az újlatin múlt idejű melléknévi igenév alakja adja, pl. mi andato ’mentem’.
- Egyetlen alakja van minden személyben. Például az andar ’menni’ ige alakjai jelen időben: mi andar, ti andar, ellou/ella andar, noi andar, voi andar, elli andar.
- A melléknévi igenévnek nőnemű alakja is van, az -ato, -ata vagy az -ito, -ita végződésekkel, pl. andato, andata, fazito, fazita ’tett, csinált’.
- A jövőbeli cselekvést és a kívántat ugyanaz a körülírás fejezi ki: bisogno mi andar ’menni fogok’ vagy ’menjek’ (szó szerint ’szükség én menni’).
- A felszólítást a személyes névmás nélkül használt főnévi igenév fejezi ki: andar! ’menj!, menjünk!
- A star létige a szenvedő igenem segédigéje is.
Remove ads
Dokumentáltsága
A lingua franca nem volt írott nyelv. Megjelenik mégis írásban szórványosan, főleg többé-kevésbé hű szövegrészletekben, például Carlo Goldoni, Lope de Vega, Pedro Calderón de la Barca, Molière egyes vígjátékaiban. Az utóbbi Úrhatnám polgár című komédiájában van egy hű szövegpélda:[20][21]
Részletesebb forrás a lingua francáról egy rövid, 1830-ban szerző jelzése nélkül megjelent könyvecske, amely előszavában nagyon röviden leírja a nyelvet. Ezt egy lingua franca – francia szószedet követi és egy kétnyelvű társalgási rész. A munka csak az Algírban beszélt nyelvváltozatra korlátozódik, és azon franciáknak szánt, akik odamennek meghódítani a leendő gyarmatot.[22]
Remove ads
Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads