Oswald Spengler

Oswald Spengler (Blankenburg am Harz, 1880. május 29. – München, 1936. május 8.) német idealista filozófus, az életfilozófiák egyik kiemelkedő képviselője, politikai író, a nacionalista és antidemokratikus konzervatív forradalom(wd) elméletének egyik teoretikusa, a fasizmus ideológiai előfutára. A német nemzetiszocializmus ideológiáját és a rasszizmust elvetette, de Benito Mussolini munkásságát nagyra tartotta.

Oswald Spengler
Született	1880. május 29. Blankenburg am Harz
Elhunyt	1936. május 8. (55 évesen) München
Állampolgársága	német
Nemzetisége	német
Szülei	Pauline Grantzow Bernhard Spengler
Foglalkozása	filozófus
Iskolái	Luther Márton Tudományegyetem (PhD, filozófia) Humboldt Egyetem Lajos–Miksa Egyetem
Halál oka	szívelégtelenség
Sírhelye	Nordfriedhof (Sektion 125, Grabanlage 2)
Oswald Spengler aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Oswald Spengler témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

A történelemben tagadta a haladás eszméjét, ehelyett azt különböző kultúrkörök történetére bontotta, amelyek mind átmennek a keletkezés, virágzás és elhalás periódusain. Azt hirdette, hogy a 19. századtól, a kapitalizmus győzelmétől kezdve a Nyugat, a nyugati civilizáció – amelynek virágkora a középkorban volt – a hanyatlás korába lépett, és az elkerülhetetlen pusztulás felé halad. A monarchiát, a nemesi rendet dicsőítette, a militarizmust, a háborút „a magasabb rendű emberi lét örök formájának” tekintette.

Élete

Apja, Bernhard Spengler, anyja, Pauline Grantzow. Postahivatalnok apjától a kötelességtudatot és a szigorú munkafegyelmet örökölte, anyjától pedig, akinek családjában a művésztalentum több családtagban is megmutatkozott, a művészetekhez való vonzódást. Spengler gimnáziumi tanulmányait a Saal-parti Halle Latina der Franckschen Stiftungen oktatási intézményében folytatta. Ebben az időszakban meghatározó olvasmányai közé tartozott Ernest Renan Jézus élete, Friedrich Nietzsche Így szólott Zarathustra és Goethe Faust c. műve. Egyetemi tanulmányait Münchenben és Berlinben végezte. A doktori disszertációját, melynek címe: Hérakleitosz filozófiájának metafizikai alapgondolata, 1904-ben Halle egyetemén (Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg) védte meg. Tanári pályájának állomásai: Saarbrücken (1905), Düsseldorf (1906–1907), Hamburg (1908–1910). Spengler számára a szerény anyai örökség 1911-től kezdve lehetővé tette az anyagi és szellemi függetlenséget. Az örökségből először Olaszországba utazott, majd Münchenben telepedett le.^[1]

Főműve, mely nevét ismertté tette, A Nyugat alkonya. Az első kötete 1918. április 20-án jelent meg, néhány hónappal a Német Császárság katonai összeomlása előtt. A második kötetet 1922 májusában publikálta. 1922 novemberében átdolgozta az első kötetet is, részben válaszolva a művet ért bírálatokra. Az 1919–1924 közötti időszak csúcspont volt Spengler életében. Előadás-sorozatokat tartott. A konzervatív forradalom elméletének egyik jelentős teoretikusa lett.

Már 1924-ben született írásaiban (Neue Formen der Weltpolitik, Die politischen Schriften der deutschen Jugend)^[2] elhatárolódott a szélsőjobboldaltól, megszólalt benne a nácizmust elitista-etatista szintről elutasító konzervatív gondolkodó. Ő a hatalom államközpontú formáját tartotta fontosnak, de elutasította azt, hogy ezt a hatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Megnyíltak előtte a felső tízezerhez vezető út kapui. Kapcsolatba került neves személyiségekkel (Paul Reusch, rajnai nagyiparos, Alfred Hugenberg sajtómágnás, Hugo Stinnes bankár). Spengler azt tervezte, hogy önálló sajtóbirodalmat alapít. Fokozatosan rádöbbent azonban arra, hogy az üzleti világ nehezen befolyásolható és tőle idegen. 1924 és 1929 között éppen ezért visszavonult a közélettől. Elmélyült kutatómunkát folytatott, hogy A Nyugat alkonya c. művét kiegészítse az emberiség előtörténetével, a prekulturális szinttel.^[3]

A weimari köztársaság csődje után a kutatómunka csöndjét megtörték a politikai események. Spengler az 1920–1930-as években közeli kapcsolatban állt Gregor Strasserrel, Hitlert azonban kezdettől fogva alkalmatlannak tartotta a vezetésre („tökfilkó”).^[4] A vele való személyes találkozó után (1933. július 25., Bayreuth) teljes mértékben elfordult tőle. Spengler már a találkozót megelőzően, 1933 júliusa előtt befejezte A döntés évei c. művét, amelyről Detlef Felken később azt írta, hogy „az egyetlen rendszerbíráló mű, amely megjelent a Harmadik Birodalomban”.^[5] A mű tervezett második kötete már nem készült el, csak feljegyzések maradtak hátra.

A szellemi síkon folyó és egyre szélesebb körre kiterjedő kampányt Spengler ellen Alfred Baeumler indította el, ő később Alfred Rosenberg közvetlen munkatársa lett. 1933. augusztus 31-én, a Völkischer Beobachter hasábjain megjelenő cikkében azt vetette Spengler szemére, hogy nem ismerte fel Hitler és a nemzetiszocializmus nagyságát. Goebbels, aki már korábban is szerette volna Spenglert a mozgalom mellé állítani, több ízben, utoljára 1933. október 26-án tett kísérletet Spengler megnyerésére. Politikai írásokat kért tőle a mozgalom támogatására. Ezt Spengler visszautasította. Ezután 1933. december 5-én sajtóközlemény jelent meg a következő szöveggel: „A Spenglerről szóló vita továbbfolytatása nemkívánatos. A kormányzatnak az a kérése, hogy erről az emberről egyáltalán ne vegyenek tudomást”.^[6] Baeumler 1934 januárjában három rádióelőadást tartott a következő címmel: Oswald Spengler vége a nemzetiszocializmus kezdete. Ezek a legtágabb nyilvánossághoz szóló előadások jelentették a Spengler ellen folytatott kampány csúcspontját. Spengler marginalizálódott, ezután vészjósló csend vette körül. Gregor Strassert 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler parancsára likvidálták. Közvetlenül ezután Spengler is megsemmisítette azokat az őt terhelő dokumentumokat, melyeket a nemzetiszocializmus Adolf Hitler által képviselt szárnya veszélyesnek minősíthetett. 1935-ben megszakította kapcsolatait a Nietzsche Archívummal, mert az intézmény ebben az időszakban nagy szerepet játszott Friedrich Nietzsche tanainak meghamisításában.

Spengler 1936. május 8-án hunyt el müncheni otthonában, szívelégtelenségben. Münchenben hetekig azt beszélték, hogy a nácik tették el láb alól. Koporsójába, saját kívánságára, Goethe Faust és Friedrich Nietzsche Így szólott Zarathustra című műve került. A gyászjelentésben a temetés időpontját szándékosan egy órával későbbre tették, hogy elejét vegyék a szertartás esetleges megzavarásának.

Filozófiája

Történetfilozófiai nézetei

Oswald Spengler nevét fő műve, A Nyugat alkonya tette híressé, amely egyszerre tekinthető egyrészt filozófiai alapokra helyezett alapvetésnek, másrészt saját történelmi kora sokrétű analízisének.^[7] Spengler történetfilozófiájában szakít a történelem hagyományos korszakolásával, valamint azzal a nézettel, hogy a történelmi fejlődés lineárisan bomlik ki és csúcspontja az európai polgári kultúra. Úgy véli, hogy ez a felfogás az európai történészekre jellemző egyoldalú, Európa szerepét túlértékelő, elfogult látásmód, amely lekicsinyli más kultúrák jelentőségét.

Spengler szerint kultúrkörök vannak, melyek mindegyike hasonló szakaszokon megy keresztül. Mindegyik kultúrkörre jellemző az, hogy két fő szakasza van. Az első szakasz a kultúra időszaka, amelyben originális műveket alkotnak, szimbolikusan megjelenítik az adott kultúrkörre jellemző legfőbb törekvéseket. A második szakasz a civilizáció időszakasza, amelynek legfőbb ismérve, hogy döntővé válik a már meglévő művek, értékek másolása, technikailag magas szintű és mennyiségileg növekvő reprodukciója. A technikai gazdagság ugyanakkor sokáig (akár évszázadokon keresztül) elfedheti azt, hogy a kultúra valójában már megmerevedett, halott, hogy az adott kultúrkör kimerítette saját lehetőségeit, meddővé vált, átlépett a civilizáció fázisába, s elkerülhetetlenül a pusztulás felé halad. Kultúra és civilizáció kettősségét és sajátos természetét Spengler a legpregnánsabban a görög kultúra és a római civilizáció összefüggésrendszerének és különbségének feltárásával jellemzi. Mivel az egyes kultúrkörök hasonló szakaszokon mennek keresztül, s az egyes fejlődési szakaszok hasonló sajátosságokat mutatnak, ez lehetővé teszi, hogy analógiák segítségével hasonlítsák őket össze egymással (ezt Spengler meg is teszi). Lehetővé teszi továbbá azt is, hogy létező, de életpályájukat még be nem futó kultúrkörök sorsával kapcsolatban előre gondolkodjanak, következtetéseket vonjanak le. A történelem Spengler szerint jelrendszer, az empirikus történelem: jelzések tömege, amely azonban értelmező kiegészítésre, hermeneutikai megközelítésre szorul.

Spengler A Nyugat alkonya c. művében a „kultúra” terminust két értelemben használja. Egyrészt a kultúrkör első fázisát érti ezen. Másrészt időnként használja a kultúrkör szinonimájaként is. Ez az értelmezésnél olykor félreértésekre adhat alkalmat.

Spengler szerint saját történelmi koráig nyolc kultúra (kultúrkör) jelent meg a történelem színpadán (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik, arab és a nyugati).^[8] Azért, hogy elhatárolódjon a korabeli értelmezésektől és korszakolásoktól, három kultúrkörnek külön elnevezést is ad. Így jelenik meg az antik kultúrkör esetében az „apollóni”, az arab esetében a „mágikus”, a nyugati esetében pedig a „fausti” kultúra elnevezés. A fausti kultúra keretében elemzi saját jelenkorunkat is, az amerikai és az európai történelmet, amely szerinte már átlépett a civilizáció időszakába, és a látványos technikai gazdagság ellenére sok vonatkozásban hanyatlik.

Spengler nem akart szisztematikus metafizikát írni. Fő ereje a metafizikai fogalmak kultúrfilozófiai alkalmazásában áll. A történelmet és a természetet többféle módon elkülöníti egymástól, de ez különbözik a 19. századi pozitivizmus (Auguste Comte, Herbert Spencer) felfogásától, és eltér attól a megoldástól is, amit Wilhelm Dilthey vagy Heinrich Rickert képvisel.

Spenglernek ezen túlmenően figyelemre méltó, máig maradandó és érvényes megfigyelései vannak a világvárossal, a világváros és a vidék ellentétével, a tömegkultúrával, a nagyvárosi létformával, az embernek a tájhoz való viszonyával, a média működésével, a technika történelmi és jelenkori szerepével, a művészeti ágak és az egyes kultúrák egyéb tényezőinek összefüggésrendszerével, a művészettörténettel, a történettudományok vizsgálódási módszerével, a számvilág kultúrtörténeti feldolgozásával és a hatalomgyakorlás egyes formáival kapcsolatban.

A konzervatív forradalom teoretikusa

A konzervatív forradalom kifejezést – eltérve annak angol tartalmától – már Thomas Mann használta Orosz antológia c. tanulmányában 1921-ben. Megjelenik 1927-ben Hugo von Hofmannsthal Das Schrifttum als geistiger Raum der Nation c. írásában. Ő egy olyan mozgalom megnevezésére alkalmazta, amely „szabadság helyett a kötődéseket, az egyén helyett a közösségeket, a szétszakítottság helyett az egységet részesíti előnyben”.^[9] Elméleti szempontból és átfogó értelemben először Hermann Rauschning használta. Ő 1941-ben Konzervatív forradalom címmel könyvet jelentetett meg, a terminus ennek nyomán terjedt el szélesebb körökben is. Armin Mohler A konzervatív forradalom Németországban 1918-1932 között c. könyvében, melyet Stuttgartban 1950-ben publikált, s amely egyben Karl Jaspers témavezetésével megírt doktori értekezése is volt, két különböző mozgalomként különítette el egymástól a konzervatív forradalmat és a nemzetiszocializmust. S ezzel újjáélesztette a 20. századi német konzervativizmusról szóló diskurzust.

A konzervatív forradalom megnevezés maga is több, egymástól árnyalatokban vagy erőteljesebben eltérő nézetet fog össze. Képviselőinek eszmekörére az 1920–1930-as évek Németországában jellemző a demokrácia- és liberalizmuskritika, a birodalmi nacionalizmus, az arisztokratizmus, olykor egyfajta klerikális konzervativizmus. Hiányzik belőle azonban, vagy nincs benne jelen markánsan a biológiai fajelmélet, a rasszista antiszemitizmus, a szociális demagógia és a „népi” (völkisch) gondolat. A konzervatív forradalom gondolatkörének megerősítéséhez Németországban hozzájárult az első világháború követő versailles-i békerendszer (békediktátum) okozta trauma, a weimari köztársaság megalakulása és annak válsága.

Spenglert 1919–1924 között keletkezett írásai ultrakonzervatív beállítottságot mutatnak. Spengler elfogadta a versaillesi-i békerendszer, a liberalizmus és a marxizmus kritikáját. Filozófiájából ugyanakkor teljes mértékben hiányzott az antiszemitizmus. A fajelméletet mélyen megvetette. Élete utolsó időszakában már a konzervatív forradalom gyengeségéről beszélt, s arról, hogy maga alá gyűrte a nemzetiszocializmus irányzata: „egy párt maradt, a legrosszabb”.^[10]

Filozófiájának fogadtatása és hatása

Spengler főműve, A Nyugat alkonya, részben olvasmányos stílusának, részben radikális problémafeltárásának köszönhetően széles körökben gyakorolt hatást. A könyv eladási példányszáma rekordot döntött. Thomas Mann alapvetően mély filozófiai műnek^[11] nevezte, a fausti kultúrára vonatkozó jövőkép és a művészet lehetséges jövőjének megítélése miatt azonban később inkább a műhöz való kritikai viszonyulása került előtérbe, ugyanakkor mindvégig mély tisztelettel beszélt Spenglerről. Ludwig Wittgenstein kifejezetten kedvelte Spenglert. Theodor Adorno külön tanulmányban^[12] foglalkozott Spenglerrel, főleg olyan elemekre utal, mint amilyen a tömegművészet, a világvárosi neonomadizmus, a propaganda, a reklám és a sport spengleri analízise. A történész szakma korabeli képviselői kifogásolták a szinoptikus látásmódot, az analógiákra épülő morfológiai módszert, s kivesézték a legapróbb tárgyi tévedést is. A kritikai hang jellemző Ernst Troeltsch és Friedrich Meinecke recenzióira is. Manfred Schröter^[13] és Eduard Meyer recepciója viszont azt hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt a mű összkoncepciójában rejlő termékeny elemekre és felismerésekre kell figyelni, s ezeket alapvetően nem változtatják meg a kritizált részletek. Raymond Aron Oswald Spengler elemző készségét^[14] méltatta. Arnold J. Toynbee többször hangot adott Spenglerhez való kötődésének. Spanyolországban pedig José Ortega y Gasset segített tanai elterjesztésében. Olaszországban a liberális Benedetto Croce viszont Vico-epigonnak^[15] nevezte, s keményen bírálta.

Dél-Amerikában egy argentin professzor, Ernesto Quesada, már 1921-ben előadássorozatot tartott Spengler filozófiájáról.

Az Amerikai Egyesült Államokban Henry Kissinger doktori disszertációját^[16] 1950-ben részben Spengler bölcseletéről és politikai realizmusáról írta. A német filozófus jövendöléseit „meghökkentően pontos jóslásoknak nevezte”.^[17] Spengler történetfilozófiai felismeréseit később hasznosította a nemzetközi politikai és diplomáciai gyakorlatban is. Zbigniew Brzezinski mint gyakorló politikus méltatta Spengler gondolatait: „A Nyugat alkonya sok olyan dolgot mond el, melyek jelentősek korunk problémái szempontjából”.^[18] A Nyugat alkonya olvasója és méltatója volt Ezra Pound is.

Filozófiájának magyarországi hatása

Oswald Spengler filozófiája Magyarországon hatott egyrészt a katedrafilozófia néhány képviselőjére, így például Thienemann Tivadarra, hatott szakmán kívüli filozófusra (Hamvas Béla), illetve a szépirodalom és irodalomtudomány olyan kiemelkedő képviselőire, mint Szerb Antal, Németh László, Márai Sándor. Főművének teljes fordítása magyarul csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelenhetett meg először. A fordítók: Csejtei Dezső, Juhász Anikó (I. kötet) és Simon Ferenc (II. kötet). Ezt megelőzően csak néhány oldalas töredékeket publikáltak a főműből magyarul. Életéről és filozófiájáról az első összefoglaló könyv 2009-ben jelent meg Csejtei Dezső és Juhász Anikó tollából Oswald Spengler élete és filozófiája címmel.

Művei

• Der metaphysische Grundgedanke der Heraklitischen Philosophie (A hérakleitoszi filozófia metafizikai alapgondolata, 1904). Inaugural-Dissertation
• Der Untergang des Abendlandes. Umrisse einer Morphologie der Weltgeschichte I. Band 1918. II. Band. 1922. (A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai I. kötet: 1918, II. kötet: 1922)
• Preußentum und Sozialismus (Poroszság és szocializmus, 1922)
• Pessimismus? (Pesszimizmus?, 1922)
• Die Revolution ist nicht zu Ende (A forradalomnak nincs vége, 1924)
• Neubau des deutschen Reiches (A Német Birodalom újjáépítése, 1924)
• Politische Pflichten der deutschen Jugend. Rede gehalten am 26-en Februar vor der Hochschulring deutscher Art in Würzburg (A német ifjúság politikai kötelességei. Beszédek, melyek Würzburgban hangoztak el a Német Főiskolai Kör előtt)
• Der Mensch und die Technik (Az ember és a technika, 1931)
• Politische Schriften (Politikai írások, 1931)
• Die Revolution ist nicht zu Ende (A forradalomnak nincs vége, 1932)
• Jahre der Entscheidung (A döntés évei, 1933)
• Reden und Aufsätze. Hrsg. Hildegard Kornhardt (Beszédek és tanulmányok, szerk. Hildegard Kornhardt, 1937)
• Gedanken. Hrsg. Hildegard Kornhardt (Gondolatok, szerk. Hildegard Kornhardt, 1941)
• Briefe (1913-1936). Ausgabe: 1963 (Levelek 1913–1936 között, 1963)
• Eis heauton. Aus dem Nachlaß (Önmagamhoz. A hagyatékból, 2007)

Magyarul

• Gép és ember. Egy új életfilozófia gondolatai; bev. Nagy József, ford. Sz. Mátray Sándor; Egyetemi Ny., Bp., 1932 (Azonos a Der Mensch und die Technik, vagyis Az ember és a technika c. művel)
• Ember és gép. Egy új életfilozófia vázlata; ford. Sz. Mátray Sándor; Danubia, Bp., 1943
• A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai, 1-2.; Európa, Bp., 1994
  • 1. Alak és valóság; ford. Juhász Anikó, Csejtei Dezső
  • 2. Világtörténeti perspektívák; ford. Simon Ferenc
• Ember és gép. Egy új életfilozófia gondolatai; bev. Nagy József, ford. Sz. Mátray Sándor, utószó Tudós-Takács János; Pannon Alapítvány, Bp., 2001
• A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai, 1-2.; ford. Juhász Anikó, Csejtei Dezső, Simon Ferenc; 2. átdolg. kiad.; Noran Libro, Bp., 2011
• Válságok árnyékában. Filozófiai írások; ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó; Noran Libro, Bp., 2013
• Pesszimizmus? / Oroszország és Németország Keleti problémájának kettős arculata / Nietzsche és évszázada; ford. Németh Bálint; Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020 ISBN 9786150085265
• A döntés évei. Németország és a világtörténelmi fejlődés; ford., utószó Csejtei Dezső, Juhász Anikó; Hitel, Bp., 2024