Seuso-kincs
ókori római ezüst étkezési tárgyegyüttes From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
A Seuso-kincs a 350 és 450 közötti Római Birodalom Pannonia Valeria nevű dunamelléki provinciájából származó díszes ezüst lakomakészlet (kancsók, tálak, kézmosókészlet, illatszeres doboz) összefoglaló neve. A gondosan elrejtett, páratlan történeti információkat is hordozó régészeti lelet az 1970-es évek közepén került elő Székesfehérvár térségében, Polgárdi és Kőszárhegy környékéről.[3] A kincslelet nevét a tálalókészlet egyik darabjának, egy aranyozott ezüsttál latin nyelvű verses feliratában megnevezett tulajdonosáról, Seusóról kapta, aki egy gazdag hadúr, tartományi főtisztviselő volt. A Seuso személynév eredetéről az egyik vélekedés a római névkutatás elismert szaktekintélyének Mócsy Andrásnak egy tanulmányából származik,[4] amely szerint az a pannoniai kelta őslakosság névadásából eredeztethető, nem latin személynév. A felirat érdekessége, hogy a szöveg kezdete és vége közé koszorúval keretezett korai keresztény jelképet, egy Krisztus-monogramot[5] véstek,[6][7] ami a kincs eredetének időpontjára utaló jelkép és a pontos kormeghatározást segítheti. Dr. Nagy Mihály és dr. Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai szerint a Krisztus-monogramot az i. sz. 4. század előtt nem véshették fel a tálra, mivel az csak I. Constantinus római császár uralkodása (i. sz. 306–337) alatt keletkezett.[8] Szilágyi János György művészettörténész lokalizálta a lelet feltételezhető előtalálásának helyét, amikor felfedezte, hogy a tál vésetei között szerepel a Pelso felirat, ami latinul a Balaton elnevezése.[9]
.JPG)
A latin körfelirat:
HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA
POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS
Magyar fordítása (Nagy Árpád Miklós):[10]
Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso,
és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak
A kincs művészi és anyagi értékét tekintve is, a ma ismert és fennmaradt, ezüstből készített ötvösművészeti tárgyak között a legértékesebbnek számít a késő római császárkorból.[11][12] A tizennégy ismert darab összsúlya kb. 68,5 kg[13] (a „polgárdi ezüstállvány” elnevezésű kinccsel együtt 88,5 kg[14]).
A leletek többsége mitológiai alakok és történetek (Achilles, Meleagros, Hippolytos) domborműves ábrázolásaival díszített edény. A kincs legjellegzetesebb darabja a vadásztál, amelynek a domborművén lakomázó rómaiak előtt az asztalon hal van feltálalva, két rabszolga ételt és italt kínál nekik, más alakok vadászaton elejtett állatokat dolgoznak fel.[10] A kincsek mérete, az ezüstedények díszítésének művészi kvalitása, egyedisége és a nemesfém mennyisége miatt is értéke felbecsülhetetlen.
A leletet valószínűleg 1976-ban találta meg Sümegh József, akinek 1980-as rejtélyes halála után az ezüsttárgyaknak nyomuk veszett. Bécs és London után 1990-ben New Yorkban tűnt fel a kincs, ezután hosszú pereskedés következett a leletek eredetének bizonyítására. Mivel a tárgyak tulajdonjoga így bizonytalanná vált, a kincset nem lehetett eladni, illetve megvenni. 2014-ben a magyar állam 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd magyar forintot), majd 2017-ben 8,6 milliárd forint kompenzációs díjat fizetett a kincsek őrzési jogáért, ezzel a Seuso-kincs összes ismert darabja Magyarországra került.
Remove ads
Története
Történelmi háttere
A Seuso-kincs Magyarországra kerülése után a kutatók feladata a kincslelettel kapcsolatos tudományos összefüggéseket vizsgálva, a kincs feltételezett létrejötte időszakának és elrejtésének időpontját meghatározni, és a késő római császárkor emlékeit elemezni, kifejezetten a pannoniai vonatkozásaiban. Szerintük a kincs keletkezése a késő negyedik, illetve a korai ötödik századra datálható.[15] Az akkor még Illyricumnak nevezett területet, Pannoniát hosszú és véres harcok után, Augustus és Tiberius római császár uralkodása alatt foglalták el a Római Birodalom légiói.[16] Hivatalos okmányban csak később, először Vespasianus uralkodása alatt, 71-ben jelent meg a Pannonia elnevezés.[17]
Pannonia provincia határmódosításai az 1–4. században
Pannonia területe a 2. században. Traianus uralkodása alatt, 106-ban létrehozták Pannonia Inferior (Alsó-Pannonia) és Pannonia Superior (Felső-Pannonia) provinciát
Pannonia a
4. században. Ekkorra a Székesfehérvár elődének tekintett Gorsium egész Pannonia leggazdagabb településévé vált. E város térségéből származik a leletegyüttes
Traianus császár idején, 106-ban a tartományt kétfelé osztották. Pannonia Inferior (Alsó-Pannónia) székhelye Aquincum lett, míg Pannonia Superior (Felső-Pannonia) székhelye a mai Alsó-Ausztriában fekvő Carnuntum maradt. Pannonia Valeria provinciát 296-ban alapították. Főbb városai Sopianae, Gorsium, Brigetio és Aquincum voltak. Az antik forrásokban és irodalmi alkotásokban Pannonia tartományát és lakóit negatívan festették le, a vidéket pedig zordnak és kellemetlennek, lakóit egyszerűnek tartották, de a jelentőségét Itália és a Római Birodalom védelmében elismerték.[18]
Ha a tudományos vizsgálatok igazolják azt a feltételezést, hogy a Seuso-kincs tárgyai Polgárdi-Szabadbattyán környékén kerültek elő, a feltárás alatt álló szabadbattyáni épületegyüttes és a közeli Gorsium romváros intenzívebb kutatása elengedhetetlenné válik a kincs pontos régészeti azonosításához. A Seuso-kincs feltételezett lelőhelyének közvetlen közelében fekvő Gorsium szakrális vallási központ volt. Amikor 202-ben Septimius Severus császár Pannoniában járt, jelenlétében avatták fel a császár költségén újjáépített gorsiumi Augustus-templomot.[20] 260-ban egy szarmata törzs, a roxolánok pusztították el, majd később az újjáépült város új nevet is kapott: Herculiának hívták. Herculia már nem vált a vallási ünnepek központjává. Az épületek feltárása alapján a tartomány kormányzati székhelye lett. Aquincumból ide költözött a tartományi helytartó és vele tartományi hivatalok és tisztségviselők is.[21] Korábban Galerius római császár zsilipet és csatornát építtetett a Balaton vizének szabályozhatósága miatt. A csatorna a mai Sió csatornától keletebbre volt, amelynek főépítményei (egyes források szerint zsilipmaradványai) az ásatások során Siófok északkeleti részén kerültek elő,[22] bár később megállapították, hogy a Kuzsinszky Bálint által feltételezett római zsilip Siófok török kori erődjének maradványa volt.[23]
Sextus Aurelius Victor római történetíró írta le, hogy ezen a csatornán pedig, megfelelő vízállás esetén, a Sárvízen lehajóztatva juthatott le az áru a Dunára. Sági Károly régész szerint Aurelius feljegyzése tulajdonképpen nem a Balaton lecsapolására, hanem a Mezőföld vízrendezési munkálataira vonatkozhat. A Sárvízen Tác-Fövenypusztáról és Kapospula-Alsóhetényből is eljuttathatóak voltak a Balatontól délre eső területek gabonatermesztői által termelt gabonaszállítmányok.[24][25]
A római úthálózat az Itinerarium Antonini (a Római Birodalom fontosabb útjainak a jegyzéke) útikönyv[28] szerint Vajtától és Cecétől kissé keletre haladt Tác felé, majd útválasztással Gorsiumon vagy a közel fekvő Herculián vezetett keresztül, amely északkelet felé fordulva Tárnokon keresztül érkezett Aquincumba. Az egyik út Alsóhetényen, Ságváron keresztül érte el a Balatont, majd ezt kelet felől megkerülve áthaladt Szabadbattyán körzetén, és a Vértes és a Bakony között, Mór, Oroszlány felé tartott, Kocs és Mocsa térségében érte el a brigetioi légióstábort.[29]
A régészek és szakemberek egyik feltételezése szerint az akkor még nagyobb kiterjedésű, partjain ingoványos, Lacus Pelso (mai nevén Balaton)[30] mentén élt a mai Polgárdi szőlőhegyén Seuso (SEVSO[31]), aki gazdag római polgár, esetleg a római hadsereg magas rangú tisztje, helytartója lehetett. Elképzelhető, hogy járt abban a lakomateremben is, amelyet Gorsiumban tártak fel.[32] A vadásztál körfeliratában szereplő ikonográfiai motívum, a krisztogram, a római császári hatalom és hadsereg szakrális legitimációját hirdeti, ami I. Constantinus római császár valláspolitikai fordulatához, a mediolanumi ediktumhoz kötődik. Nagy Mihály régész szerint Seuso keresztény volt, ahogyan ezt a vadásztál medalionja fölött, a körfelirat részeként, a tálba vésett Krisztus-monogram bizonyítja.[33]
A 3. században a külső fenyegetettség és a birodalom belső megosztottsága miatt a határvédelem meggyengült. A támadások miatt 356-ban már olyan feszült helyzet alakult ki, ami II. Constantius római császárt arra késztette, hogy a következő évben Pannoniába utazzon. Később egy barbaricumi építkezés robbantotta ki a 374—375 évek eseményeit, az utolsó komolyabb válságot a pannoniai Dunánál.[34] A mai Göd határában egy erőd építésekor Pannonia Valeria provincia új katonai parancsnoka egy tárgyalás közben meggyilkoltatta Gabiniust, a kvádok királyát.[35] A feltételezések szerint egy betörés alkalmával rejthették el a lakomák alkalmával használt Seuso-kincsek darabjait is. A történészek a 374-ben történt kvád és szarmata invázióval hozták összefüggésbe, amikor a barbár katonák elárasztották Pannoniát. Ekkor a kvádok és a szarmaták hónapokig portyáztak Pannoniában, amíg egy nagyobb római seregtest meg nem jelent a következő év elején Carnuntumban I. Valentinianus római császár vezetésével.[36][37]
374-ben, Gabinius kvád király megölése után, óriási barbár pusztítás érte Valeriát és Pannonia Secundát. Valentinianus 375-ös hadjárata még visszaállította a rendet, de a rómaiak 376–378 között már feladni kényszerültek a sáncrendszert. …Ezután a rabláshoz és fosztogatáshoz kiválóan értő quadusok meg sarmaták szövetkeztek,és egyre messzebbre kalandoztak. Férfiakat, nőket egyaránt elhajtottak zsákmányul, s ujjongva nézték a fölperzselt majorok üszkös maradványait, valamint a mit sem sejtő, lekaszabolt lakosok szenvedéseit, akiket könyörtelenül legyilkoltak. Az egész környéken elharapózott a hasonló sorstól való félelem
A 4. század utolsó két évtizedét Pannoniában a béke jellemezte. A 374-375 évet leszámítva nem volt nagyobb germán vagy szarmata betörés a provincia területére.[43] A mai Szlovénia területén 394. szeptember 6-án lezajlott Frigidus menti csata eredményeként a korábban pogány Európa kereszténnyé vált. Sopianae tartományi székhellyé és a korai kereszténység egyik jelentős központjává vált. Ebből a korszakból származik az ókori Pannonia Valeria másik nagyobb városában, Cibalaeban, a mai szlavóniai Vinkovce mellett 2012-ben talált 36 kilogramnyi luxus ezüst étkészlet is.[44]
A 4. században a hunok előretörésének hatására a népvándorlás felerősödött, mert a támadások egyre inkább tolták a Római Birodalom határai felé a vonulásuk útjába kerülő egyéb barbár népeket. Ezért a limesek mentén, a birodalom határán, védekezésül sűrűn telepített, kőből épített erődök láncolata és szervezett rendszere jött létre. [45]Az újabb és állandósuló népmozgások és legfőképpen a hunok előretörése nyugat felé – azt eredményezték, hogy az 5. században a rómaiak fokozatosan kiszorultak a Kárpát-medencéből.[46] Valens volt az utolsó római császár, akitől pannoniai pénzérmék maradtak az utókorra.[47] A pannoniai térség az 5. század elejére háborús övezetté vált. A rómaiak kénytelenek voltak a területeiket átengedni az előretörő hunoknak. Miután 433–434-ben Ruga, a hunok nagykirálya visszasegítette a hatalomba a megbuktatott Flavius Aëtiust, ő viszonozta neki a segítséget, és Rómában barátsági szerződést kötöttek, ezzel Pannonia Prima és Pannonia Valeria provincia területe elismerten is a hunoké lett.[48]
A romanizált lakosság jelentős része elmenekült. A népvándorlás hullámai elsöpörték a római civilizációt.
… azon szorgoskodtak, hogy a Római Birodalom jövendő felforgatói közül senki se maradjon odaát, még a halálos beteg se. […] Ez idő tájt, amikor határsorompóik felnyíltak, a barbár föld úgy öntötte magából a fegyveres csapatokat, mint az Etna a tüzes szikrákat. A tisztán nem látó illetékesek ügybuzgalma így segítette elő a római világ pusztulását.
– Ammianus Marcellinus a késő római császárkor legkiemelkedőbb történetírója
Az elpusztított provinciákban maradó római szórványok pedig beolvadtak a hunok után érkező és cserélődő, a területet megszálló barbár népek közé. 453 után Attila hun király fiai egymás ellen fordultak és a hódító Hun Birodalom is felbomlott. A hunok megmaradt csoportjai szétszóródtak és ők is elvegyültek más népek között.[49] A római élet teljes megszűnése Pannoniában csak az avarok betelepedése és Sirmium 582-ben történt lerombolásával vált teljessé.[50]
Felbukkanása
Magyarország 1998-ban ratifikálta az UNESCO illegális műkincs-kereskedelem visszaszorítása érdekében létrehozott Unidroit-egyezményét,[51] amely kimondta, hogy a lopott kulturális értékű tárgyak birtokosa köteles a műkincset visszaadni a tulajdonos országnak, ha azt jogellenesen külföldre vitték.[52]
Angol szakemberek által később Seuso-kincsnek (Seuso treasure) elnevezett római kori lelet megtalálása után, a lefolytatott nemzetközi nyomozás ellenére, keveset tudott a közvélemény a kincsről és a sorsáról. Először 1990. február 9-én egy sajtótájékoztató keretében New Yorkban mutatták be a nyilvánosságnak, amikor mai értéken 100 millió eurós kikiáltási áron próbálták értékesíteni minden idők egyik legjelentősebb késő római kori kincsleletét.[57] A kincs nem szerepelt egyetlen magyarországi múzeum leltárkönyvében sem, egyetlen ásatási naplóban sem.[58] Megtalálásáról és külföldre kerüléséről később jutott információkhoz a közvélemény. A lelőhely nem azonosítható egyértelműen, annyi derült ki, hogy a kincset Pannonia eddig ismert legnagyobb, 13 ezer m2-es, késő római kori oszlopcsarnokos (peristylium) palotájában (villájában) vagy annak közelében a Sopianae-Aquincum (Pécs-Óbuda) és Sopianae-Brigetio (Pécs-Szőny) közötti római utak[29] kereszteződésénél Szabadbattyán határában, a kőszárhegyi mészkőbánya egyik üregében találhatták.[59][60]
.jpg)
A mai Polgárdi, Szabadbattyán és Tác környékén, az egykori Gorsium közelében[63][64] fekvő római villa feltárását a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai 1993-ban kezdték meg.[65][66] A múzeum régésze, Nádorfi Gabriella Szabadbattyánban 1998 és 2006 között végzett ásatásokat a hatalmas palota romjainál. A 374 körül elpusztult villa a Sárvíz mellett állt.[67]
1878-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba került egy ezüstállvány tíz töredéke. A töredékeket rövid időn belül restaurálták, és az év júniusában a párizsi világkiállításon be is mutatták, ahol valódi tudományos szenzáció volt. A múzeumban több mint 130 éve őrzött, Szárhegyen fellelt összecsukható ezüstállványhoz, a quadripushoz is köthető[68][69][70] A Seuso-kincslelet még a rendszerváltás előtt illegálisan külföldre került. Vukán Béla alezredes, az ORFK Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) műkincsvédelmi alosztályának vezetője 1995 óta irányítója a Seuso-ügy nyomozásának.[71]
Beszippantott ez a történet, nemcsak engem, hanem mindenkit, aki egyszer is foglalkozott vele. A rabjai lettek, legyen szó akár angol rendőrről, jogászról vagy régészről
– Bánkutiné Hajdú Éva miniszteri biztos, A Seuso-kincs: A történelem nagy rejtélye című könyv szerzője[72]
1997-ben a Seuso-kincs visszaszerzése érdekében Magyar Bálint, a kulturális tárca akkori vezetője miniszteri biztost nevezett ki Bánkutiné Hajdú Éva személyében. A Seuso-kincsek körüli kérdéseket tudományos kutatások sora próbálta tisztázni.[73] A szakértők tüzetes vizsgálódások után a közvetett bizonyítékok láncolata alapján megállapították, hogy az ezüsttárgyak tulajdonosa Seuso (SEVSO), egy gazdag hadúr, a Római Birodalom Pannonia tartományi főtisztviselője volt, aki az i. sz. 4. században élhetett. Székhelyére a kincs egyik tálján fellelt, egy kertben lakmározó társaságot ábrázoló relief utal: tó vizében fickándozó halak fölött ez a felirat olvasható: »PELSO«, ami a Balaton ókori latin neve.[74]
„Mind a Balatonra, mind a Fertőre a rómaiaknál csak a Pelso név divatozott. A folyónevek megmaradtak a rómaiak után, s átöröklődtek a magyarokra. A Pelso tónév megváltozik. A nagyobbikra talán már az avarok közt élt szlovénektől a Balaton (blató – sár) név ragad, s rajta marad a magyarok közt is, kik az ottani szlovéneket magokba olvasztották. A kisebbik tónak Fertő lesz a neve, mely magyar szó, ugyanazt jelentő, mint Balaton”
– Pannonhami Miklós és Sütheő László: A Fertő tó múltja, jelene és jövője[75]
A Seuso-kincs tudományos kutatási programjának irányítására a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozták a Seuso Munkabizottságot Török László akadémikus elnökletével, amely feladatának tekinti a Seuso-kincs kiásási helyének lehető legpontosabb behatárolását és azonosítását.[76]
A kincs lokalizálása
A kincslelet pontos helyének megállapítása, előkerülésének helye csak közvetetten bizonyítható. Egymásnak ellentmondó elméletek születtek a kincs felbukkanása óta. Jelenleg hiányzik az az egyértelmű bizonyíték, egy olyan konkrét tárgyi vagy ókori írásos bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve. A történész és régész szakemberek új módszerek segítségével próbálják lokalizálni a hazakerült kincseket.[77]
Húsz év elteltével valóban elhalványulhatnak azok a nyomok, amelyeket követve a nyomozók megtalálhatnák azt a pontot, ahol a tárgyak a földből előbukkantak és azokat az embereket, akik jelen voltak a tárgyak kiásásánál. A proveniencia, azaz a hovatartozás megállapításáról mégsem kell eleve lemondanunk, hiszen ismerünk olyan tudományos módszereket, amelyek segítségével egyre jobban leszűkíthető az a terület, ahol a tárgyakat egykor használták, majd valamilyen hirtelen veszély közeledtével elrejtették és végül, több mint másfél ezer év elmúltával a megtalálók a földből kiemelték.
– Nagy Mihály: A Seuso-kincs, Természet Világa, 128. évf. 2. sz.
A vadásztál „Pelso” feliratából arra következtetnek a régészek, hogy tulajdonosa a Balaton környékén élhetett és ott használhatta az ezüst étkészletét.[78][79] Visy Zsolt régész szerint „Angliában végezték a kormeghatározást. A keltezés felső határa szűkebb értelemben i. sz. 380, de valószínűleg belefér a 4. század vége és az 5. század eleje is.”[80]
A kincs megtalálásakor valószínűleg sokkal, akár tizenhatszor több tárgyból állhatott. Egyes hírek szerint a most még ismeretlen helyen őrzött tárgyak között öt ezüsttál, 37 aranyozott ezüstcsésze és 187 aranyozott ezüstkanál van. A tálak egyike valószínűleg az a darab, amelyet egy császár portréja és négy további császári személy mellképe Nagy Konstantin és fiai?) díszít, és amit 1986-ban próbáltak a műkincspiacon értékesíteni. Két korong alakú ezüst lószerszámdíszt mint a kincs részeit valóban eladtak, és tudomásunk van egy Krisztus-monogrammal díszített tálról is, ami valószínűleg szintén a kincshez tartozik, de amelynek hollétéről ma nincs nyilvános információ. Két mészkőből faragott szoborfej is úgy szerepel, mint ami hozzátartozik a Seuso-kincshez.
– Nagy Mihály régész: Lelőhely nélküli lelet? – Meddig ül még átok a Seuso-kincsen? 1. rész (tanulmány), Magyar Szemle, új folyam XXVI., 5–6. szám
Régészek légi felvételek[81] alapján feltételezik, hogy Gorsium városa a közeli Sárvíz folyó mindkét partjára kiterjedhetett, amelynek része volt egy hatalmas palota, amellyel összefüggésbe hozzák a Seuso-kincseket.
A gorsiumi feltárásokat több mint 40 évig irányította a magyar régészet egyik meghatározó személyisége, Fitz Jenő akadémikus. Gorsium szerintük nem csupán Pannonia császárkultuszának volt a központja, nem csupán ott ülésezett a tartományi gyűlés, hanem az akkor hajózható Sárvíznek kikötője is volt.[82] A feltételezések között szerepel az is, hogy a támadó barbárok a hatalmas villát a Sárvíz partján felgyújtották és a védőket megölték. Feltételezik, hogy a fényűző nehéz ezüstedényeket a Seuso palota fűtésrendszerében egy előre kialakított vagy ötletszerűen használt rejtekhelyre rejtették. Dénes József régész viszont kizártnak tartja, hogy az ókori fűtési rendszer lett volna a kincs rejtekhelye. Elmélete alapján a pontos hely meghatározható lenne.[83] Nádorfi Gabriella régész: „A Seuso-kincs a késő római kor egyik, ha nem a legjelentősebb lelete, amely a szabadbattyáni palotával együtt bizonyítja, a Római Birodalomnak Pannonia nem szegény határvidéki tartománya, hanem gazdag provinciája volt.”[68][84]
A régészeti ásatásokat továbbra is folytatják Tác-Gorsium-Szabadbattyán-Polgárdi térségében.[85] A kincs visszahozatalát követően a közvetlen archeometallurgiai vizsgálatok és az újabb archeometriai kutatások remélhetően pontosabb válaszokat eredményeznek majd.[86] 2014 júliusában a Seuso Kutatási Projekt rendkívül szerteágazó volt, számos tudományterület szakemberei (művészettörténet, régészet, természettudomány) részt vettek benne.[87]
Kiásása
Pereczes Ferenc nyugdíjas asztalosmester 1974 tavaszán fedezte fel az ókori Pannonia eddig ismert legnagyobb, 110×120 méter alapterületű késő római kori lakóépületét[88] Szabadbattyán és Úrhida határában, a Sárvíz partján.[89][90][91] Egy domborművekkel díszített hatalmas ólomüstöt szolgáltatott be a múzeumnak, illetve a megőrzött egykori átvételi elismervény szerint pénzérméket is beszolgáltatott, amikért ezer forintot kapott.
Ezt követően azonban Nagy Árpád régész, a múzeum munkatársa[92] egy hitelesítő ásatás után visszatakarás nélkül levonult[90] a helyszínről.[93]
Pereczes Ferenc szerint az általa azonosított ókori villa volt a Seuso-kincs eredeti helye, más információk szerint azonban a kincset feltehetően a villa helyétől több száz méterre lévő Kőszár-hegyen, 1976-ban Sümegh József és Kolonics György találta meg.[94] Sümegh Józsefről, aki a helyi kőbányában segédmunkásként dolgozott, Polgárdiban mindenki tudta, hogy 1975–76-ban rendkívül értékes, hatalmas színezüst tálakat, kancsókat talált. Lelkes Ferenc később a nyomozás során azt állította, hogy segített Sümegh Józsefnek lovaskocsival Polgárdiba befuvarozni az előkerült ezüsttárgyakat, amikor két üstben 41 nagyobb tárgyat látott. Pár év múlva, 1980. december 14-én az akkor Pápán katonáskodó, leszerelés előtt álló Sümegh József felakasztott holttestét egy kőszárhegyi pincében találták meg, amely akkor a polgárdi Borbély család tulajdonában volt. Különös véletlen, hogy a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a szilvafa is, amely alól 1878-ban, gyökerének kiásása közben fordította ki egy gazda a páratlan értékű összecsukható állvány töredékeit, és küldte be a Nemzeti Múzeumba.[95][96] Az ügyészség akkor is, majd tíz évvel később is öngyilkosságnak minősítette az esetet. 2014-ben Vukán Béla, a nyomozást irányító rendőralezredes arról nyilatkozott, hogy a Seuso-ügy megoldásáról továbbra sem mondanak le:
Sümegh József halála ügyében a nyomozás jelenleg is folyamatban van nyereségvágyból elkövetett emberölés bűncselekményének megalapozott gyanúja miatt. A nyomozás során keletkezett adatok azt támasztják alá, hogy Sümegh József talált rá az 1975–76-os évek időszakában Polgárdi környékén a Seuso-kincs néven ismertté vált késő római kori leletre, és éveken keresztül birtokolta a kincslelet tárgyait.
– Vukán Béla[97]
Nyilvános megjelenése
Az illegálisan kiásott kincsleletnek Sümegh József honvéd[98] máig felderítetlen halála után veszett nyoma. Ezzel a kincs származási helye eltitkolhatóvá vált, és az azt birtoklók bármely új helyet megjelölhettek az egykori Római Birodalom területén.[99] Az ókor végén a római elit szerette magát értéktárgyakkal, elsősorban ezüstfélékkel körülvenni, ugyanaz a közös kultúra volt jellemző mindenhol, miután a kereszténység a 4. században elterjedt az arisztokrata körökben. Nem létezett olyan regionális stílus, amely alapján a Seuso-kincset a Római Birodalom valamelyik régiójához közvetlenül hozzá lehetne kötni.[100] Egyik feltételezés szerint közép-európai roma régiségkereskedő hálózatokon keresztül került Bécsbe a Seuso-kincsek egy része.[101][102]
Dézsy Zoltán rendező dokumentumfilmjében utalás történt arra, hogy egy, a nyolcvanas évek közepén a magyar honvédségnél dolgozó civil, a pártállami honvédelmi miniszter, Czinege Lajos fia segítségével összeismerkedett a Shell-Interag titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező vezetőjével, és ezúton kerülhetett ki a kincs a nyugati műkincspiacra.[103][104] A Scotland Yard nyomozása szerint 1980 és 1987 között különböző gyűjtők vásárolták meg az ezüsttárgyakat. A libanoni születésű Halim Korban a bécsi Hilton Szállóban műkincsekkel kereskedett, aki feltehetően a római ezüst díszedényekhez a szerb Anton Tkalec[105] érmekereskedőn keresztül juthatott. Először egyenként, majd egyszerre több edényt is értékesített úgy, hogy libanoni exportpapírokat is mellékelt hozzájuk.[106]
A műkincspiacon először csak egy ezüst kancsót kínáltak fel Londonban, a Mansour Galleryben. Sir Peter Wilson, a Sotheby's aukciós cég elnöke magánszemélyként vette meg az első néhány tárgyat, akinek Rainer Zietz német régiségkereskedő hívta fel a figyelmét a befektetési lehetőségre, majd amikor újabb darabok bukkantak fel a lelet tárgyai közül, tőkehiány miatt bevonták az üzletbe Lord Northampton angol főnemest is. 1984-ben felajánlották a Getty Múzeumnak, azonban Arthur Houghton, a múzeum munkatársa felfedezte, hogy hamis papírok igazolják a kincsek eredetét.[109] Ekkor történt egy lényeges és fontos mozzanat a kincs további sorsát meghatározó esemény. Egy régi barátságnak köszönhetően a Getty múzeum antik osztály vezetője megmutatta Szilágyi János Györgynek, a magyar Szépművészeti Múzeum Antik Osztálya akkori vezetőjének a Seuso-kincseket,[110] aki jelezte neki, hogy az egyik tálon lévő "Pelso" felirat tulajdonképpen nem más, mint a Balaton latin neve. Ezért is és a műtárgyak provenienciáját „igazoló” hamis papírok miatt is, a kincs piaci szempontból olyannyira ellehetetlenült, hogy az eladási kísérlet meghiúsult. Ezt követően Peter Mimpriss, Lord Northampton ügyvédje egymillió angol fontért maga vásárolt új hamis papírokat Libanonban.[111]
Évekkel később, 1990-ben New Yorkban a Sotheby’s aukciósház árverés előtti kiállításán Seuso-kincsek néven felbukkant egy gazdag ezüst leletegyüttes,[112] amelynek lelőhelyeként Libanont adta meg az aukciósház. 1990. február 20-án Libanon keresetet indított New York állam legfelső bíróságán a Sotheby’s cég ellen, kérve a kincslelet tulajdonjogának megállapítását, és azok kiadását Libanon részére. Ezt követően, mivel jugoszláv szakértők szerint a kincset Josip Broz Tito gyűjteményéből lopták el, előbb Jugoszlávia, később annak jogutódjaként Horvátország is bekapcsolódott az eljrásba.[113] (A horvát vélemény szerint a kincsek a Pulától 20 kilométerre fekvő Barbariga közeléből származnak, ahol állításuk szerint eredetileg 1960. június 30-án római villagazdaságok maradványai között találták azokat.[114][115][116]) Később, 1993-ban Magyarország is kérte a kincsek tulajdonjogának megállapítását és kiadását.[117][118] A Beatrice Shainswit bírónő által vezetett New York-i bírói tanács az akkori ítéletében kimondta, hogy Magyarország igényének az ezüstkincsre nincs bizonyítható erejű jogalapja. Így a kincs, mivel sem eredete, sem egyértelműen megállapítható, jogos tulajdonosa nem volt, a legális piacokon eladhatatlanná vált.[119] Az ezüstleletet a per lezárultáig egy New York-i széfben őrizték.[120]
A kincsek eredetének kiderítésére 1993-ban Magyarországon talajminta-vizsgálatokat végeztek. Megállapították, hogy a rézüstön talált talajmaradványok megegyeznek a Sümegh József holtteste közelében talált üreg, feltehetőleg a kincsek rejtekhelyének talajmintájával.[121]
Megállapítható, hogy a dokumentált diatóma együttes édesvízi, mérsékelt övi, de inkább hideg-, mint melegvízi, és főleg álló-vizek, tavak algatársulására jellemző. Jelenleg is folyamatban levő balatoni iszapvizsgálataink ezt igazolják. A felsorolt formák a Balaton térségi állóvizekben és a balatoni fenékiszapban ma is fellelhetők.
A régészeti érvek tanúsítják a lelet 4. századi pannoniai használatát, de nem tudták bizonyítani a lelet magyarországi megtalálását és a lelőhelyét. A tudományos érvek és a jogi szakvélemények végül meggyőzték Lord Northamptont, hogy a kincs az ő számára a legális műtárgypiacon nem értékesíthető, ezért annyit tehet, hogy felajánlja Magyarországnak a birtokos jogának kompenzálással történő megvásárlás lehetőségét.[123]
A kincs további sorsa
1991-ben egy angol műgyűjtő, Lord Northampton megbízta az Allen és Overy ügyvédi irodát, hogy szerezze meg a Seuso-kincs tizennégy darabját (a kincs ismert helyen lévő hányada 15 darabból áll).[124] Az ügyvédi iroda libanoni származási iratokat is mellékelt a műkincsekhez, amik később hamisnak bizonyultak. Emiatt nem is akadt aukciósház, amelyik vállalta volna a kincs adásvételének lebonyolítását. 2003-ban a Pápán raboskodó Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy Sümeghgel együtt, a Polgárdi melletti bányában ásta ki a kincseket, amelyeket egy két méter mély gödörben találtak, két nagy üstbe rejtve. A negyvendarabos leletet eladogatták. Lelkes elmondta azt is, hogy három másik, a titkot ismerő barátja is furcsa körülmények között halt meg.
.JPG)
Amikor 1990-ben polgármester lettem, akkor találkoztam először az üggyel, azért, mert az 1980-ban elhunyt Sümegh József – aki a kincseket találta – édesapja keresett meg azzal, hogy a fia nem felkötötte magát, hanem megölték, méghozzá a legmagasabb katonai körökből. Az 1980-ban miniszterként működő Czinege Lajos neve is felvetődött, mint érintetté, de nem mint elkövetőé. Véleményem szerint Sümegh József honvéd halálesete csak következménye volt egy jóval korábban kezdődő ügynek, aminek középpontjában a kincs állt.
– Borbély István tanú a Fehérvár Televízióban[125]
A magyar állam 1993–94-ben négy pert indított Lord Northampton ellen tulajdonjoga bizonyítására, de minden per a lord javára dőlt el. A szakértők megalapozatlannak minősítették a magyarok által felhozott bizonyítékokat: azt, hogy az egyik tálon a PELSO felirat olvasható. A rómaiak Pelso, Pejso illetve, Peiso, Pelsois, Pelsodis lacus név alatt ismerték a mai Balatont. Szabadbattyánban római villát tártak fel, mely a feltételezések szerint a kincs tulajdonosáé, Seusóé lehetett. A magyar szakértők a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, 1878-ban szintén Polgárdi mellett előkerült késő római kori ezüstállvány (a külön elrejtett állvány nem fért bele a kincs elrejtésére szolgáló rézüstbe[126]), a quadripus[127] összehasonlító anyagvizsgálatától vártak perdöntő bizonyítékot.[128]
1994-ben Marlia Mundell Mango és Anna Bennett angol művészettörténész, régész-restaurátor publikálta a leletet alkotó tárgyakat, amely azóta is alapvető közlésnek számít a kincsleletet értékelő és értelmező összefoglaló tudományos munkák között. Miután Magyarország (az igényét szintén beterjesztő Horvátországgal együtt) a pert elvesztette, Lord Northampton 2006 októberében bejelentette eladási szándékát,[129] így kívánva fedezni egyéb kiadásait.[130] Bár a várható eladási árat több tízmillió angol fontra becsülték, a kincset nem sikerült eladnia. 2006-ban lord Northampton megbízta a Bonham aukciósházat, hogy a lehetséges vásárlók és muzeológusok részére a kincsek nyilvános kiállítását megszervezze.[131] Az angol Múzeumi Szövetség régészei azonban kijelentették, hogy a kétes hírű kincs kiállítása vétene az etikai szabályok ellen.[132][133]
Eközben Zelnik István, az Aranymúzeumáról híres milliárdos műgyűjtő, aki a Szőcs Géza vezette kulturális államtitkársággal egyetértésben kezdett tárgyalásokat a birtokosokkal, bejelentette, hogy adásvételi szerződést kötött a legális műkincspiacon eladhatatlanná vált Seuso-kincs Magyarországra hozatala céljából.[134] Azonban a magyar kormány később azt nyilatkozta, hogy mivel a híres késő római ezüstkincs jog szerint a magyar állam tulajdona, bármilyen vásárlási konstrukció az orgazdaság pártolását jelentené.[135][136][137][138] Zelnik titkos tárgyalásokat folytatott és azokról rendszeresen tájékoztatta a magyar illetékeseket. 2012 szeptemberében azonban az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkársága azt közölte a közvéleménnyel, hogy nincs dokumentálható nyoma annak, hogy bárki hivatalosan tárgyalt volna a kormány illetékeseivel a Seuso-kincs sorsáról.[139]
2006-ban már az angoloknak sem kellett az ezüst étkészlet.[140][141][142] 2008-ban Visy Zsolt régész, egyetemi tanár összefoglaló előadást tartott a leletről Angliában a Society of Antiquaries of London székházában: „Ahhoz, hogy Magyarország perelhessen, az a kis plusz kellene, amely régóta várat magára, nevezetesen, hogy előálljon valaki egy olyan tárggyal, amelyről hitelt érdemlően bizonyítható, hogy a Seuso-kincshez tartozik, s biztosan Magyarországhoz kötődik”. Hajdú Éva korábbi miniszteri biztos nyilatkozata szerint 2006–2008 között a magyar állam az összes előkerült műkincset (15 db) megvásárolhatta volna tízmillió euróért, az adásvétel azonban ismeretlen okból meghiúsult, nem kizárt, hogy a kincs bizonytalan tulajdonjoga miatt.[143]
2013-ban a Seuso-kincsről megjelent Visy Zsolt és Mráv Zsolt[144] szerkesztésében A Seuso kincs és Pannonia című, régész-történész szerzők nyolc tanulmányát tartalmazó, magyar-angol nyelvű, tudományos igényű mű. A tanulmányok szerzői Visy Zsolt, Hajdú Éva, Nagy Mihály, Tóth Endre, Mráv Zsolt, Mócsy András, Nádorfi Gabriella voltak.[145][146]
A kincs őrzési jogának megszerzése és hazahozatala
2012 őszén kapta meg azt a feladatot a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda arra, hogy jogszerű megoldást találjon, illetve egy olyan szerződési struktúrát alkosson meg ahhoz, hogy az alapján a Seuso-kincsnek nevezett műtárgyegyüttes Magyarországra kerülhessen.[147] Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója 2013 decemberében írta alá a szerződést a magyar állam nevében, de a brit hatóságok csak 2014 márciusában adták meg a kiviteli engedélyt. Az igazgató elmondta, hogy Magyarország a teljes kincs tulajdonjogát továbbra is magának követeli. Mivel hamis okmányok bizonyították a műtárgyak eredetét és a tulajdonjogát, nem is lehetett volna megvásárolni.
A még jóval régebben, 1878-ban szintén a Polgárdi melletti Kőszárhegyen megtalált, és azóta Magyarországon őrzött négylábú ezüstállvány (kvadripusz)[148][149] anyagvizsgálati összehasonlítása, a hazakerült darabokon fellelhető mikroszkopikus talajmaradványokkal további bizonyítékot szolgáltathatnak az ezüst tárgyak eredeti lelőhelyéről. Baán úgy vélte, ha léteznek a kincsnek további, lappangó darabjai, azok jelenlegi birtokosai valószínűleg jelentkeznek majd, hogy megállapodjanak a magyar kormánnyal.[150][151]
Amikor az MNB 2014. január 16-án meghirdette „Értéktár” elnevezésű programját, a Magyar Régész Szövetség azt javasolta, hogy a magyar állam megfelelő peren kívüli megállapodással rendezze a Seuso-kincs státuszát, és fenntartva álláspontját a lelet magyarországi eredetéről, szerezze azt vissza, mert ebben az esetben az összes természettudományos vizsgálatot el lehetne végezni és akkor publikálható módon lehetne bizonyítani a tárgyak eredetét.[152] Az „Értéktár program” felelőse, Gerhardt Ferenc azonban kijelentette, hogy a folyamatban lévő bírósági eljárás miatt nem kívánják visszavásárolni a Seuso-kincset.[153]
Ennek ellenére a kincslelet első hét darabja 2014 márciusában visszakerült Magyarországra, majd a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban ki is állították a műkincseket.[124][156][157][158] A lelet visszahozatalával kapcsolatos ügy részleteit nemzetbiztonsági okok miatt 30 évre titkosították.[159][160] Mint később kiderült, Norman Palmer brit szaktekintély meghatározó szerepet játszott a megegyezésben, így kerülhetett vissza Magyarországra a kincs.[161] Baán László azt közölte, hogy egy angol testvérpárral vették fel a kapcsolatot, majd ezután többször megvizsgálhatták a kincseket. A testvérpár tagjai "birtokosai voltak" a kincseknek, akikkel közvetlen kapcsolatba került a magyar kormány.[162][163]
A magyar állam a kincsek őrzési jogáért[164] 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd forintot) fizetett. Ez egyfelől a lelet feléért másfélszer magasabb a néhány évvel korábban felmerült – a teljes meglévő készletért kért – árnál, másfelől jóval kisebb, mint az az összeg (40 millió font, 2014-es áron max. 16 milliárd forint), amennyi a teljes leletegyüttes kikiáltási ára volt 1990-ben, a New York-i Sotheby’s aukciós ház árverésén, ahol először bukkantak fel a műkincsek.[165][166]
2016 tavaszán a kincseket teljes titoktartás mellett a Magyar Tudományos Akadémia Atommagkutató Intézetében, az Atomkiban vizsgálták.[167] 2017 márciusában a Magyar Nemzeti Múzeum 2017-es régészeti tervei közé felvette a kincsek 1976-os feltételezett megtalálási helyének kutatását.[168]
2017. július 12-én Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy hazakerült a Seuso-kincsek további 7 darabja.[169] A Magyarországra visszakerült hét, még hiányzó műtárgy, az Achilles- és a Meleagros-tál, az állatalakokkal díszített kancsó, az amfora, a Hippolytos-kancsó és a két, díszítésében a Hippolytos-kancsóéval rokon vödör volt. Az Országházban történt bejelentés alkalmával a miniszterelnök kijelentette: „Kötelességünket teljesítettük, és visszaszereztük a Seuso-kincsek páratlan fontosságú, felbecsülhetetlen értékű leletegyüttesének második hét darabját.”[170] A magyar kormány 8,6 milliárd forint kompenzációs díjat fizetett a Seuso-kincs újabb hét darabjáért a leletegyüttest birtokló személyeknek.[171]
Remove ads
Vándorkiállítás 2017–2018
Az egyetemes antik kultúra egyik legnagyobb értékű leletének magyarországi bemutatására az 1634/2017. (IX. 11.) számú kormányhatározat[172] szerint vándorkiállítást szerveztek, ennek keretében Kaposvárott, Kecskeméten, Miskolcon, Nyíregyházán, Zalaegerszegen és Székesfehérvárott (utóbbi településen már második alkalommal) megtekinthető volt a leletegyüttes.[173] A Seuso-kincs vándorkiállítása 2017. október 29-én a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében indult el, elsőként a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban állították ki a műtárgyakat.[174]
Remove ads
Az MTA Seuso-munkabizottság tudományos programja
A visszahozott kincseket a Országházban állították ki, ahol végre megtekinthetővé váltak a nagyközönség számára is.[175] Az MTA Seuso munkabizottsága[176] folytatja munkáját, amely 2014 óta[177] nyolc alprojektben zajlik. A Seuso Munkabizottság elnöke Török László akadémikus, aki egyben a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságának elnöke, valamint az Ókortudományi Társaságnak a főtitkára. A munkabizottság célja, hogy elvégezze a teljes Seuso-kincs mindenre kiterjedő tudományos feldolgozását a tárgyak dokumentálását, lelőhelyük kutatását, a tárgyak készítési helyének vizsgálatát, történeti, társadalmi, ikonográfiai és művészettörténeti értelmezését.[178][179]
- Alprojektek
- a legkorszerűbb képalkotó technikák alkalmazásával a tárgyak jelenlegi állapotának fényképes és szöveges dokumentálása. Sérülések, beavatkozások feltárása
- a műhely- és mesterkéz-azonosítási kérdések tisztázása a természettudományos és művészettörténeti kutatásokhoz
- az archeometriai kutatás elvégzése, amelynek célja a tárgyak anyagtudományi feldolgozása, hogy tisztázható legyen a Seuso-kincs nyersanyaga, összetevőinek meghatározása. A darabok összefüggéseinek feltárása, az elsődleges elrejtés lehetséges körzetének megállapítása
- a régészeti kérdések tisztázása
- a Seuso-kincs társadalmi és történeti kontextusának megállapítása
- a tárgyak ikonográfiájának feldolgozása
- a művészettörténeti szempontú interpretálás
- a kincs modern kori történetének feldolgozása[180]
Állandó kiállítása a Nemzeti Múzeumban
2018. június 27-től 2019. március 31-ig időszaki kiállítás nyílt Budapesten, a kincs végleges őrzési helyén, a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ezt követően 2019. június 28-án nyitották meg a 4. századi Pannonia kultúráját bemutató, új kiállítás részeként, a leletegyüttes darabjait bemutató „Pannonia fénye” című állandó kiállítást.[181][182] Bemutatják a kései Római Birodalom elitkultúráját, a látogatók nyolc témán és számos pannóniai lelőhelyű luxustárgyon keresztül ismerhetik meg a rómaiak ezüsttárgyakhoz való viszonyát és azok római társadalomban betöltött kiemelt szerepét.[183]
Remove ads
A Seuso-kincs tárgyai
Régészek feltételezése szerint a kincs első feltárt darabja tulajdonképpen az a tárgy – egy ezüstből készült állvány – volt, amit előkerülése után ókori tripuszként regisztráltak, és amit még 1878-ban találtak, ugyanazon a Polgárdi közelében lévő szőlőhegyen, ahol később, az 1970-es években a lakomákhoz használt Seuso-kincs elrejtett tárgyait is felfedezték. A régészek számára a töredékek tripuszként való értelmezése és kiegészítése egyértelműnek tűnt akkoriban, hiszen hasonló leletek a Római Birodalom területéről nagy számban ismertek voltak. Később, a 2002-es restaurálásakor egy, az egyik Seuso-tálhoz pontosan illeszkedő állvány készült belőle. A szakemberek szerint a két különböző leletet olyan sok közös tulajdonság köti össze, hogy szinte bizonyos, hogy összefüggenek egymással.[70]
A 2002-ben zajló restaurálás során megtaláltuk a probléma okát, mivel kiderült, hogy a polgárdi lelet töredékei nem egy háromlábú, hanem egy négylábú összecsukható állványhoz (quadripus) tartoztak. Ezt bizonyítja többek között az eredeti és a másolat lábon levő fülek egymás által bezárt 90 fokos szöge, a négylábú állványok kimutatható Kr. u. 4. századi használata és a fél négylábú állványt kiadó elrejtett töredékek felezésre utaló elosztása. Az állvány quadripusként ma már funkciójának megfelelően jól működik.
A Seuso-kincs tárgyainak többségénél az üres helyeket niellós technikával készített minták és domborítások töltik ki, ami ezüstből készült tárgyak díszítésére alkalmazott ötvöstechnikai stílus, és a római korból a 3–4. századból ismert. Ennél a technikánál a fémbe vésett vájatokat ezüst, réz és ólom, valamint kén keverékéből álló fekete masszával töltik ki, majd magas hőmérsékleten a tárgyat kiégetik, és végül a felületét egyenletesre csiszolják.[184][185]
.jpg)
- Vadász- vagy Seuso-tál (ezüst, aranyozott és niellós díszítéssel), szélessége 70,5 cm, tömege 8873 gramm
- Meleagros-tál (ezüst, vésett és domborműves díszítéssel), szélessége 69,4 cm, tömege 8606 gramm
- Achilles-tál (ezüst, vésett és domborműves díszítéssel), szélessége 72 cm, tömege 11 786 gramm
- Geometrikus tál (ezüst, niellós díszítéssel), szélessége 64,2 cm, tömege 7150 gramm
- Amfora (ezüstből készült dugóval), magassága 38,5 cm, tömege 2506 gramm
- Dionüszikus jelenetekkel díszített kancsó (domborműves aranyozott ezüst), magassága 43,5 cm, tömege 3000 gramm
- Cirkuszi állatjelenetes fedeles kancsó (aranyozott ezüst, niellós díszítéssel), magassága 51 cm, tömege 3983 gramm
- Hippolytus készlet vödör A, magassága 22,7 cm, tömege 4436 gramm
- Hippolytus készlet vödör B, magassága 22,9 cm, tömege 4478 gramm
- Hippolytus készlet kancsó (fedéllel, domborműves aranyozott ezüst), magassága 57,3 cm, tömege 4051 gramm
- Geometrikus kancsó A, magassága 52,8 cm, tömege 2804 gramm
- Geometrikus kancsó B, magassága 55 cm, tömege 2671 gramm
- Kézmosó medence, szélessége, 45,2–46,8 cm, tömege 2118 gramm
- Illatszertartó szelence nyitható kúpos fedéllel (domborműves ezüst), magassága 32 cm, tömege 2051 gramm
- Rézüst, magassága 32,5 cm, szélessége 83,5 cm[186][187][188][189]
A leletek közül a legtöbb fontos információt hordozó, a legjelentősebb, a nagyméretű, 70 centiméter átmérőjű, csaknem 9 kg súlyú vadásztál, amelyen körben a következő latin felirat olvasható: H(a)ec Sevso tibi durent per saecula multa Posteris ut prosint vascula digna tuis.[190] A szövegnek több magyar fordítása is született: „Századokig, Seuso, néked tartson e néhány érdemes fémtál, szolgálja utódaidat is”,[191] vagy: „Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak.”,[6] illetve: „Szolgáljon sok századon át, Seuso, ez a készlet, s használják hosszan büszke utódaid is!” (Kőrizs Imre fordítása)[192] Az írást ezüst-szulfiddal mélyen belemaratták a dombormű körszegélyébe.[193]
A körbe írt felirat elejét és végét egy 
jel választja el.[6][194] A krisztogram eredetileg Krisztus nevét rövidítő görög X (khí) és P (ró) összetételéből kialakult monogram volt, de Konstantin császár idejében római katonai, majd politikai jelképpé vált.[195] A sztaurogram a Római Birodalom provinciáiban széles körben elterjedt, jellemző keresztény motívummá vált a krisztogrammal együtt, amelyet számos 4–5. századi emlék is bizonyít. Ilyen krisztrogramok a késő római császárkorban hivatalos államvallássá emelt kereszténység időszakában jelentek meg az oltárokon, falfreskókon, hivatalos pecséteken és pénzérméken egyaránt.[196] Pannónia keleti részéről, Valeria provinciából azonban kereszténységről írott emlékeink nincsenek.[197][198] Arról sem maradtak írásos bizonyítékok, hogy Gorsium-Herculia az ókereszténységben jelentős szerepet játszott volna. A feltárt gorsiumi bazilika sarkához az 5. század elején téglából keresztelő medencét építettek, ami azt jelentette, hogy akkortól költözött a városba a püspök. A feltárt 4. századi lakóház fűtőcsatornáiban talált nagy tömegű pénz pedig a kereskedelmi élet élénkségére utal.[199]
Az ezüsttárgyakat egy üstben találták, amelynek két elemét körülbelül 6 milliméter távolságban „befogazták”, majd a fogakat egymásba illesztették és összeforrasztották. Abban az időben ezt a módszert csak Pannóniában használták.[200]
Remove ads
Galéria
A műkincs tulajdonjogát és Magyarországhoz kapcsolódását eldöntő vitában, a magyar fél perdöntőnek tartotta a »PELSO« feliratot a vadásztálon, amellyel egy Kossuth-díjas magyar régész, Szilágyi János György lokalizálta a lelet előtalálásának helyét, amikor 1984-ben a kaliforniai Getty Múzeumba került.[201] Magyarország nem vevőként, hanem tulajdonosként lépett fel a kincs visszaszerzése érdekében. A kincset birtokló Spencer Douglas David Compton pedig nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani hogyan jutott hozzá a Magyarországról kilopott kincsekhez.[202][203] Egy ezüstállványt, a polgárdi quadripust a régészek a kincslelethez tartozó tárgyként említenek.[204][205]
Illatszeres doboz
Mosdótál
Vadásztál (részlet)
Geometrikus kancsó
Geometrikus tál
Díszes kancsó
A Meleagros-tál domborműve
Achilles-tál
Mosdótál és kancsók
Mosdótál és kancsók
Mosdótál és kancsók
Mosdótál és kancsók
Geometrikus tál (részlet)
Állatalakos kancsó
Dionüszosz-amfora
Dionüszosz-kancsó
Vadásztál
Vadásztál (részlet)
Hippolytus-készlet
Az üst, amiben a kincset megtalálták
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.JPG)
Remove ads
Jegyzetek
Források
Irodalom
További információk
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads